A kékfestés mintakincse II.
2014/08/22 08:00
818 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A középkorban a kelmefestők elsősorban kolostorokban és városokban dolgoztak. Legismertebb képviselőik Magyarországon a 12-13. századi királyi telepítéssel érkező bajor, flamand, szász kézművesek voltak.

kekfestes_3

Egy másik egységet képviselnek a már említett „honi" divat textiltermékei, melyeken jelmondatok, címerábrázolások, feliratok jelentek meg. A Lánchíd képével zsebkendőket nyomtak, Széchenyi István arcképét is elkészítették névfelirattal együtt. Külön csoportot jelentenek a virágcsokrok, madarak, a terített asztal edény-ábrázolásai, ezeket a mintákat kötényekre és abroszokra használták.

A szegélyminták a végáruk folyamatos mintáitól abban tértek el lényegesen, hogy ezeknek az elemeknek a használata egyéni ízléstől függött. A mester alkotókedvének, művészi hajlamának a függvénye volt, hiszen az egyes elemek összehangolását különös érzékkel kellett megtervezni. Igen ritkán, de előfordult néhány életképi ábrázolás is. Ilyenek például a bokron ülő papagáj, a szántó paraszt és hasonlók. Ezek a minták elsősorban zsebkendőkön és uzsonnaterítőkön jelennek meg, amelyek a 19. század végének és a 20. század elejének termékei. Érződik rajtuk, hogy nincs olyan művészi igényű készítő, aki az aktualizálást jó ízléssel tudná megoldani. A polgári ízlés is jelentősen hatott a kékfestő motívumok tervezésére és készítésére. Ilyenek voltak például a parkettás és kockás minták.

Századunkban a megszűnő üzemek sorra eladták mintafáikat, ezzel meglehetősen elmosódtak, keveredtek a táji különbségek (ha egyáltalán voltak ilyenek), így ma már egy-egy tájegységről nehezen alkothatunk egységes képet.

Az egyes mintákat jellegzetes vonalvezetésük, motívumaik alapján nevezték el leginkább a vevők, amit aztán maga mester, vagy a műhely alkalmazottai, de különösen a vásározó személyzet átvett, hogy könnyebben megértse a vásárlók kívánságát. A mintakönyv minden mester rendelkezésére állt, leggyakrabban maguk állították össze, vagy leginkább őseiktől örökölték. A megrendelés alapján vásárlók ebből választották ki az ízlésüknek megfelelő mintákat. Általában egy-egy kisebb mintadarabot ragasztottak be a könyvekbe, számozással ellátva. Rendszerint a számozás alapján jegyezték fel a megrendeléseket. A segédkönyvekbe írták be a hozott anyag mennyiségét, a minta számát és megbízó nevét. Elismervényként egy bárcát adtak, ennek azonos számozású párját varrták a festendő anyagra.

kekfestes_4

A legtöbb - leginkább végárukra használatos - elnevezés valamilyen növény, elsősorban virágmotívumot takar, mint például a margarétás, nagyleveles ágacskás, rozmaringos, szőlős, tulipános. A következő nagy csoportot az állatábrázolásokat megnevező minták alkotják, mint a birkaszemes, pulykás, tarajos, lúdszömes, katicabogaras.

A geometrikus elnevezések is igen gyakoriak: négyzetpontos, kockás, csíkos, aprópöttyös, karikás. Az égi jelenségek csoportjában gyakori a kétholdas, napsugaras, üstökös, villamos minták. Valamilyen tárgyhoz való hasonlóság alapján is nagyon sok mintát neveztek el: patkós, koszorús, fülbevalós, darázsfészkes, legyezős, körmös. Előfordult a végárukon is, hogy több mintát együttesen használtak, a következő elnevezések is erre utalnak: csíkos-indás, pettyes-kockás, csíkos-karikás.
A minták már jellegüknél fogva is meghatározták, hogy milyen ruhadarab készülhetett belőlük. A kötényekre rendszerint sarok- és szegély-, a szabadon maradt területekre pedig apró minták kerültek. A 20. század elején divatba jött, a férfiak által is viselt melleskötények már jellemzően csak aprómintásak lehettek: pettyesek, babosak, ágas-bogasak.

A fejkendőkön is jellemző volt a szegélyminta. Közepe maradhatott üresen, de kerülhetett rá apró motívumokból felépülő mintázat is. Előfordult olyan is, hogy a szegélyminta elmaradt, helyébe pedig egy nagyméretű koszorúminta került. Ezt leginkább Nyugat-Magyarországon viselték. A szoknyák általában a blúzzal egyforma mintájúak voltak, de a szoknyák aljára rendszerint széles bordűr került. Szeged környékén az ilyen szoknyákat puccosnak nevezték. A piszkos munkát végző férfiak körében is nagyon népszerűnek számított a festő ing, ezek leginkább simafestőből készültek, csak ritkán kaptak apró mintázatot, ugyanez jellemezte a bő szárú gyatyákat is. A zsebkendő használatáról a múlt század végéről vannak adatok. Ezeket rendszerint pontsorok, vonalcsíkok díszítették, de gyakran felbukkant a szarvasos sarokminta is.

Napjainkban elsősorban a lakástextilek területén fordulnak elő a kékfestő anyagok, de ezek őseink házaiban is jellemzőek voltak. Idős asszonyok sokáig ragaszkodtak a gyászban a kékfestő ágyneműhöz, de praktikus volt az iparosok és a tanyasi legényszállások ágyhuzataként is. Gyakran használták ajtóbeakasztó függönynek, vásározó bugyorkendőnek is. Az asztalterítők köréből számos igen díszes-mintás darabot ismerünk. Díszes, virágos-indás szegélyük volt, belülre gyakran virágcsokrokat, közepére pedig koszorút nyomtak. Az ilyen darabok ma is igen közkedveltek a vásárlók körében, gyakran találkozunk velük éttermek asztalain is. Ugyancsak használatosak az olyan szalvéták, amelyek az abrosz mintázatát tükrözik vissza, valamint az ülőpárnák, amelyek leginkább apró mintákkal készültek és készülnek ma is. Függönyöket egykor elsősorban sötétítés céljára használták, ma inkább a díszítés szerepét töltik be. A napjainkban is dolgozó bácsalmási Skorutyák János árjegyzékén a következő termékek szerepelnek, amelyek a kékfestő mai használatát, funkciójának változását is jelzik: könyvjelző, ballagótarisznya, falinaptár, kefetartó, tűpárna, edényfogó lap, steppelt mellény.

A fentiekből is látható, hogy amíg a kékfestés technikája évszázadok óta alig változott, addig funkciója nagy utat járt be, viseleti jellege háttérbe szorult és kisipar helyett inkább a népművészet kategóriájába sorolható. A viseleti funkció háttérbe szorulásával felerősödött a kékfestő anyag lakástextiliák körében betöltött szerepe. A még dolgozó mesterek ma népművészként tevékenykednek. Újra jellemzővé kezd válni a kompozíciós szerkesztést kívánó darabok készítése, melyek megkomponálásában az esztétikum mellet a hasznosság is szerepet kap. A mintázásnak ugyan vannak bizonyos szabályai, egy-egy motívumnak megvan a kompozícióban betölthető szerepe, de az egész megkomponálása az alkotó (a mester) egyéni ízlésének függvénye.

A fotók forrása.

Rostás Mónika
muzeológus,
Móra Ferenc Múzeum Szeged