A pákász
Simon Tamás
2003/06/30 17:23
966 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A pákász az egykori bihari rétségnek, mocsárvilágnak ura és őslakója eltűnt, elfogyott, mint lecsapolás után a rét, a láp. Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, zsombékok helyén ma eke túrja a tőzeges, kövér termőtalajt. Az eke vasa néha döccen egyet. Beleütődik valami cövek, karó földalatti maradványába, talán a pákászkunyhó mesteroszlopába, mely azt a sátorszerű, csúcsos nádalkotmányt támasztotta.

A pákász talán végső alakja volt az igazi ősi magyarságnak; hírmondója annak az életnek, amelyet a magyarság halászó törzsei egykoron a Káspi-tenger halászó helyein folytattak. A pákász egész életét télen-nyáron a rétségben töltötte. Még a dohány és a puskapor sem hozta lakott helyre. Adót nem fizetett. Neve nem volt beírva község, megye, uraság könyvébe. Nem volt jobbágya senkinek. Még a nemes embernél is szabadabb volt. Amikor a pákászság virágzott, a készített útnak híre-hamva sem volt. Gyepről-gyepre hajtott az utasember. Kútgém volt a mérföldmutatója, csillag a vezetője, s amikor a rétséghez ért, akár száz szekérnyom vezetett abba.

Itt kezdődött a pákász birodalma, melynek úgyszólván minden fűszálát ismerte. Egyedül ő volt a biztos kalauz utasnak, vadásznak, a nemes ember csótáros, fényes fogatának, a gyolcsos tót fedeles szekerének. A pákász talpig becsületes ember volt, egy kis dohányért, pár töltés puskaporért, néhány szögért fáradságot nem ismerve készségesen kalauzolt.

Nappal ezer jel szerint igazodott el; főképpen a növények és nyílt vizek után. Jól tudta, hogy a nád, a sás, a gyékény, a páfrány milyen aljon terem. Éles szeme meglátta a sűrű növényzet alján serkedző vízen a vízi lencsét, mely lápkútnak, mélységnek a jele. Éjjel a csillagok után igazodott. Amiben senki sem tehetett túl rajta: az az volt, ahogyan az állatokat ismerte. Pl. Ha a nádi pók szövögette hálóját, a vízipatkány, a güzü ásta lyukát: az mind időjárást jósolt.

A legapróbb részletekig tudta a csík, a csuka, a kárász és a többi hal járását, szokását, megfekvését, a fenéken való járását. Csúcsos nádkunyhóját a rétség és lápok belsejében építette, rakta, hogy könnyen el is vihesse. A tűzhely a közepén s csak a sík földön volt; fölötte függött a horgas szolgafa, mely a bográcsot tartotta. A tető nádjai közé be volt szurkálva a kanál, az ár, kés, orsó, fésű, köröskörül hevert a "cókmók": bunda, szűr, a lápi bocskor. Az eleség s az ürgebőrbe rejtett borotva magasra volt akasztva. Kívülről a kunyhó csúcsa táján feszült a rókabőr, néha nyúl vagy vadmacska.

A pákász főszerszámai: a varsa, a tőr, a kaszúr, mellyel vágott, s a lápibot, amellyel tapogatott. Sohasem volt jó lövő, repülő madárral, futó vaddal nem boldogult. Kitanulta a madár járását, tartózkodását, hálóhelyét, főképp pedig azt, hogy mikor jár seregesen, s hova száll le.

A pákász- a rétség és láp természeténél fogva- igazi őshalász volt: dolgozott varával, főleg csíkvarsával vagy kassal és csukavassal. Szűk időkben a pákász vállára kapta az ásót, s kiszállt a rétre. Tudta jól, hogy a csík, a kárász kemény hal, mely szükség esetén víz helyett a sárban is elél. Azokat a helyeket, ahová a halak elbújtak, a pákász már apja, dédapja révén tudta, s ásni kezdett mindaddig, amíg zsákmányra nem bukkant. Így élt hajdanában a pákász, akinek ma már híre-hamva sincs.