A farsangtól Bálint-napig
2002/02/06 08:00
2164 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
A február a szeszélyes szerelmesek (Bálint-nap) és a farsang szezonja is egyben. Ölts álarcot hát, és jöjj velünk! Előbb egy korabeli maszkabálba kalauzolunk el, majd pedig vegyülj el velünk Velence forgatagában - a lagúnák és szerelmesek; a kereskedők és kurtizánok világában!

1. Farsang, avagy Carneval uram meg a vénkisasszonyok

Vízkereszttől egészen hamvazószerdáig tart a farsang "hava". Eredetileg a telet, a didergető hideget, és a sötétséget legyőző tavasz ünnepe volt ez - egyúttal persze az előbbieket hordozó tél elűzése is.
A farsang az alakoskodás időszaka. Az átalakuló, egymást felváltó évszakok ünnepén az emberek is átváltoznak, maszkot és maskarát öltenek magukra. A racka-üstökű, grimaszba torzult busó-álarctól a bálok flitter- és tolldíszes velencei maszkjáig széles az "arcrejtő" eszközök tára. A lényeg a maszka: az átváltozás, átlényegülés.

S hogy mire szolgál az álarc?

Egyrészt nem titkolt szándéka az elijesztés: a telet zavarja vissza komor világába, hogy az helyet adjon végre a szelíd tavasznak. A maszk tehát elrémít. Másfelől azonban benne van az ünnep mássága, és a hétköznapok után egy olyan felszabadultság-érzés is, amit az ember a saját bőrén kívül tud őszintén megtapasztalni: maszkot kell öltenünk, hogy a hétköznapok unalmas szerepei után egy álarc védelmében lehessünk azok, amik csak szeretnénk.

Eredetileg, ahogy egy kisgyerek megszületik, a világot valahogy úgy fogja fel, olyan csodálattal és ámulattal gondol rá, minden eseményét olyan ámulattal éli át, ami az életnek valódi és igazi oldalát mutatja meg. Hétköznapi oldala az életnek tulajdonképpen csak a felnőttek hatására alakul ki. Tehát elképzelhető, hogy az a felnőtt világ, amiben most élünk, valamikor teljesen más természetű volt és nem volt kimondottan hozzáláncolva egyfajta hétköznapisághoz, egyfajta rabszolgasághoz, életidegenséghez, elidegenedett társadalomhoz. Valamikor a felnőtt társadalom a természethez közel állt.

- írja Grandpierre Attila. Az ember az ünnepek idején tehát azt a fajta világszemléletet élheti újból át, amit a gyermekkorral elvesztett. A "minden nap ünnep" valójában azt is jelenti: mindennap önmagam vagyok, önmagamat adom. Felnőttkorban társadalmi szerepeink ránkkényszerített álarcát egy konkrét maszk felvételével dobhatjuk - időlegesen- sutba.

Időleges - a farsangi szezon megközelítőleg két hónapig tart. Bizony ez nem egyetlen napban kicsúcsosodó ünnep, hanem hosszas előkészületek után egy hasonlóan hosszú mulatság. A rohanós-vásárlós, elkapkodott - "modern" - ünnepek embere számára talán alig érthető ez a hosszas mulatozás. Megértéséhez talán közelebb vihetnek bennünket a fenti szerző további sorai:

Mint mondják, a régi magyarságnál a hétköznapok és az ünnepek nem váltak szét. Valóban, egy helyen olvastam, talán Zsolnai Lászlónál, hogy Mátyás király ideje alatt 150 ünnep volt egy évben - ha jól emlékszem. Ez egyszerűen megdöbbentett, mert azon gondolkoztam, ha az ünnep elég intenzíven megtörténik, akkor kisugárzik még másnapra is a hatása. És akkor utána már következik is a másik ünnep. Akkor olyan társadalomban éltek ezek az emberek, akik voltaképpen vagy ünnepeltek éppen, vagy az ünnepekről beszélgettek, az ünnepek hatása alatt voltak, vagy már az előkészületeket tették a következő ünnepre. Ez szerintem nem lehetett nagyon emberiség-ellenes világ, és nem is volt olyan nagyon régen. Ezek az ünnepek és az élet ünnepi mivolta tulajdonképpen az életnek az igazi titka, és az életnek, a mozgató erőinek az igazi akarata fejeződik ki abban, hogy ünnepelünk.

A farsang pedig fontos közösségi ünnep volt - bár nem mindenkinek hozott örömet. A karnevál ugyanis nemcsak felhőtlen boldogságot és bálok sokaságát ígérte, de egy régi, meglehetősen kegyetlen szokást is. A farsang végeztével rendezték ugyanis falun a tuskóhúzás mindazon lányok körében, akiknek nem sikerült még férjet találniuk.
A megszégyenítés egy más, városi hagyományáról maga Csokonai számol be a Dorottya című vígeposzában. Itt a kaposvári farsangi bál kezdetén veszi elő Carneval a mátrikulát, eme nagy könyvet, melyben - de hagyjuk szóhoz jutni a szerzőt:

E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden dámák neve pro-memóriába,
Akik már tizenkét esztendot elhadtak,
Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:
Mert ez a két határ amaz epochában,
Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában.
Aki az időnek e két pontja közt van,
Annak mint megannyi angyal, ollyan a kan.
Legyen kicsiny vagy nagy, szelíd, vad, vén vagy hűlt,
Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsűlt. -

A mátrikula tehát a leányok s asszonyok lajstroma. De mire is szolgál valójában e leltár?

És akik el vagynak véve vagy jegyezve,
Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, amint odakandikáltam,
Igen kevés veress keresztet találtam. -
Elég, hogy a dámák hatvannégytől fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
Akik pedig örök pártába maradtak,
Nevek mellé asszú fügécskék írattak.

Ilyen "asszú fügécske" pompázik hősnőnk, Dorottya neve mellett is, kinek nem éppen kívánatos idomait Csokonai egy vénlánycsúfoló versében is megörökítette. Nem kell mégsem csodálkoznunk ezen, hogy e vidám ünnep kinek-kinek bizony keserű élményt jelentett. A farsangi időszak a termékenységi varázslatok ideje is volt egyben. A pártában maradt, túlérett ("asszú"!) leányok pedig éppen e bőség ellenpéldáit testesítették meg: vagyis kigúnyolni, kicsúfolni valót lényeket. Ezért várt rájuk a szégyen.

A keserűen induló történet mégis megnyugtató véget ér... Ez azonban már legyen a szerző és a beavatott olvasó titka. Aki pedig nem tette, az mihamarabb vegye birtokába e remek olvasmányt, ami ráadásul meglehetősen időszerű is így, február tájt.

2. A Karnevál szíve

Elvarázsolt város Velence. Sikátoraiban bársonyos árnyak lebbennek tova, s a Canale szürke habjain lomhán bukdácsolnak a kikötött gondolák. Ilyenkor, ünnep idején még különösebb és érzékibb a város. Legörbülő orrú fura alakok róják köveit, benyílóiban szépséges szempárok figyelnek a porcelánfehér maszkok mögül. Keresve sem találni ennél vonzóbb és kívánatosabb helyet egy különös szerelmi történet hátteréül. Sőt: nekünk két különös szerelmi történet is van tarsolyunkban.

A bíborszín Velence

Van egy város, melyet víz vesz körül, s ahol az utcák és utak vizes sikátorok, s az eliszaposodott hátsó mellékutakon csak patkányok közlekednek. Tévedj el, ami könnyen megesik, és hirtelen száz, zsákokból és csontokból épült mocskos palotát őrző szem tartja fogva tekinteted. (.)

Az a szóbeszéd járja, hogy ennek a városnak a lakói járnak a vízen. Hogy, s ez még különösebb, hártya van a lábujjaik között. Nem minden láb hártyás, csak a csónakosé, kinek mestersége apáról fiúra száll.
Ez a legenda.

- meséli Villanelle, Jeanette Winterson Szenvedély című regényének igéző gondolás hősnője. Villanelle a 19. század hajnalán született, velencei - ízig-vérig eleven, teremtmény. Születése napja óta azonban egy egészen különös titok lengi körül: lábujjai közt hártyák feszülnek.

Bár munkája férfias és bolyongó sorsra ítélné, Villanelle lényében mégis lakozik valami elemi "nőiség": szívében féktelen szenvedélyek várakoznak - egyelőre nyugalomban. A vágyak azonban hamarosan testet öltenek: a jelmezbál kavalkádjából bukkan ki az arc, mely rabul ejti hősünk pillantását. "Aranypötyökkel teleszórt szürkészöld szemek. Magasan ülő arccsontjain pirosító." Egy asszony: Velence előkelő patríciusnője. Szemben vele pedig a döbbent Villanelle, "dübörgő szívvel" és egy fényes álbajusszal, amit még önvédelemből öltött fel a sikátorok zaklatói ellen.

Eközben a puskaporos és füstös Oroszországban egy tizenhat éves francia parasztfiú tisztogat egy csirkét. A Császár asztalára készül. Henri, mint kora oly sok gyermeke -talán elegendő Stendhal Julien Sorel-jét felidéznünk -, rajongásig szereti a császár Bonapartét. "Belső" embereként (lásd.: szakácsinas) azonban a "kis nagyember" heppjeit, szokásait is van szerencséje - s így nekünk is: szerencsénk - megismerni. Tőle tudhatjuk, hogy Napóleon szenvedélyesen szerette a csirkéket és az alacsony emberek:

A világ közepének képzelte magát, és jó ideig senki és semmi nem ingatta meg ebben a hitében. Még John Bull sem. Szerelmes volt önmagába, és Franciaország osztozott vele ebben. Szerelmi történet volt ez. Talán minden szerelmi történet ilyen. Nem egyenlő felek közötti szerződés, hanem olyan álmok és vágyak kitörése, amelyek nem találnak maguknak kiutat a mindennapi élet normális menetében. Csak dráma lehet a vége, és amíg a tűzijáték tart, az ég is elveszti természetes színét.

S a Szenvedély című valóban drámákat rejt lapjai közt. Egyszerű, látszólag hétköznapi emberek hősei: egy szakácsinas és egy csónakos lány. Szerelmüket mégsem nevezhetjük mindennapinak. Életük fonalát különös kezek sodorják egybe... ami persze nem is csoda: hiszen a kulisszák közt elmosódott kontúrokkal mindig is ott áll egy város, mely valóság és a mese határán lebeg hihetetlen, tengerre épült házaival...

...folytatása következik...