Arcos felelősség
2013/12/11 11:51
838 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Amikor egy ismerőssel vagy ismeretlen emberrel találkozunk és üdvözöljük, akkor a szemébe nézünk. De vajon látjuk is a szemét? Nem igazán, mivel egy arc köszön vissza, mégpedig egy olyan arc, ami nemcsak látszik, hanem meg is szólít, és e megszólítás elől nem is térhetünk ki. Vagy mégis, ellenállhatok a megszólításnak? Közömbös maradhatok a Másikkal szemen? Előfordulhat, hogy látom a szemét, és nem látom az arcát? Érdemes meggondolnunk, mit is jelent számunkra a Másik arca!

Ezzel a kérdéssel többen is foglalkoztak (pl. Sartre), de Lévinas különös filozófiai, illetve etikai keretbe foglaltan tárgyalta. Emmanuel Lévinas (1906-1995) a litvániai Kaunasban nőtt fel egy helyi ortodox zsidó család gyermekeként, és mivel édesapjának könyvüzlete volt, így rengeteget olvashatott – főleg az orosz irodalom kiválóságai (Puskin, Dosztojevszkij, Tolsztoj) voltak rá nagy hatással. Egyetemi tanulmányait már Strasbourgban végezte, ahol elmélyültebben Husserl műveit tanulmányozta, sőt Freiburgban részt vett Hussert utolsó szemináriumán, és Heideggert is hallgatta. Doktori disszertációját is a husserli fenomenológiából írta, és Sartre ennek hatására ismerkedett meg Husserl bölcseletével. A II. világháború idején tolmácsként szolgált a francia hadseregben, de fogságba esett, így 1940-től a háború hátralévő időszakát német hadifogolytáborban vészelte át, ellentétben családjával, melynek tagjai szinte mind Auschwitzban lelték halálukat. A háborút követően francia egyetemeken, többek között a Sorbonne-on tanított.

levinas

Ismertté a Teljesség és végtelen c. műve révén vált, mely 1961-ben jelent meg, majd ezt követően sorban adta ki írásait, melyek hatására a francia filozófia meghatározó alakjává vált a XX. században. Ebben bírálja a görögöktől eredeztethető teoretikus gondolkodást, ami azzal áltatta magát, hogy mindent a tárgyává tehet és mindent meg is érthet, vagyis felmutathat egy olyan végső elvet, amelyre visszavezethető minden – ezáltal pedig mintegy uralma alá vonja a látókörébe kerülő dolgokat. Lévinas úgy ítélte meg, hogy ezzel a megközelítéssel nem érthető meg a Más, a Másik, amely nem valamely totalitásnak a része (hisz maga is egyfajta totalitás, akárcsak az én). A Martin Buber által felvetett én-te viszonyt már hatékonyabb magyarázatnak ítélte, de mivel Buber túlságosan is szimmetrikusként állította be az én és a másik közötti viszonyt, ezért Lévinas szerint a másik radikális mássága (alteritása) megkérdőjeleződik. Az alteritás ily központi szerepe miatt utasítja el Lévinas az én-központú egzisztenciaizmust is, ugyanis itt az ego, az én kiterjeszti befolyását a másikra (ez is egyfajta totalizálás), ami szerinte megengedhetetlen, ugyanis az alteritás megtapasztalása, nem pedig az én az etika kiindulópontja. A totalizálással, vagyis a végső alapelv abszolutizálásának elvével szemben az an-archizálás (arché [alapelv, őselv]-nélküliség) a járható út, ami az alteritás filozófiája.

A valódi gondolkodás (az alteritás filozófiája) az Ugyanaz (Soi) és a Más (Autre) oppozíciója felől közelíthető meg, és arra törekszik, hogy túllépjen az Ugyanaz totalitásán, hogy a Más teljesen Másként tételeződhessen, vagyis mint végtelen állhasson elő az Ugyanaz számára. De ez már túl van az emberi tapasztaláson és megértésen, így kérdéses, hogy rendelkezünk-e olyan módszerrel, amivel ez a Más a maga végtelenjében megragadható, vagyis az én számára hozzáférhető-e a Más? Lévinas szerint a vágy, az arc és a nyelv tapasztalata teszi hozzáférhetővé számunkra a Mást. „A metafizikai vágy … egy minden természettől idegen ország vágya, amely nem volt a hazánk, és ahová sohasem juthatunk be.” (Ilyen Lévinas szerint Platónnál a Jó ideája, illetve Descartes-nál Isten ideája – többször a metafizikában ezt a metafizikai vágyat szerinte nem is sikerül(hetet)t körülírni! Mindkettő esetében hangsúlyozták a bölcselők, hogy ezek nem származhatnak a tökéletlen tudatból!) A metafizikai vágy azonban nem képes megmutatni a vágyottat, csak körülírni. De létezik az alteritás is, ami nem más mint a Másik, a másik ember (alter ego), aki sohasem válhat tudatom tárgyává, nem úgy mint a dolgok. Vagyis valamiféle aszimmetrikus viszony alakul ki az én és a Másik között, amire már Sartre is felhívta a figyelmet, és amit Lévinas is alapvető fontosságúnak tartott.

faces

Csakhogy, ha tőlem tökéletesen különbözik is, attól még lehet hozzá hozzáférésem, mégpedig az arc révén, mely képes kiszakítani a naiv egoizmus kötelékéből. De ez az arc nem valamiféle vizuális jelenség, nem valamiféle tárgy, hanem egyfajta láthatatlan, ami nem megjelenik – mint valami jelenség – hanem feltárulkozik (ez az arc epifániája), illetve kifejeződik. Ez a nyelv közegében valósul meg, de nem a grammatikai, logikai és retorikai értelemben vett nyelvében, hanem egy ezeket már megelőző kifejeződésben, egyfajta sajátos etikai nyelvben. Eszerint nem a kifejezés tartalma, hanem annak aktusa a meghatározó etikai szempontból, ezért szoros összefüggésben áll a felelősség kérdésével is: hiszen cselekedeteim egyfajta feleletként értelmezhetők, pontosabban a Másik általi megszólítás, kérés, hívás következtében adott feleletként. Azáltal, hogy szemtől szemben találom magam a Másikkal, és az megszólít engem, automatikusan az etikum területére lépek. A Másik arca felhívást intéz hozzám, amire nem tudok nem reagálni, vagyis a felelet részemről kötelesség. Ezt a kötelességet ugyan megszeghetem, visszautasíthatom, de ez is egyfajta válasz, felelet a Másik felhívására. Vagyis az etika jelenti azt az alapot ahol az én és a Másik kapcsolatba léphet egymással. Ne féljünk tehát meglátni a Másik arcát, és fogadjuk bátran felhívását, hisz mi magunk is Másikként jelentkezünk más ének számára, ami ugyancsak felelősséggel jár!

További érdekes oldalak 

Farkas Zoltán cikke