Alternatív árvízvédelem és fokgazdálkodás
2013/06/12 11:16
772 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A Duna és mellékfolyóinak rekordméretű áradása az árvízvédelem további lehetőségeiről gondolkodtat el sokakat. A természeti viszonyokkal szimbiózisban lévő fokgazdálkodás az egyik ilyen lehetőség.

ÖvzátonyRakamaz

2013 – nyár eleji árvíz

„Passaunál 500 éve nem volt ekkora árvíz!” „Rekordméretű áradás Pozsonynál!” „Meg tudjuk-e menteni a Margitszigetet?” Ilyen és ehhez hasonló, már-már szenzációhajhász mondatokat olvashatunk a legkülönbözőbb híroldalakon. Sok elemzés hallható arról is, hogy ez mennyire számít extrémnek és mennyiben írható a globális klímaváltozás számlájára.

Árvízvédelem és természet

Egy biztos: árvizekkel a jövőben is számolnunk kell. Magyarország a világon is egyedülálló árvízvédelmi rendszerrel büszkélkedhet, ugyanakkor az is igaz, hogy jelentős részük akkor épült, amikor az uralkodó felfogás egészen más volt. A „természetet leigázása” abban az időben általánosnak mondható ideának számított. Később aztán kiderült, hogy nem lehet egyre magasabb gátakat építeni, illetve érdemesebb más szemlélettel megközelíteni a problémát.

Ma már tehát jól látjuk ennek a gondolatnak az árnyoldalait, még sem olyan könnyű a megrögzött látásmódon változtatni. Legeklatánsabb példája ennek a Kisbalaton lecsapolása, majd vízzel újra feltöltése, a hajdani mocsárvilág visszaállítása. Ott is az derült ki, hogy a természettel való „együttműködés” gazdaságilag - és még egy sor egyéb szempontból – megéri.

Fokok és övzátonyok

A Kárpát-medencében kanyargó folyók közül sokaknak nincs saját völgyük, hanem áradáskor medrükből kilépve azonnal az ártérre kerül vizük. A legjellegzetesebb ilyen folyó a Tisza, illetve legtöbb mellékfolyója. Éppen ezért a Honfoglaláskor és a középkorban az Alföld kétharmadát az év nagy részében víz borította. Ma már gátak közé szorítottuk a vizet, de ennek ára van: az egyre magasabb árhullámokat egyre nehezebben tudjuk kezelni.

A középkori ember jól alkalmazkodott az akkori viszonyokhoz és a folyóvízmozgások által kialakított felszínformát használta fel mezőgazdasági tevékenységéhez. Az áradó és visszahúzódó folyóvíz ugyanis néhány méteres, hosszan elnyúló, a folyóval párhuzamos kiemelkedéseket hozott létre, amelyeket övzátonynak nevezünk. A párhuzamosan futó hosszú vonulatok közötti laposabb részen sokáig megmaradt a víz az árvíz után is. A középkori ember a hosszú zátonyokat helyenként átvágta, illetve a hosszú vonulatokat megszakító természetes mélyedéseket tovább mélyítette. Ezeket a nyílásokat nevezik fokoknak.

Az ártéren így a hosszan elnyúló, helyenként résekkel (fokokkal) meg-megszakított, egymás mögött elhelyezkedő övzátonyrendszerek voltak, közöttük pedig a laposabb területek. Ezeket használta az akkori ember mezőgazdasági művelésre, legeltetésre vagy a legmélyebben fekvő, hosszan víz alatt lévő részeket halászatra. A fokokat úgy alakították ki, hogy azok segítségével szabályozhatták a víz be- és kiáramlását. Pontosan tudták, hogy melyik földterület mire használható: növénytermesztésre, állattenyésztésre, halászatra vagy vadászatra. Árvízvédelemre mindez azért volt alkalmas, mert a hatalmas, elárasztott terület csökkentette az árvíz méretét és gyorsaságát.

A fokgazdálkodás jó példája annak, hogy a természettel összhangban, csekély emberi beavatkozással csillapítani lehet az emberre káros természeti folyamatokat, ugyanakkor a mezőgazdasági hasznosítás is megoldható. (Igaz, nem nagyüzemi, nagybirtokon történő gazdálkodási formák ezek.) Sok helyen léteznek még a Tisza mellett övzátonyok és néhol újra próbálkoznak a fokgazdálkodással. Ennek elterjedése talán segíthet a tiszai árvizek csillapításában.

Barta Géza cikke