Alagút a Csatorna alatt - az első lépések
2001/03/04 00:00
737 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Tizenháromezer évvel ezelőtt még szó sem volt Brit-szigetekről - a Nagy-Britanniának és Írországnak otthont adó két földdarab az európai kontinens része volt, csak később szakadt el tőle. Mindezt egy francia geológus, bizonyos Nicolas Desmarets fedezte fel a 18. században, és ezzel zöld utat kaptak azok, akik az Anglia és Franciaország közötti "állandó kapcsolat" létesítését tűzték ki célul.


Albert Matthieu terve 1802-ben

A La Manche csatorna alatti alagút úttörője egy francia bányamérnök, Albert Mathieu volt, aki 1802-ben Bonaparte Napóleon érdeklődésétől is övezve álmodta meg a Csalagút "prototípusát". Mathieu egy "kétszintes országutat" ásatott volna, amelynek felső szintjén egy, a postakocsik számára kikövezett országúttal, az alsó szintet pedig úgy alakították volna ki, hogy összegyűjtse a beszivárgó tengervizet.

Az angolok sem akartak lemaradni az ősi ellenség mögött, a következő évben egy angol úriember, Henri Mottray állt elő saját elképzelésével: egy vaselemekből összeállított és a tengerfenékre süllyesztett alagút tervével. Mottray elképzelése azonban rávilágított két, megoldhatatlannak tűnő problémára: hogyan küszöböljék ki a rozsdásodást és az irdatlan mennyiségű tengervíz nyomását?


Az első tervek a víz alatti vasút vonalra

A 19. század harmincas éveiben, a gőzmozdony megszületése után elkezdték kiépíteni a vasúthálózatot Nagy-Britanniában, és az alagút terve némiképp feledésbe merült. Ehelyett azon kezdtek el gondolkodni: mi lenne, ha vasút kötné össze a két országot?

Ekkor már a sokadik ív papírnál tartott Thomé de Gamond francia bányamérnök, aki 30 évig foglalkozott a hazája és Anglia közti szárazföldi összekötés megtervezésével. Először ő is egy lesüllyesztett csőalagútra gondolt, majd több különböző gyalogút tervét is kidolgozta, míg végül - 1851-re - papírra vetette a tengerfenék alatt átfúrt alagút rajzait. Ezt követően de Gamond hosszas kutatásba kezdett, háromszor is alámerült ruha nélkül a csatorna vizébe.

1856-ban Thomé de Gamond bemutatta terveit gyermekkori jó barátjának, akit időközben III. Napóleon néven Franciaország császárává koronáztak. Mind a francia, mind az angol fél kedvezően fogadta a rajzokat, bár Lord Palmerston állítólag a következőket mondta: "Micsoda? Azt akarják, hogy támogassunk egy olyan tervet, amely csökkentené a már amúgy is túl rövid távolságot?" A két ország viszonyának elhidegülése miatt 1858-ban megszakadtak a tárgyalások, és csak az 1860-as években ültek újra asztalhoz a felek.

Végül 1880-ban a Beaumont & English cég munkásai a csatorna mindkét oldalán elkezdték az alagútásást, de két évvel később, 1882. augusztus 12-én brit oldalról 1883 méter, francia oldalról 1669 méter megtétele után kénytelenek voltak letenni szerszámaikat. Az ígéretesen induló kezdeményezést - a két ország felül tudott emelkedni történelmi sérelmein, ellenérzésein - Sir Garnet Wolseley ítélte halálra: elhíresztelte ugyanis, hogy az alagúton át a franciák könnyebben leigázhatják a szigetországot, és ezzel sikerült is a terv ellen fordítania a brit közvéleményt. Az alagút tehát továbbra is csak vágyálom maradt.

Az alagút gondolata azonban továbbra is foglalkoztatta a mérnököket, de az elkészült tervek sorra a rajztáblán maradtak. 1955-ben váratlan fordulat történt: a brit védelmi miniszter bejelentette, hogy nem ellenzik tovább az alagút megépítését. 1957 közepén megkezdte munkáját a Channel Tunnel tervező bizottság. A testület 1960-ban állt elő javaslatával, miszerint a La Manche csatorna alatt fúrandó vasúti alagutat három részre kellene osztani: két fő- és egy szervizalagútra.


Margaret Tatcher és Francois Mitterand megegyeznek az alagút építésének a részleteiről 1981-ben

Nagy-Britannia és Franciaország hosszas tárgyalásokat folytatott, mielőtt 1973-ban hivatalosan is bemutatták volna az alagút terveit. Pont abban az évben, amikor a szigetország két - francia - vétó után egy évtizednyi várakozás után csatlakozhatott az Európai Gazdasági Közösséghez, a mai unió elődjéhez...

A hetvenes évek olajválsága azonban a Csalagút megvalósulását is késleltette: a válság okozta pénzügyi nehézségek miatt fel kellett függeszteni a munkálatokat. 1981 szeptemberében Margaret Thatcher brit kormányfő és Francois Mitterand francia államfő újraélesztette a tervezési folyamatot. Három évvel később a két kormány úgy döntött, hogy állami hozzájárulás nélkül, magántőkéből valósuljon meg a La Manche csatorna alatt alagút immáron évszázados álma. A pályázati felhívást 1985 márciusában tették közzé és az október 31-i határidőig négy konzorcium is benyújtotta pályázatát (folytatása következik).
(Kőszegi Adrienn)