A világ első cigány szobra: Dankó Pista a szegedi Stefánián
2013/10/26 08:00
724 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A legenda szerint Dankó Pista mindannyiszor megpengeti a húrját, ahányszor szűzlány megy el előtte. A cigányprímás köztiszteletnek örvendett az egész országban, így nem csoda, hogy halála után azonnal gyűjtés indult, hogy emléke egy szobor formájában örökké fennmaradjon.

A világ első cigány szobra: Dankó Pista a Stefánián. Hosszú-hosszú évtizedekig ez volt Európában - sőt talán a világban is - az első és egyetlen cigány szobor. Dankó Pista effajta sokáig őrzött elsőbbségét tavaly elveszette - Makó főterén Fátyol Misinek állítottak emléket kedvenc kávéháza, a Korona közelében –, így immár két cigány művészről készült szobor is van az országban, ugyanannak a kultusznak a követeként. A századfordulón Dankó Pista a kor legendás prímása volt. Életében mintegy 400 népies műdalt írt. Nyomorúsággal küzdött egész életében, elhatalmasodó tüdőbaja végül 1903-ban életét vette Budapesten. Halálhíre nemzeti gyászt indított el. Mivel a Szegedhez közeli tanyavilágban született, és a karrierje is innen indult el, holttestét díszmenetben hazahozták, és a szegedi Belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra. Azonnal halála után mozgalom indult, hogy a híres nótaköltő alakját szobor formájában örökítsék meg az utókornak. Pósa Lajos író állt az országossá terebélyesedett mozgalom élére, aki számos nótában működött közre és mély barátságot ápolt a prímással. A műemlék 9 évvel később, Margó Ede vésője nyomán született meg. Habár a Dankó emlékmű közadakozásból készült, a történethez hozzátartozik, hogy elegendő pénz sosem gyűlt össze. Ennek ellenére, lám-lám, mit eredményez a köztisztelet: a szobrász csak a márvány anyagáért kért pénzt, ezért a gyönyörű és az idő által is nemesített kiváló munkáért nem kért tiszteletdíjat. Margó Ede – ahogyan Lyka Károly művészettörténész jellemezte: „a hegedűs szobrász” – ebben a líraian megformált, szép, romantikus szoborban rótta le tiszteletét a nótakirály előtt. A legszebb szobrok, talán csak ilyen szeretetteljes közegben tudnak megszületni.

danko Dankó Pista szobra a szegedi Stefánián

Zenésznek ritkán készül szobra, ezért ez a szobor külön érdekes. Dankót hivatásának teljes vértezetében látjuk itt, miközben hegedűjét pengeti. A zenei géniusz elmélyült pillanata jelenik meg. Az emlékművek elnagyolt ábrázolását meghazudtolóan bensőséges és a művész alkatának megfelelő, azzal összhangba lévő a szobor megformálása. Mikor készültem a találkozásunkra, megnéztem Dankó korabeli fotóit, és egészen ezidáig azt hittem, hogy ez egy eszményített alak, de nem! Dankó Pista így nézett ki! Ez egy portré hű szobor. Olyan szobor készült, ami a korban teljesen szokatlan volt: tapintható közelségben van az alak. Fantasztikusan szép erezetű, csipkézett, zseniális részletgazdagsággal van megoldva a háttérben elterülő, az alakot megtámasztó vadrózsabokor. A kicsit rózsaszínes, tört fehéres műemlék gyönyörűen vésett, szépen faragott. A másfeles életnagyságú emlékmű ruskicai márványból készült, és habár az idő nem tudta kikezdeni a nemes anyagot, a vandálok már néhányszor igen. Sajnos ez a szobor volt sokáig a legtöbbet megrongált emlék. Előszeretettel törték le a hegedű nyakát, amit nagyon költséges volt helyreállítani, persze ez többször is megtörtént. Most már úgy van megcsinálva, hogy lehetetlen megrongálni! Egy acél stift van benne, így már letörhetetlen – jelenti ki a helytörténész. Minden részlet a kabát gombjától, a hegedű húrjaiig hihetetlen komponáltan jelenik meg, ami a szobrász zsenialitását tükrözi. Habár a szobor főnézetre van hangolva, hátulról is érdemes megnézni. Az alak kissé kilépő mozdulata és elegáns egzaktsága a romantikusan lobogó talapzattal gyönyörűen van felvezetve. Bármilyen furcsa is a kifejezés, úgynevezett „beszélő talapzatot” látunk ennél a szobornál, amit a neobarokk szobrászat talált ki. Ennek jellemzője, hogy a figura jelentőségére és életművére már a talapzat is utal: mintegy narratívaként teszi értelmezhetővé azt.

A Stefánia egyik ékessége ez az emlékmű, és remek helyre lelt itt. A márványemléket már eredetileg is a Stefánián állították föl, csak a folyóparthoz közeli részen, a színház bejáratának tengelyében, Erzsébet királynő mélázó szobrának szomszédságában. Komoly fejtörést is okozott ez a városatyáknak, és volt is hosszú vita, huzavona ebből, hogy miként fogadja majd a hírt Bécsben a császári udvar, hogy egy cigány szobra kerül a felséges asszony emlékének társaságába. A nótaszerző figurája végül csak a második világháború után került az akkori Kass Szálló (1934-től Hungária Szálló) előtti háromszög alakú terecskére. A szobor az épülettel együtt hihetetlen szimbiózisban van, ez is mutatja azt, hogy ha jó helyen van egy emlékmű, akkor annak a térnek, térségnek vezérszerepű motívuma lehet. Gyönyörű fák vannak a környezetében, és ezek beszédesen bontakozó lombkoronájuk olyan romantikus dicsfényt borít a szoborra, amely megmutatja, hogy olykor még az élővilág is beleérez az emberek eszményeinek világába, és talán éppen annak megfelelően alakul. Itt hála istennek a természet nem benőtte a szobrot – van jó néhány példa arra is, hogy a környezet elcsúfítja a művet -, hanem éppen élni segíti és talán az értelmezését és megszerettetését is motiválja. A prímás a szabadban, az őt ihlető természetben, a magyar tájat idéző rózsabokor által övezett lugasban, egy lemetszett rózsabokor tőre támaszkodik. Ez a lehető legjobb helye a nótaszületésnek. Lehet búsongatni, mélázni múlton, jelenen, jövőn, ahogy Dankó márványemléke előtt állva is lehet merengeni hasonlókon. Hozzáteszem, ha egy ilyen szobor ma születne, kicsit azért megmosolyognánk a dolgot, egyszerűen azért, mert ma már az áttételesebb szimbólumokat is megérti a köz.

Biztos felmerült már az olvasókban a kérdés, hogy miért van szükség ennyi szoboráthelyezésre. Erre egyszerű válaszom van: a várost élő organizmusként kell elképzelni. Például a közlekedés változása is gyökeresen áthangolja a várost, így teljesen természetes, hogy bizonyos fókuszpontok korábban el nem képzelt módon átformálódnak. A város ilyen értelmű átalakítása már-már tervszerű, és ennek a szobrok sokszor áldozatául esnek. Minden emlékműnek megvan a maga fejlődéstörténete, tulajdonképpen az életük. A szobrok jelentéshordozása, a hozzájuk kötődő kultuszok, a közösség hozzáállása is folyton változik. Vannak elfeledett szobrok, vannak olyan emlékművek, amelyeket a nép haragja rombolt le a közterekről – ennek lehettek tanúi 1989-1990 tájékán -, és vannak olyanok is, amelyeket sikerül jó helyre tenni. Az isteni csoda, hogy a cigányprímás emlékének sikerült ilyen tökéletes helyet találni.

Halálának 100. évfordulóján egyfajta rehabilitáció történt meg a napjainkban már kivesző félben lévő magyar nóta kultuszának ügyében. A Dankó Pista Alapítvány a cigányprímás halálának centenáriumára, egy emléktáblával látta el a szobrot, amin Juhász Gyula „Dankó Pistának” című verséből olvasható egy strófa:

„Húzd rá, cigány, te örök, te áldott,
Virulj mindig, dicső nótafa,
Halhatatlan híred ragyogását
Be ne födje feledés hava!”

Dr. Tóth Attila
tanár, művészeti szakíró