Az örök élet moralistája – Fjodorov
2014/03/03 13:20
668 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az ember évezredes vágya, hogy örökké éljen, hogy megszabaduljon a halál és az elmúlás egész létünket meghatározó, befolyásoló terhétől. Ezt a problematikát számos vallási tan tartalmazza, de az utópiák és a sci-fik fő témái között is előkelő helyen szerepel, azonban ennek morális „kötelezettségével” ritkán vetnek számot. Kivételt képez Ny. Fjodorov, a XIX. sz. egyik jelentős gondolkodója, aki nemcsak az örök életet, hanem a holtak feltámasztását is alapvető erkölcsi feladatként értelmezte.

75472615_103_hf

Ny. F. Fjodorov (1829-1903)

1829-ben egy előkelő nemes törvénytelen gyermekeként született, neveléséről viszont a nagybátyja gondoskodott. Kezdetben természettudományi képzésben részesült, de egyik vizsgáztatójával való konfliktusa és a nagybácsi váratlan halála új feladatot „jelölt ki” a számára. Ekkor ötlött fel benne ugyanis a „közös ügy” filozófiájának alapötlete, ezt követően ennek jegyében élte egész életét: Az a kérdés foglalkoztatta, hogy miért van a létező, miért szenved és hal meg minden élőlény, s miért nem elevenedik meg újra? Túlzottan szigorú aszketikus életet élt, elemi kötelességének érezte, hogy mindenkinek a segítségére legyen. Eleinte a közép-oroszországi térség iskoláiban földrajzot és történelmet tanított, de nem melegedhetett meg sokáig egy helyen, ugyanis egyéni tanítási módszerei miatt meggyűlt a baja a felsőbb tanügyi hatóságokkal.

A diákokat bevonta a tudományos kutatásokba: az adott térség éghajlati, domborzati viszonyait, növény- és állatvilágát, illetve a helyi történelmi hagyományokat kutatták. A tankönyveket nem tekintette fontos taneszköznek, tanítványait pedig inkább tekintette munkatársnak, mintsem nebulóknak, ráadásul anyagilag is támogatta őket – többek között a későbbi tudóst, Ciolkovszkijt is „ösztöndíjasai” közé fogadta. Később Moszkvában telepszik le és évtizedeken keresztül könyvtárosként tevékenykedik. Élete utolsó évében jelentetett csak meg írásokat, de ekkor is névtelenül, ezért is kapta a „moszkvai Szókratész” nevet.

Pasternak_fedorov

A közös ügy

Fjodorovot egész életében egyetlen eszme foglalkoztatta: hogyan győzhető le a halál. Természettudósként és filozófusként is úgy ítélte meg, hogy a halált tudatosan csak az ember képes felfogni, ezért a halál feletti győzelmet az embernek kell beteljesítenie. Az emberi és az isteni „közös ügy” (vagyis a halál legyőzése) azonban csak a halottak feltámasztásával, illetve az élők számára a halhatatlanság biztosításával realizálható, egyszóval az élet és a halál folyamatát szabályozni kell. Ehhez az ösztönzést egyfelől a tudományokba vetett töretlen hite kölcsönzi – ennek révén, valamint a nap erejét kihasználva lesz képes a heterotróf, vegetatív állapotból kilépni és autotróffá válni. Mindehhez még szükségesnek tartja a természet regulációját is.

Az ember ugyanis az evolúció, a természeti fejlődés eredménye, ennek folytán most a természet azt várja el az embertől, hogy tudása révén hasson (vissza) a természetre: vegye birtokba azt, de ez a birtokbavétel nem kisajátítást, kizsákmányolást jelent, mint a heterotróf korszakban, hanem a történelem beteljesítését, a kozmikus egység megvalósítását.

A természet regulációja tudatos, szándékos, hatékony kell, hogy legyen. Ennek a folyamatnak az ember „pszichofiziológiai regulációjával” kell kezdődnie, majd egyre jobban ki kell terjednie, először térben, majd időben – de nemcsak a jövő, hanem a múlt felé is! Ezzel együtt az emberi szervezetnek is meg kell változnia – az emberi test a környezeti változásnak megfelelően kell, hogy átalakuljon, mivel a jelenlegi szervezeti felépítése alapján nem tud halhatatlanná válni. Míg a természet determinált törvénye állandó előrehaladásra kényszerít, addig az ember tudata révén visszafelé is irányulhat, az ősök, az emlékek felé. Az emlékek tanulmányozása révén a szeretet igénye is fellángol bennünk, s ez ösztönszerűen jelentkezik: szülőknek a gyermekeik iránti szeretete az erkölcsi kötelesség tudatával párosul, ami a patrofikáció, az ősök feltámasztásának programját veti fel.

Idővel Fjodorov szerint az ember számára az is lehetővé válik, hogy felülemelkedjen a szűkebb természeti világon, a Földön és kilépjen a kozmoszba. Ez megkerülhetetlen is, hisz az évszázadok alatt az emberiség gyakorlatilag kimerítette a természetet, melyet a kozmoszba kilépve tehermentesíthet. Először a Naprendszert veheti birtokba, azt követően pedig az azon túli világo(ka)t is.

isten_ember

A szupramoralizmus útján

Fjodorov egyszerre dolgozott ki egy racionális, morális és művészi élet teljességét jelentő „immanens megváltás”-tant, másfelől pedig felvetette az individuális üdvözülés helyett a kollektív, az egész emberiségre, sőt az egész kozmoszra kiterjedő üdvözülés lehetőségét és szükségességét. Legfőbb eszméjét szupramoralizmusnak nevezik (a latin supremus = legfőbb és a latin moralis = erkölcsi szavak összetétele), melynek alapja az erkölcs.

„Az erkölcs az atyák iránt érzett szeretet, melyből a testvérek iránti szeretet ered.” Az önmagam, a karrier, az élvezetek szeretete egoizmust szül; a másokkal egységben való lét és a „közös ügy” érdekében való ténykedés az igazi feladat, s mindezt morális alapon kell tenni. Az összmunka eredménye lehet, hogy megvalósul a Földön Isten állama, a Paradicsom, s ez a transzcendens isteni világhoz is közel juttat. A szupramoralizmus Fjodorovnál nem más, mint az „élő kereszténység”, a moralitás és a vallásosság szerves összekapcsolódása.

Fjodorov hatása abban rejlik, hogy nála a természeti lét meghaladása nem csoda, hanem olyan reális tett kell, hogy legyen, mely a természet keretein belül történik meg – erkölcsi aktivitás alapján, lépésről-lépésre.

További érdekes ötletek: 

• P. P. Aprisko: Az orosz filozófia története, Osiris K., Bp., 2007
Ny. Fjodorov: A közös ügy filozófiája (részlet), M. Nagy Miklós ford.

Farkas Zoltán cikke