A gyönyörök szellője - hedonizmus
2013/09/16 14:44
1846 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Általában is nagy gondot fordítunk arra, hogy boldogan éljünk, mert hisszük, hogy „aki megtalálta a boldogságot, mindent megtalált” (de La Mettrie), ám a nyári pihenés és kikapcsolódás idején a szokásosnál is nagyobb gondot fordítunk erre. Hosszasan tervezzük a nyaralást, minden egyes részletet képesek vagyunk átgondolni annak érdekében, hogy minél erőteljesebben érezzük át a boldogság mámorító érzését. Ennek az élménynek a katartikus megélése azonban feltételezi, hogy tisztában legyünk a boldogság fogalmával.

Az eudaimonizmustól a hedonizmusig

Ami a gyakorlatban egy pillanat műve lehet, az az elméletben egy olyan igencsak összetett, komplex és egyúttal képlékeny jelenségként áll elő, amit számos tényező befolyásol(hat), hisz ami kiváltja, konkrétan az öröm, maga is okozat, amelynek ugyancsak számos eredője lehet. Az okok tehát maguk is sokfélék lehetnek, ennek megfelelően pedig a magyarázatok is igen változatosak, vagyis számos olyan etikai irányzat alakult ki az idők folyamán, amely a boldogságot tekinti az élet legfőbb céljának (eudaimonizmus). Jelen írásunkban Arisztipposz útbaigazításával annak a sajátos boldogságfelfogásnak eredünk a nyomába, amely a gyönyörre (élvezetre) épít, és bár számos változata ismert, összefoglalóan az (etikai) hedonizmus névvel illetik. „A gyönyör szellő, a fájdalom vihar, a mindennapi élet pedig átmenet a kettő között, amelyet a derült időhöz hasonlíthatnánk.” (Arisztipposz, In: Crescenzo 2., 1995, 63.)

Aristippus Arisztipposz a gyönyörről

A gyönyörelvű filozófiai felfogás az egyik szókratikus iskolán, a kürénein belül alakult ki, megteremtőjének a hagyomány Arisztipposzt tartja, akit élvhajhász, pompakedvelő, életvidám vonásai miatt a kortársai nem igazán kedveltek, ráadásul mivel a tanításért a szofistákhoz hasonlóan maga is (igen sok) pénzt követelt, ezért a korabeli filozófusok (pl. Platón, Diogenész) ki is közösítették. Ez annak is köszönhető, hogy a hedonista bölcselő a múlt (és a hagyományokon való csüngés), illetve a jövő kutatása helyett a pillanatot, a jelent helyezte a figyelem középpontjába, és arra ösztönzött, hogy ragadjuk meg az állandó változásban lévő pillanatot, és éljük meg azt a lehető legteljesebben. A carpe diem ezen korai felfogásának azonban az is szerves része volt, hogy a pillanatban rejlő örömök oltárán sohasem szabad a belső szabadságot feláldozni, vagyis Arisztipposz is óvott az öncélú élvezetektől, melynek következtében az ember a gyönyörök rabjává válhat.

Epikurosz és a boldogság kertje

A hedonizmus legjelentősebb képviselője a hellenizmus korának gondolkodója, Epikurosz volt, aki a boldogságot ugyancsak az élvezetek (gyönyör=hedoné) megélésében, illetve a fájdalom elkerülésében vélte felfedezni. Az emberi szabadságot rendkívül nagyra értékelte, és ezt az emberi közösségek életére is vonatkoztatta, amikor kijelentette, hogy az emberi együttélés szabályait a társadalom, az egyes közösségek tagjainak kell kialakítaniuk, de ennek a konfliktusmentességet kell leginkább szem előtt tartani. Ezt ő maga kicsiben is igyekezett megvalósítani a „Kertben”, ahogy filozófiai iskoláját nevezték. Itt helye volt mindenkinek, gyermekeknek, rabszolgáknak, egyszerű embereknek, sőt, nőknek is helyet biztosított, ami akkoriban eléggé eretnek felfogásnak bizonyult. Meg is vádolták azzal, hogy iskolája a kicsapongás melegágya. A valóságban azonban a Kertben az ataraxiát igyekezett népszerűsíteni, amin a lélek rendíthetetlen békéjét értette, konkrétan a gyönyörökre (hedoné) való törekvést, illetve a fájdalmaktól és a lelki zavaroktól való mentességet.

Arisztipposztól eltérően azonban azt is hamar felismerte, hogy az állattal szemben az ember nem elégszik meg a pillanatnyi élvezetekkel, ehelyett tartós örömre vágyik, amit racionális mérlegelés révén biztosíthat. Az ésszerűség követelménye alapján különbséget tett alacsonyabb és magasabb rendű élvezetek között, és ez utóbbiaknak tulajdonított nagyobb jelentőséget. „Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvezethajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. […] Mindezeknek a kezdete és általában a legfőbb jó az okosság. Így hát a filozófiánál is értékesebb az okosság, amelyből minden más erény származik s amely azt tanítja, hogy nem lehet kellemesen élni anélkül, hogy megfontoltan, becsületesen és igazságosan élnénk, sem megfontolással, becsülettel és igazságossággal élni anélkül, hogy kellemesen élnénk. Az erények ugyanis hozzátartoznak a kellemes élethez és a kellemes élet elválaszthatatlan tőlünk.” (Epikuros, 41.)

Epikurosz úgy vélte, hogy gondos mérlegelés után arra a következtetésre kell jutnunk, hogy sem a haláltól sem az istenektől nem kell tartanunk, ugyanis mi magunk is atomokból állunk, a halál pillanatában feloszlunk, vagyis nem érzékelhetjük a halált, az istenek pedig az emberektől függetlenül élnek, nincs szükségük az emberekre, rájuk mint a boldogság és a tökéletesség példaképeire kell tekintenünk.

Csak az egyén

Epikurosz fenti örömelvű tanítása annál is meglepőbb, hiszen a filozófus igen súlyos betegségtől szenvedett, ennek ellenére mindvégig következetesen kitartott elvei mellett, és követőit is arra szólította fel, hogy ne tartózkodjanak az élvezetektől, hanem alapos megfontolás és mérlegelés révén igazodjanak az ataraxia elvárásaihoz.

Eközben a társadalmi küzdelmektől és becsvágyó politikai játszmáktól való távolmaradásra ösztönzött, ezért is tekintik bölcseletét individuális hedonizmusnak, melynek központi eleme az egyéni szabadság mint legfőbb érték megóvása. 

Talán másfajta hedonizmusra gondolunk a szabadság idején, mindazonáltal nem árt egy-egy pillanatra felidézni magunkban Epikurosz gondolatait is a még nagyobb élvezetek kedvéért, mert azt tanultuk, hogy az élvezetek között is érdemes szelektálnunk.

További érdekes oldalak

  • Luciano De Crescenzo: A görög filozófia rendhagyó története 2. Tericum K. 1995
  • Epikuros: Legfontosabb filozófiai tanításai Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1994,
  • Władysław Tatarkiewicz: A boldogságrólKossuth K. Bp., 2010

Farkas Zoltán cikke