A szent kötelesség nyomában
2013/09/18 11:55
1303 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Döntési helyzetekben oly sokszor vágyunk arra, hogy legyen egy olyan végső, megkérdőjelezhetetlen útmutató, mely kétségtelenül a helyes útra terel. Tudattalanul egy olyan szókratészi daimónionra vágyunk, amely nemcsak tilt, hanem a helyes magatartást is kijelöli. Vajon, van-e/lehetséges-e egy ilyesfajta feltétlen alap? A deontológiai etikák, ha ezt nem is ígérik, de kötelességeink mérföldköveinek letűzésével igyekeznek oldani az erkölcsi dilemmáinkból fakadó szorongásunkat.

Konzekvencionalisták

Az etikákat általában két nagy csoportra szokás osztani annak megfelelően, hogy mi határozza meg a cselekedetek erkölcsi jellegét, értékét. Az egyik csoportba a konzekvencionalista vagy következményetikák (más aspektusból nézve a teleologista vagy célelvű etikák) tartoznak, melyek abból indulnak ki, hogy egy-egy morális cselekedet a következményei alapján ítélhető meg. Ezzel szemben állnak az úgynevezett deontologista vagy kötelességetikák, amelyek leszögezik, hogy bizonyos cselekedetek következményeiktől függetlenül is végrehajtandók, mégpedig annál az oknál fogva, hogy a cselekedetet végrehajtó személy bizonyos magatartási elvekhez, erkölcsi normákhoz kell, hogy igazodjon tette végrehajtásakor - például minden körülmények között igazat kell mondanom.

Charles de La Fosse: Mózes megtalálása, 1700 k. Paris, Louvre. 125 x 110 cm. Olaj, vászon. Charles de La Fosse: Mózes megtalálása

Kötelességetikák

A kötelességelvű etikákat ugyancsak két típusba sorolhatjuk. A cselekedet-deontologisták elvetik az általános morális szabályok létjogosultságát és abból indulnak ki, hogy minden egyes döntési szituációban más és más a morálisan indokolható és támogatható döntés. A helyes magatartás ebben a kijelentésben foglalható össze: „Itt és most ezt és ezt kell cselekednem.” (Turgonyi, 74.) Ezt az álláspontot képviselik többek között az egzisztencialisták. Azonban ezzel a felfogással szemben azt az érvet szokás felhozni, hogy az ugyan nem vonható kétségbe, miszerint minden szituáció más és más, viszont ahhoz, hogy eldöntsük, mi a helyes, illetve a helytelen, ahhoz vagy valamiféle intuitív képességgel kellene rendelkeznünk, vagy elismerjük, hogy lehet az egyes eseteknek olyan közös erkölcsi háttere, amely általános szabályok implicit elfogadására késztet bennünket. Pl. a bajba jutottaknak segítek elvet alkalmazom minden olyan esetben, amikor bajba jutottakkal találkozom.

A szabály-deontologisták okulva a cselekedet-deontologisták nehézségeiből, olyan morális szabályokat tételeznek, amelyeket minden körülmények között mindenkinek be kell tartaniuk. De nem tisztázzák egyértelműen, hogy honnan erednek ezek az általános szabályok, illetve nem igazítanak útba abban az esetben, amikor két egymással szembenálló szabály kerül konfliktusba – kérdéses marad, melyik szabályt kell(ene) érvényesíteni. Attól függően, hogy honnan erednek a szabályok, megkülönböztethetünk teológiai (avagy teonóm) jellegű etikákat, amelyek azt vallják, hogy a normák természetfeletti erővel, illetve eredettel bírnak, és ezeket valamilyen istenség alkotta, tette felfoghatóvá az ember számára (Pl. mózesi tízparancsolat, Hegyi Beszéd, Korán). Itt is különbséget tehetünk a katolikus és a protestáns morálteológia felfogása között, ugyanis míg az előbbi azt tételezi, hogy az isteni normák az emberi természetbe is bele vannak kódolva, addig az utóbbi ezt megkérdőjelezi, ezzel szemben az erkölcsi normák közvetlen isteni eredetét hangsúlyozza, ennélfogva a cselekedetek megítélésénél is az embernek Istenhez való viszonya válik meghatározóvá. Dosztojevszkij ennek jelentőségére kívánta felhívni a figyelmet, amikor azt állította: „Ha nincs Isten, akkor bármi megengedett.” (Feljegyzések a holtak házából) Csakhogy a vallási parancsok is többféleképpen értelmezhetők, ráadásul a felmerülő erkölcsi utasítások a különböző helyzetekben más és más értelmezést nyerhetnek. Például a "ne hazudj" elv alkalmazása is lehet szituációfüggő (baráti társaságban, háborúban, közvetlen életveszélyben másképp viszonyulhatunk ehhez a normához). Újabb kérdést vet fel, hogy feltétlenek-e az isteni jellegű etikai normák? Mi ennek a garanciája? (Vö. keresztény etikák és a rossz problémája, teodicea.) Abban sem lehetünk biztosak, hogy mit vár el Isten az embertől, a szent könyvek e tekintetben is többféle értelmezési lehetőséget kínálnak.

A kötelesség

Ám léteznek nem teológiai megalapozottságú kötelességetikák is, ilyen pl. a kanti, mely nem a hajlamra, az érzésből vagy a cselekvő számára kilátásba helyezett jutalomra vezethető vissza, hanem a kötelességérzetre. De mit is értünk kötelességen? A sztoikusokkal jelent meg a fogalom, és olyan cselekvésként értelmezték, amely vagy az ember természetének felel meg, vagy ésszerű, vagy a megfelelő érvekkel támasztható alá. A keresztény etika szerint megkülönböztethető az isten, a másik, illetve az önmagunk iránti kötelesség, de mindegyikben közös, hogy isteni elfogadáson, megerősítésen kell, hogy nyugodjon. Az etika központi fogalmává Kant által válik, aki a gyakorlati észre (kategorikus imperatívuszra) vezette vissza ezt a kulcsfontosságú etikai fogalmat. (A kanti etikára a későbbiekben még részletesen kitérünk.)

További érdekes oldalak:

  • Turgonyi Zoltán: Etika, Kairosz K. Bp. 2012
  • Hársing László: Irányzatok az etika történetében, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 2004

Farkas Zoltán cikke