Az eutanáziáról történelmi távlatból – Előzmények
2014/01/17 12:10
1289 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A halállal való szembenézés mindig is foglalkoztatta az embert, de nem mindig gondolt és törekedett arra, hogy mesterségesen kitolja a halála idejét, illetve, hogy szándékosan szembemenjen a halállal, így rövidítve le szenvedése idejét. Hogyan viszonyultak az eutanáziához elődeink? Hogy látták, melyik a természetszerűbb, emberre inkább jellemző megoldás: a halál természetszerű bekövetkezte, avagy a szenvedés, gyötrelmek elkerülése végett célszerűbb „szabályozni” az elhalálozás folyamatát?

plato-vertical Antik előzmények

A történelem folyamán az eutanázia nem volt lényegi kérdés és a közhiedelemmel ellentétben az orvosnak nem volt alapvető feladata az élet minden áron való megőrzése. A görögök (majd a rómaiak) vágytak a könnyű és jó halálra, amint ez Philón, Cicero és Suetonius írásaiból is kitetszik – így érveltek mellette: „A boldog és a jó halál a legnagyobb emberi érték.” Csakhogy ez még nem jelentett egyet az eutanáziával. Ennek kapcsán gyakran hivatkozunk a hippokratészi esküre is, főként erre a kitételére szokás utalni: „Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.” Ez a rész azonban a korszak politikai gyilkosságai folytán kerülhetett be az eskü pontjai közé, nem pedig a jó halál előidézésére vonatkozott.

Maga Platón sem az eutanáziára hivatkozott, amikor ezt állította: „Aszklépiosz a természettől vagy életmódjuk következtében egészséges testűek, de valami konkrét betegségben szenvedők számára és állapotuk miatt tanította az orvoslást, majd gyógyszerrel és operációval végét szegte betegségüknek, visszasegítette őket megszokott életmódjukhoz, hogy az államot ne károsítsák meg; ám a belül gyökeresen beteg testet nem próbálta meg diétával kicsinyenként kimerni és betölteni, s így egy hosszú, nyomorult életnek megtartani, hogy ezek még utódokat is nemzzenek, akik valószínűleg hasonlóak lennének hozzájuk; hanem aki meghatározott időn túl nem kapott életre, annak gyógyítását nem tartotta kötelezőnek, hiszen az már sem magának, sem az államnak nem lehet hasznára.” (Kiemelés tőlem) Nem volt azonban ismeretlen a „gyermek-eutanázia” szokása, mely azt jelentette, hogy életképtelen vagy erősen sérült gyermekeket kitehették egy templom közelében, illetve Spártában a gerúszia javallatára a Taigetoszra. (A közhiedelemmel ellentétben nem dobták le őket!) Arisztotelész is a platóni hagyományt folytatta, amikor arra hivatkozott, hogy állami érdek az életképtelenek felnövekedésének megakadályozása: „Az újszülöttek kitevéséről vagy fölneveléséről pedig úgy intézkedjék a törvény, hogy semmiféle korcsszülöttet nem szabad fölnevelni.” (Politika. Hetedik könyv

A középkor „természetesség”-eszménye

A keresztény értékrend – többek között az ötödik parancsolat (Ne ölj!) jegyében – sem törekedett a halál minden áron való elkerülésére, hiszen a halált az isteni világrend természetes részének tekintették, illetve egyfajta lehetőségként az örök üdvösség felé vezető úton. Sokkal inkább foglalkoztatta ekkoriban a földi halandót a halál utáni lét, a földi siralomvölgyből való kiszabadulás lehetősége, mintsem, hogy a haldoklás idejének kitolása, illetve a halál elkerülésének módozatai foglalkoztatták volna. A XVI. században a katolikus morálteológiában azonban kutatni kezdték, hogyan akadályozható meg a hirtelen halál, amit a korabeli ima is jól fejez ki: "A hirtelen nem várt haláltól ments meg minket, Uram!" Ennek hatására létre is jöttek az első hospice-ok, amelynek legfőbb feladata a haldoklók gondozása volt. Az eutanázia éppen akkor kezdett a köztudatban elterjedni, amikor a vallásos gondolkodás, illetve a túlvilági létben való hit kezdett visszaszorulni a modernitás korában.

A vallások jó halállal kapcsolatos álláspontja sok ponton egyezik. Az iszlám egyedül Allahot tekinti a halál kiszabásában kompetensnek, a hinduizmus ugyancsak kizárja a mesterséges emberi beavatkozást. A buddhizmus az eutanázia helyett a hospice-ok alapítását tartja megoldásnak, a halál mesterséges és morálisan támogatható emberi kiszabását, választását nem ismeri el helyesnek.

A reneszánsz és felfedezi az eutanáziát?

morus_tamas

Morus Tamás Utópia c. művében már egyértelműen felvetődik a jó halál biztosításának követelménye súlyos, kilátástalan betegségben élők esetében: „Amint mondtam, a betegeket nagy gyöngédséggel ápolják, semmit se mulasztanak el, hogy egészségük orvosság, vagy gondos étek révén helyreálljon. A gyógyíthatatlan betegek fájdalmát ápolással, beszélgetéssel s minden lehető csillapítószerrel enyhítik. Ha azonban a betegség nemcsak gyógyíthatatlan, de állandó kínt, gyötrelmet is okoz, akkor a papok és a hatóságok arra buzdítják az illetőt: minthogy az élet kötelességeire alkalmatlan, másoknak kolonc, magamagának teher, saját halálát túlélte: ne éltesse tovább betegségét és ne nevelje tovább romlását. Kínlódás az élete, ne húzódjék hát a haláltól: vágjon neki jó lélekkel. Élete keserves, mint a börtön, a kínpad: haljon meg önként, vagy egyezzék bele, hogy mások szabadítsák meg. Ezzel okosan cselekszik, mert a halál nem kellemetességeknek, hanem gyötrelmének vet véget. Jámbor, szent cselekedet is, mert ezzel Isten tolmácsainak, a papoknak tanácsát követi. Akik hallgatnak a rábeszélésre, önkéntes éhezéssel fejezik be életüket, vagy altatószert kapnak és nem is érzik halálukat. Senkit se veszejtenek el akarata ellenére, gondja viselését se csökkentik. De tisztes dolog, ha valaki tanácsra hal meg.

Ha azonban valaki a papok és a tanács javallata nélkül öli meg magát, azt se temetésre, se elégetésre nem méltatják; mocsárba vetik temetetlen.” (II. könyv)

Francis Bacon az eutanáziát nemcsak elfogadta, hanem közvetlenül orvosi hatáskörbe tartozónak rendelte. „Az élet meghosszabbítása az egyik legnemesebb orvosi cselekedet, de ugyanakkor a halál könnyűvé tétele is orvosi feladat. Nagyra becsülöm az orvos hivatását, nemcsak mert visszaállíthatja az egészséget, hanem azért is, mert mérsékelheti a fájdalmat, és nemcsak akkor, amikor ezáltal gyógyít, hanem akkor is, amikor a jó és könnyű halált is szolgálhatja.” (Blasszauer, Bp., 1984, 22.)
A modernitás kora már szisztematikusan fejti ki érveit, sőt mozgalmat indít az eutanázia elfogadtatásáért. Folytatjuk …

További érdekes oldalak

Farkas Zoltán cikke