A keresztény politikai tradíció és az európai integrációs folyamatok kezdetei II.
2014/08/08 08:00
607 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az Európai Unió honlapján az alapító atyák között a második világháborút követő időszak Európájának több jelentős kereszténydemokrata politikusa is ott van.

A kultúrharctól az integráció megalapozásáig

A keresztény politika németországi megjelenése a kultúrharc időszakához köthető. A – protestáns – porosz hegemóniával megvalósuló német egység vaskancellárja, az evangélikus Otto von Bismarck (1815–1898) nem nézte jó szemmel a katolikus egyházi vezetők közéleti szereplését, úgy vélte ugyanis róluk, hogy „idegen hatalom” – a római pápaság, vagyis az Apostoli Szentszék – befolyása alatt állnak, s ezért a katolikus társadalmi szervezetek, egyesületek működését korlátozó intézkedéseket vezettetett be. A német katolikusok – élükön Wilhelm von Ketteler (1811–1877) mainzi püspökkel – tiltakoztak ez ellen, s a politikai katolicizmus megjelenítésére 1870-ben létrehozták a Német Centrumpártot (Deutsche Zentrumspartei, röviden: Zentrum). A szervezet Ludwig von Windhorst (1812–1891) irányításával 1887-re elérte a katolikusellenes rendelkezések visszavonását. Noha a Centrum – amely már az 1871. évi választásokon hétszázezer voksot szerzett – általában kereszténynek és felekezetileg nyitottnak mondta magát, valójában a katolikus érdeket jelenítette meg a társadalmi diskurzusban és a politika színterein (annak ellenére, hogy idővel protestáns csoportok is csatlakoztak hozzá). A párt az evangélikus felekezeti és etikai háttérrel, Adolf Stoecker (1835–1919) lelkész szervezésében 1878-ban létrejött Keresztényszociális Munkapárttal (Christlich-Soziale Arbeiterpartei) közösen a szociálpolitikai törekvéseket keresztény előjellel és tartalommal fogalmazta meg a modern Németországban. A Centrum 1871 és 1918 állandó képviselettel rendelkezett a birodalmi törvényhozásban (támogatottságának aránya a tizenhat százalék és a huszonnyolc százalék között, míg mandátumainak száma a hatvanhárom és a százhat között mozgott), s a weimari köztársaság idején is (tizenegy–tizenhárom százalékos támogatottsággal) meghatározó erő tudott maradni. A politikai katolicizmust tartományi szinten a Bajor Néppárt képviselte (Bayerische Volkspartei, BVP) az első világháborút követő periódusban. A keresztény politikai erők nyilvános működésének a hitleri nácizmus 1933. évi hatalomra jutása vetett véget.

A második világháború után a kettéosztott Németország nyugati felében jött létre a náciellenes, keresztény alapokon álló, demokratikus elkötelezettségű politikai erőket immár konfesszionális kötöttségektől elvileg és gyakorlatilag is függetlenül tömöríteni tudó formáció, a Kereszténydemokrata Unió (Christlich-Demokratische Union Deutschlands, CDU). (Ezen a néven a szovjet blokkhoz tartozó keleti Német Demokratikus Köztársaságban is szerveztek pártot, amely azonban a kommunista ideológia szócsöveként működött, s bírálta a nyugati kereszténydemokráciát.) A CDU 1946–1947-ben még „keresztény felelősségű szocializmust” hirdetett, s elvetve mind a magán-, mind az államkapitalizmust, a közösségi gazdaság (Gemeinwirtschaft) mellett kötelezte el magát. 1949-re már azonban a párt vezetője, az éppen megalakult Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja, Konrad Adenauer eltökélte, a kereszténydemokrata ideológiát markánsan elválasztja a szocializmustól. Mint fogalmazott: „A szocializmus szó tudományos és nyelvészeti szempontból sem megfelelő. Ha tovább használjuk talán sikerül még öt embert megnyernünk, de közben húszat el fogunk veszíteni.”

A CDU Bajorország kivételével minden tartományban működik. A déli katolikus többségű tartományban azonban – ahol a CDU nem is indít jelölteket a választokon – szoros együttműködésben tevékenykedik a Bajor Keresztényszociális Unióval (Christlich-Soziale Union in Bayern, CSU).

1949 augusztusában a háború utáni első németországi választások alkalmával a kereszténydemokraták a voksok harmincegy százalékát szerezték meg (nyolc évvel később már több mint ötven százalékát!), így a katolikus Konrad Adenauer (1876–1967) egykori kölni főpolgármester alakíthatott kormányt. A 1969-ig kereszténydemokrata vezetésű szövetségi törvényhozás és kormány – amelynek élén 1949 és 1963 között Konrad Adenauer, 1963-tól 1966-ig Ludwig Erhard (1897–1977), 1966 és 1969 közt pedig Georg Kiesinger (1904–1988) állt kancellárként – olyan sikereket ért el például az újjáépítés terén, amelynek eredményeként 1969-ra háromszor annyi lakás, illetve ház állt, mint a világháború előtt. Emellett törekedtek az előállított javak lehetőség szerinti igazságos és arányos elosztására, megreformálták a nyugdíjrendszer, bevezették a családi pótlékot. Az ilyen és ehhez hasonló intézkedésekkel vetették meg a „német gazdasági csoda” és a szociális piacgazdaság alapjait. Ebben az időszakban indult meg a – történelmi jelentőségű német–francia megbékélés és szervezett gazdasági együttműködés alapján nyugvó – nyugat-európai integráció folyamata.

Lamennais abbétól „Európa atyjáig”

A keresztény politika Franciaországban Hughes de Lamennais abbé (1784–1854) tevékenységével jelent meg az 1830-as években. A liberális szellemű katolikus pap A Jövő (L’Avenir) című – Istentért és a szabadságért mottóval megjelentetett – lapjának hasábjain követelte a polgári szabadságjogok, valamint az általános és titkos választójog biztosítását mindenkinek, a szakszervezetek kiépítésének lehetőségét, a kiszolgáltatott társadalmi rétegek állami felzárkóztatását, a döntéshozatali decentralizációt, sőt javasolta az állam és az egyház szétválasztását, a pápától pedig azt kérte, az elesettek és a szegények szószólója legyen, ne az uralkodóké. Gondolatai korában nem találtak értő fülekre (az egyház elítélte azokat), később azonban az ő szellemi örökségéből fejlődött ki a Marc Sangnier (1873–1950) által 1912-ban alapított keresztényszociális Fiatal Köztársaság Ligája (Ligue de la Jeune République).

Franciaország első kereszténydemokrata szellemiségű pártjaként 1924 őszén alakult meg a Népi Demokrata Párt (Parti Démocrate Populaire, PDP), amely a megoldandó szociális kérdéseket felvállaló katolikus politikusok és demokrata republikánus csoportok szervezett, országos tevékenységi körű és a parlamenti munkára fókuszáló együttműködése révén jött létre. A Jean Raymond-Laurent (1890–1969) főtitkárságával működő „népi demokraták” a szociális igazságtalanságok felszámolása, a politikai decentralizáció, a szakmai-ágazati érdekképviseleti rendszer és társadalombiztosítási rendszer szélesítése mellett programjába vette a – a keresztény humanizmus alapján – az ellenségeskedő nacionalizmusok helyett az egymás tiszteletben tartására és megértésére törekvő nemzetközi kapcsolatok kialakításának igényét is.

A PDP politikusai úgy vélték, az egyház – amely „társadalmi tényező” és a „szabadság menedéke” – az állam által számon tartott elismert és támogatott partnere kell, hogy legyen, mivel tevékenységével követőit a családi, állampolgári, szakmai szerepekre és kötelességekre is neveli. Amint Robert Schuman (1886–1963) első parlamenti beszédében megfogalmazta: „a katolicizmus nemcsak hit, hanem társadalmi doktrína is”. Az 1930-as években a PDP támogatta a napi nyolcórás munkaidő bevezetését, valamint szorgalmazta a munkanélküli segély és az általános és kötelező társadalombiztosítási rendszer kiépítését, s a munkások és a szociálisan rászorulók részére a megfizethető lakás biztosítását.

A második világháború után – a PDP, valamint más keresztényszociális organizációk, ifjúsági egyesületek és társadalmi szervezetek integrációjával – létrejött Köztársasági Népi Mozgalom (Mouvement Républicain Populaire, MRP) kereszténydemokrata alapokon szerveződött. 1944 novemberében kiadott manifesztumában a szervezet hirdette a demokratikus elkötelezettségét, a „szociális forradalom” szükségességét, a valódi érdekképviseletként működő szakszervezeti és az önkéntes mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom fontosságát, hangsúlyozta a lakáshoz való jogot, követelte a minimálbér bevezetését és az oktatási és lelkiismereti szabadság biztosítását, valamint értékként jelölte meg a munkát, a családot, a rendet.

Az MRP 1945-ben közel huszonnégy százalékot, 1946 júniusában több mint huszonhárom százalékot, 1946 őszén mintegy huszonhat százalékot ért el a parlamenti választásokon. Ez az arány később – a párt 1967-es önfeloszlatásáig – csökkent és az 1950-es–1960-as években tíz százalék körüli támogatottsággal állandósult.

Kormányfősége és diplomáciai tevékenysége során az MRP sorsaiban politizált Robert Schuman, „Európa atyja”, aki lotharingiai németek és franciák között szocializálódva ébredt rá, hogy a háború elkerülésének és az európai béke megteremtésének egyik feltétele a keresztény tanításon alapuló kölcsönös tisztelet és elfogadás, másik alapja pedig a koncentrált gazdaságpolitika és a nyersanyagforrás összehangolt felhasználása. 1950 májusában – miután Jean Monnet-val közösen kidolgozta – terjesztette a francia nemzetgyűlés elé az európai államok közös terv szerint zajló szénbányászatának és acélfeldolgozásának szükségességét (Schuman-terv). Ennek szellemében – különböző nemzetekhez tartozó kereszténydemokrata politikusok bábáskodása mellett – jött létre 1951 áprilisában Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg részvételével az Európai Szén- és Acélközösség, amelynek alapjain – évtizedeken át formálódva – kialakult az Európai Unió.

Összegzés

A keresztény politikai mozgalmak tizenkilencedik századi megjelenése új szempontrendszert és polarizálódási lehetőséget jelentett a politikai színterének szereplői számára. A hagyományos elkülönülési pontok és törésvonalak mellett megjelent a világnézeti – értsd keresztény / nem keresztény – értékduál is. A katolikus egyház (hiszen a keresztény politika jórészt a katolicizmus társadalmi tanításából forrásozódik) egyetemes és szupranacionális jellege – szemben a protestáns felekezetek, illetve az ortodox egyházak nacionalizmushoz kifejezetten kötődő konfesszionalitásával – segítette a keresztény politikai erők Európa-szintű együttműködését.

A kereszténydemokrácia demokratikus elkötelezettségével, a szolidaritáson alapuló szociális érzékenységével, az egyén szabadságjogait tiszteletben tartó és az azokból fakadó kötelezettségeket elismerő, valamint a helyi szintű autonóm döntéshozatalt és szerveződést támogató ideológiájával jó alapnak bizonyult az európai egység eszméjének. A második világháború után a kereszténydemokrácia Európa számos államában jelentős politikai erőként tudott megjelenni, s a kereszténydemokrata mozgalom vezető politikusai – Schuman, Adenauer és De Gasperi – ott bábáskodtak a mai Európai Unió elődintézményeinek tekintendő gazdasági együttműködési szervezetek születésénél.

Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója