Két jellegzetes bunyevác népszokás – Az „Anyák és apák” napja I.
2015/10/09 21:51
1768 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Egy nép érzelem- és gondolatvilágát, erkölcsét és hiedelmeit igen sokrétűen és beszédesen fejezik ki azok a szokások, amelyek az egész életét áthatják, bizonyos értelemben szabályozzák.

Minden népszokás néprajzi jellegzetességétől függetlenül, mely szájról-szájra generációk által öröklődik - társadalmi, kulturális érték. A nép mindennapi életének, szokásainak, viseletének, munkájának megfigyelését és leírását - a XVIII. századig - nem tartották a tudományos irányzat méltó témakörének. Szerencsés dolognak tartom mindazon megnyilatkozások lehetőségét, ahol a történelem terhét hordozó népek életének megismerésére, ábrázolására sor kerülhet.

Már több száz éve, hogy a bácskai falvakban együtt, egymás mellett beilleszkedve élnek a különböző okok miatt különböző területekről és időben idetelepült magyarok, horvát-bunyevácok (a továbbiakban bunyevácok) és németek... Népviseletük és népszokásuk különbözősége, több mindenben való egyezése a bizonyítéka annak, hogy e hosszú idő alatt hogyan alkalmazkodtak egymáshoz és a mindennapi együttélés követelményeihez. Az eredetkérdésről és betelepülésük körülményeiről e körben ezúttal nem tartom szükségesnek szólni. Az egykor a Ferenc-rendiek által pasztorált Római katolikus bunyevácok a horvát nép elválaszthatatlan részét alkotják, annak diaszpórában élő egyik sarja, etnikai csoportja. A Kárpát-medencei népek csak sorsközösségben, mellérendelt viszonyban élhetnek teljes életet. Aki csak felületesen ismeri a bunyevácokat, azt hihetné, hogy életük fő értelme hagyományaik gyűjtése, őrzése és ünnepeik megülése; annyira gazdag a hagyományaik kincsestára. De ez a nemzetiségi léttudat a valóságban nagyon is szerteágazó, és rengeteg szállal kötődik a jelenkorhoz. A hazai déli szlávok népi kultúrája csak részben ismert a magyar és hazánkban élő más nemzetiségiek előtt. A jelenkor gyermekei ismerni és értelmezni akarják a múlt hagyatékát. Az örökösök joggal kíváncsiak eleik életére, értékeire.

A horvát néprajzi csoportok népszokásai közül sok azonosságot állapíthatunk meg, de olyan is akad, mely kizárólagosan csak az egyik etnikai csoportra jellemző, még ha területileg is csak egy szűk rétegre korlátozódik. Jelen esetben a bunyevác etnikumra gondolok. Annak ellenére, hogy az óhazától a jelenlegiig hosszú volt az út, öntudatukból fakadóan nemcsak magukkal hozták népviseletüket, néphagyományukat, dalaikat, táncaikat, hanem ma is vigyáznak rájuk, mint szemük fényére. A régi sok és szép szokásnak sokágú gyökeréből fakadó termése közül, a népszokásunk gazdag tárházából ezúttal kiragadva egy jeles napot - eredeti sajátos népszokást - olyan (a régi hazából hozott) ősi néphagyományt kívánok ismertetni, melyet a haza római katolikus horvátok 8 népcsoportja közül kizárólag a bunyevác etnikum ünnepel, ápol és gyakorol napjainkban is. Megközelítőleg ugyanúgy, ahogy ezt az óhazájukban - a horvát lakta területeken -, Boszniában, Hercegovinában, Dalmáciában és a tengermelléken teszi ma is az ott élő - a magát rendszeresen bunyevácnak nevező - népcsoport, ahol a hazaiak ősei is korábban éltek.

Ez a bunyevácok kiemelkedően jelentős bensőséges családi főünnepsége a „ Materice i Oci" (Anyák és Apák) ünneplésének napja, mely a mágikus cselekményekben, hiedelmekben, szokásokban leggazdagabb téli ünnepkörre esik. Ez a ciklus magában foglal egy sor félig egyházi, félig népi szép szokásformát. A bunyevácok hagyományaiban, szokásaiban lépten-nyomon fellelhető vallásuk - egyházuk - hatása, különösen az adventi, karácsony tájéki időszakban.

A „Matericá"-nak (anyácskának) az ünnepnapját emlékezet óta - a Megváltó születése előtti - advent harmadik vasárnapján tartják. Ez a család béke ünnepe is az őshazából átmentve. E nap megülésére folyamatosan készülnek, de oly pompásan, mint a bácskai bunyevácok, sehol sem emlékeznek. A karácsonyi ünnepkör legmagasztosabb, legmeghatóbb ünnepéről a templomban is ünnepi mise keretében emlékeznek, de csak a bácskai rónaságon. Hív a harangszó! A bunyevác közmondás szerint „... a bunyevácnak a harangszó kétszer szól: a gyász és az öröm pillanatában!" - Sok hangon szól ám a harang, ha valaki érti. Az újszülött érkezését, az esküvőt másként jelzi, és másként zúg, ha temetnek. Fejfájukra egyre gyakrabban magyarul kerülnek felírásra a bunyevác nevek.

A bunyevác anyák ünnepét követő hét vasárnapján az Oci (apák, ipák, apósok) - családfő - ünnepe következik. Ez olykor egybeesik a „bőved" illetve szentestével. Célja és hatása azonos az anyák ünnepével. Mindkét nap piros betűvel jelzett a hazai horvát évkönyvben (kalendar). Anyanyelvű újságunk, rádiónk és TV-stúdióink is emlékműsort sugároznak e jeles népszokásról.

Régiónkban, értesülésem szerint, ezen népszokásokat elvétve átvette néhány szántói sokác, bajai szerb család, no és akad magyar család is. Utóbbiak vonatkozásában a csávolyi tapasztalataimról még szólni kívánok. Régi szólás szerint: a család feje az apa, szíve pedig az anya.

A jeles nap szokásairól szóló ismereteink kialakulását - melyek generációk által öröklődtek ránk - az írásbeli feljegyzések a bunyevácok házközösségében (obitelyszká zádrugá) való életvitelének időszakára jelzik. Mielőtt a részletes ismertetésbe kezdenék, szabad legyen előzményként röviden ezt az időszakot korhűen érzékeltetni.

A bunyevác társadalmi élet alapja a család

Családi életükben, több házban sokáig megőrizték a régi hazájukból hozott házközösséget, és itt valódi patriarchális viszony uralkodott. Az öreg gazda felnőtt és nős fiaival közös háztartásban élt, osztatlan vagyonában, mint teljhatalmú pátriárka, aki fiai és unokái között az egyetlen parancsoló, gazda és bíró. Miután kiosztja a fiainak a munkát, ő a városban, faluban marad és a ház elé kiülve a járókelő nép társaságában szórakozik. Az öreg gazda (glávár -sztáresiná) házának ügyében a piacon, a községházán vagy a törvényszéken jár el. A házközösségből csak a rakoncátlan fiát zárja ki. (A gazda volt, aki végrendelkezett, kitagadott vagy birtokba iktatott.) Az atya elnevezés csak az öreg gazdát illeti (dida vagy csicsa). Az ő fiait saját gyermekeik is nem atyának, hanem bátyónak nevezik. A viszonyok hasonlók a család nőtagjai között is. Ott a menyek a pátriárka feleségének voltak alárendelve. „Az új menyecske sorsa a házban különben nem a legkívánatosabb; joga semmi, annál több a kötelessége és teendője: reá háromlik a ház körül az összes cselédmunka, még a legalacsonyabb is, ö húzza le és tisztítja az öregnek csizmáját is, stb. emellett pedig hallgatnia kell, tűrnie, és jó arcot mutatnia, a legkisebb családtag iránt is nyájasnak, előzékenynek lennie, ha az öregnek kedvébe akar járni. Férjét nem nevénél, hanem csak hallod-e szóval szólítja meg, és róla beszélvén őnek nevezi. Férje testvérét sem azok nevén, hanem valami hízelgő szóval szólítja meg. Így a férfiakat: derék, vitéz, kedves; a nőket valami virágnévvel vagy más hízelgéssel."

Az egykori pátriárkálizmus alapján szervezett családban női egyenjogúságról aligha beszélhetünk. „Joguk semmi, annál több a kötelességük és teendőjük." De a napjukon igazán ünnepeltek! A nagycsalád keretei között a szülőknek jelentősebb volt a szerepük a párválasztásban is.

Ezen házközösségben nem volt ritka a családatya körüli 20-40 fő sem - még ha sokáig tanyán is laktak. A nagycsaládi szervezeten belül élesen elkülönült a munkamegosztás kor és nemek szerint. A férfiaknak megvan a saját dolguk: ők törődnek a vagyonnal és övék a munka a határban: szántás, aratás, szüret, vagy jószág tartása, stb.... Az asszonyoké a házimunka: takarítás, főzés, mosás, vasalás, mángorlás, aprójószág ellátása, marokszedés, kapálás... Ők szőtték a takarókat, vásznakat, kötényeket, tarisznyákat; fontak, festették a gyapjút és a vásznakat. A családfő felesége nem élvezett semmilyen megkülönböztetést vagy előnyt a házimunkában. A gyermekek nevelése sem jelentett kisebb gondot. A menyecske jól jött a házhoz, de számára külön viselkedési szabályok voltak kötelezőek: kezet csókolt az apósának, megmosta a lábát és nem léphetett ki a házból a családfő engedélye nélkül. A bunyevác háznál a gyermekek nevelése fontos dolog volt. A gyermekek tisztelik az idősebbeket: a szülőket, nagybácsikat, nagynéniket és főleg a nagypapákat, nagymamákat... Nem ülhettek a felnőttekkel egy asztalhoz.

A családi szerkezetből ered a rokonság és a viselkedési mód a szomszédokkal és más emberekkel szemben. Egymást másképpen nem is üdvözlik, mint „Faljen Isus!" (Dicsértessék a Jézus!) és a válasz ,Amen uvik!" (Amen örökké!). Ez az üdvözlés még ma is megmaradt.

Nem kis gondot és feladatot jelent az ünnepeltnek (aki a legtöbb áldozatot hozza családjáért) - még napjainkban is - a saját napjának ünneplése. Az ünnepnapot megelőző időszak az előkészület ideje. A család női tagjainak bevonása nélkülözhetetlen. Régen a földes szoba fölmázolása, lepókhálózása, udvarrend, nagymosás, liba-kacsa tömése, kis disznótor lebonyolítása... Olyan volt ez, mint egy kisebb lakodalomra való készüllődés. Egyébként az ünnepi ebéd nem sokban különbözött a lakodalmi ebédtől.

A családanya (redusa) - aki haláláig hűséges volt férjéhez - örömkönnyes szemmel gyúrta, vágta a levestésztát. Sütni kezdtek. A pogácsa és aprósütemények mellett nem maradhatott el a mákos kelt kalács sem. Közben számba vette a megajándékozókat, és a meglepetésekre készült. Bevásárolt. Előre kitette az ajándékokat sorban a sublóton. Izgult, hogy a vidéken lakók is időben érkezzenek - különösen, ha gyanút fogott vagy tudott egyesek átmeneti elhidegüléséről. Kisírt szemmel, reménykedve ébred az ünnepnap reggelén. Várta a népes családot. Nyitotta a fiákeren érkezőknek a nagykaput, és ott várta a gyermekeket. Képzeljük csak el, milyen vidám is lehetett abban a családban az édesanya ünneplése, ahol esténként négy-öt generáció is jelen lehetett a legidősebb anya körül. Gyermekei, unokái, déd- illetve szépunokái jelenléte is már ünnepszámba megy, hát még, amikor a szebbnél szebb köszöntők, énekek hangzanak fel. Ha valaki elkezdett énekelni, mindjárt két másik szólam felelt rá. (Arról nem is szólva, ha ott ragadt a tamburazenekar is egy időre.) A bunyevácok régen nem tegeztek az édesanyjukat, nagy tisztelői a női nemnek, de kiváltképpen az édesanyjukat tisztelik, becézgetik (nana, nanice - mama, mamácska), ünnepélyes alkalmakkor kezet csókolnak neki. Sohasem csókolják arcon, tartózkodóan, méltóságteljesen magázzák. A kézcsókkal elsősorban a nők iránti tiszteletünket, hálánkat, hódolatunkat, szeretetünket fejezhetjük ki. Régebbi korban a családfőnek is kijárt a gyermeki kézcsók. A bunyevác nép lelkét az eleven érzelmi élet jellemzi. Érzelemvilágában is uralkodó a vallásossága, mely erkölcsi, családi, sőt gazdasági életét is áthatja, de rajongásig sohasem fokozódik. Régen vasárnap a tanyáról ünneplőbe öltözve bejártak a faluba misét hallgatni. Felváltva még a hajnali misékre is.

Mándics Mihály