A morbus hungaricus története
2014/01/13 08:00
1817 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A nagy járványokat bemutató sorozat részeként a mai cikkben a tüdőbajról, azaz TBC-ről esik majd szó. Kiderül, hogy a többi fertőzéshez képest mennyire veszélyes ez a megbetegedés, valamint tisztázzuk azt is, valójában mire vonatkozik a morbus hungaricus elnevezés.

A fertőzés

A tuberkulózis kórokozója a Mycobacterium tuberculosis, de felfedezőjének nevéről Koch baktériumként is említik. A baktérium leggyakrabban a tüdőt támadja meg, de a fertőzésben az ember valamennyi szerve érintett lehet. A megbetegített tüdőben gumók keletkeznek, innen kapta a nevét is (gümőkor, mert a gümő latinul tuberculum). A kórokozók akár a légutakon, akár a nyálkahártyán, esetleg a sérült bőrfelületen keresztül bejuthatnak a szervezetbe.  Elsősorban emberről emberre, cseppfertőzéssel terjed és leginkább a rossz higiéniai állapotok között élő városi népességben figyelhető meg. A tüdőt érintő fertőzés tipikus tünetei a mell-, ill. hátfájás, vér felköhögése, és hosszú hetekig tartó köhögési rohamok mellett a láz, borzongás, izzadás. Mivel a gümők akadályozzák a normális tüdőfunkciókat, a beteg legyengül, állandóan fáradt, étvágytalan és kórosan sápadt.

A TBC a többi járványhoz képest kevésbé tűnik veszélyesnek, hiszen az elsődleges fertőzés az esetek 90 %-ában könnyen gyógyul. A maradék 10 százalék esetében azonban a fertőzés teljesen kifejlődik és közülük minden második beteg számára halálos kimenetelű.

A kórokozót Robert Koch 1882-ben azonosította mikroszkópos vizsgálatokkal (1905-ben Nobel-díjat kapott érte), s bár a sikeres védőoltást (BCG) már 1906-ban alkalmazták, használata széles körben csak a második világháború után terjedt el a világ fejlett régióiban.

800px-Mummy_at_British_Museum TBC-vel fertőzött múmia

A betegség története

Ez a betegség nem rövid időszak alatt nagy halandóságot okozó, gyors lefolyású járványok közé tartozik, ezért hosszú ideig nem keltett nagy figyelmet annak ellenére, hogy jelenléte az őskortól kezdve igazolható. Egy 500 ezer évvel ezelőtt a mai Törökország területén élt homo erectus maradványában igazolták a fertőzés tényét, de mind az egyiptomi múmiákban, mind a gyarmatosítás előtti Dél-Amerika ősi kultúráiban jelen volt. A görögök sorvadásnak nevezték, Hippokratész, a nagy görög orvos leírta a betegség néhány jellemzőjét. Az arab orvoslás is foglalkozott a fertőzéssel: Avicenna (Ibn Sina) a XI. század elején rögzítette a betegség terjedésének jellemzőit és a betegek karanténban való elkülönítését javasolta. Egy angol orvos – Richard Morton – már 1689-ben publikálta, hogy a betegség a tüdőben jelentkező gümőkkel függ össze, de a gümőkor elnevezés csak a XIX. század közepétől terjedt el.

Az sokáig vitatott volt, hogy milyen kapcsolat van az emberi és a marhákon megfigyelhető TBC között. Végül Louis Pasteur javaslatára a tej felhevítésével (ez az eljárás nem azonos a felforralással!) sikerült a fertőzés terjedését csökkenteni. Ezt az eljárást nevezzük pasztörizálásnak.

A betegség terjedése Magyarországon

A források alapján úgy tűnik tehát, hogy a TBC története két nagy szakaszra osztható Magyarországon is. Az ipari forradalmakig a betegség terjedése nem látványos. A többi nagy járványos betegség visszaszorulásával és az iparosodás hatására kialakuló városi nyomornegyedek megjelenésével azonban a tüdőbaj pusztítása eléri a társadalom alsó rétegeiben a korábbi nagy járványok mutatóit.

Jól illusztrálja a fertőzés elterjedtségét, hogy Magyarországon a XIX. század végén a halálozások 25–30 %-a erre vezethető vissza. A XX. század eleji, pontosnak mondható halálozási statisztikák évente átlagosan 70-75 ezer fő között mozgó gümőkóros halálozást mutatnak a történeti Magyarországon, vagyis egy évtized alatt az áldozatainak száma elérhette a Kárpát-medencében a 800 ezer halálos áldozatot, mely több mint a legnagyobb kolerajárványé volt.

A járványügyi statisztikák elemzése megerősíti az Európa egyéb területén megfigyelhető tendenciákat. Egyrészt a jó vagyoni és kulturális helyzet, másrészt a viszonylag ritkábban lakott területek (különösen a magas hegyvidékek) mutatnak alacsony adatokat, míg a városok, a sík területek, az elmaradott, szegény vidékek és kevéssé iskolázott csoportok TBC halandósága az átlagosnál mindig rosszabb. Ezzel szemben a nemek és a korcsoportok között nem látunk markáns különbségeket. Regionálisan igazán markáns különbségek nem alakultak ki, de Budapest értéke valamivel az átlag felett volt.

Bár a magyar egészségügyi rendszer már a XX. század elejétől igyekezett a betegség terjedését gátolni, látványos fejlődés csak a II. világháború után következett be.

tuberculosis

„Morbus hungaricus”

A magyar betegség, magyar kór elnevezést először egy marburgi katonaorvos használta a XVI. század közepén a török elleni háborúkban részt vevő, magyar területeken állomásozó császári katonák között pusztító fertőzésre. Ez azonban nem a TBC, hanem a szennyezett ivóvízzel terjedő kiütéses tífusz volt. A XIX. század végén a TBC Magyarországon népbetegséggé vált, nagyon sok embert megfertőzött, ekkor lett a Morbus hungaricus elnevezés a gümőkór, vagyis a TBC szinonimája.. A heveny terjedés hátterében a szegénység, a higiénés körülmények hiányosságai, a demográfiai mozgások és a nyers tej fogyasztása állhatott.

További érdekes oldalak: 

Farkas Judit cikke