Bolgár kertész életutak a Dél-Alföldről II. – szegvári és szentesi példák
2015/05/07 07:54
1217 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A magyarországi kertkultúrákkal foglalkozó szakirodalom Szentes környékét a legjelentősebb étkezési paprikatermesztő térségek között tartja számon.

Életutak, élettörténetek

Az elmúlt években legteljesebben a szegvári Ivanov család élettörténetét sikerült megismerni, mivel a família tagjaival több alkalommal is készíthettem interjút. A leszármazottak szerint Ivanov Jordánt 8-9 évesen nagybátyjai hozták magukkal Magyarországra, jóllehet az írásos források arról tanúskodnak, hogy 1888 óta tartózkodott hazánkban, amikor már betöltötte 16. életévét. 1872. december 19-én született Bulgáriában, egy Dzsuljunica nevű faluban, ahol szülei (Pencsu Iván, Dimova Nedelja) éltek. Menye, Ivanov Istvánné szerint Ivanov Jordán először Nagybecskerekre került, ahonnan később Szegvárra költözött. Annyi mindenesetre elmondható, hogy 1901 óta Szegváron tartózkodott, 1903-ban azonban az önállóan gazdálkodó kertészek között még nem szerepelt, ezért elképzelhető, hogy két bolgár vállalkozó, Nenov Tódor vagy Tódor Miklós telepén dolgozott, akik gróf Károlyi László szegvári birtokából béreltek 34 kishold (1 kishold=1100 négyszögöl) 600 négyszögöl illetve 21 kishold 590 négyszögöl kiterjedésű területet. A Szegváron és Szentesen megtelepedő bolgárok szinte kivétel nélkül helybeli, magyar lánnyal házasodtak össze, ami nagy mértékben hozzájárult gyors beilleszkedésükhöz. Ivanov Jordán  esete is megfelelően szemléleti ezt a gyakorlatot, mivel 1904. december 3-án a helybeli, azaz szegvári illetőségű Csentes Máriát vette feleségül. A vegyes házasságokból született gyermekek rendszerint nem vitték tovább a görögkeleti hitet, hanem anyjuk vallását követték. Kivételt jelentett ez alól Ivanov Jordán, akinek az utódai görögkeleti vallásúak lettek, amiről a szegvári katolikus egyházi anyakönyvek így emlékeztek meg: „felvett jegyzökönyv igazolása szerint abban egyeztek meg, hogy jelen házasságúkból születendő összes gyermekek az atya vallását, tehát a görögkeleti vallást követték.” A mennyasszony „földművelő-napszámos” családból származott, édesapja, Csentes Mihály Szegváron, az I. tized 6 szám alatti házban lakott, ahol a fiatal pár is élt házasságkötésük idején. Ivanov Jordán nem járt vissza szülőfalujába, az édesanyja azonban részt vett fia lakodalmán. Amikor 1920-ban a szegvári elöljáróság kimutatást készített a faluban tartózkodó idegen állampolgárokról, akkor az Ivanov család továbbra is Csentes Mihály házában lakott, és 3 és ½ hold földdel rendelkezett. 1920 előtt a házaspárnak három gyermeke született, név szerint András, Ilona és Imre. Ivanov Jordán 1926-ban a Kurcából öntözött, mivel a képviselőtestülethez engedélyért folyamodott azért, hogy egy föld alá helyezett vascsövön keresztül vezethesse a vizet konyhakertészetébe. Bolgárkereket is használt, hiszen unokája, Ivanov István ma is emlékszik a szerkezet darabjaira (küllők stb.), amelyeket nagyapja a kukoricagóré mellett tárolt. Úgy gondolja, hogy a szegvári réten alkalmazhatta, amikor még bérelt földön gazdálkodott. Egy 1932-ben készített kimutatás szerint Ivanov Jordán továbbra is a Kurcából öntözte zöldségeit, habár engedéllyel nem rendelkezett. 1935-ben már 10 kat. holdat birtokolt, ami jelzi anyagi gyarapodását. A többi bolgárhoz hasonlóan artezi kutat fúratott, amely 1986-87-ben még adott egy kevés vizet. A palánták nevelésére szolgáló melegágyat nádkerítéssel vette körbe, hogy védje a növényeket az időjárás viszontagságaitól. A vizet kannákkal, vödrökkel hordták, a melegágyi üvegeket pedig nádtakarókkal, gyékényponyvákkal, azaz haszurákkal takarták be. Az öntözés megkezdése előtt végigjárták a csatornákat, betömték a vakondtúrásokat, nehogy a víz elszivárogjon. Ivanov Jordán sokféle zöldséget termesztett konyhakertészetében, amelyek közül napjainkban is számon tartják a családtagok a „zomborszki” nevű paprikafajtát. A palántáit Péter-Pál-napjáig ültették ki, amelyek késő őszig hoztak termést. Ivanov Jordán a kosarakat, kasokat fűzvessző felhasználásával saját maga készítette. A káposztafejeket nagyobb méretű hátikasokba szedték, amelyek akár egy mázsa termést is befogadhattak. Ivanov Jordán 1935-ben kérvényt nyújtott be a képviselőtestülethez azért, hogy felvegyék a község kötelékébe. Minderre azért mutatkozott szükség, mert e nélkül nem nyerhette volna el a magyar állampolgárságot István Jordán, kiskorú fiával együtt, aki ekkor 8 éves volt. A levéltári forrásokból sajnos nem tudhatjuk meg, hogy valójában megkapták-e. A családi emlékezet viszont úgy tartja, hogy Ivanov Jordán élete végéig bolgár állampolgár maradt. Gyermekei közül András beszélte édesapja anyanyelvét, mivel rendszeresen bolgár nemzetiségű kertészekkel dolgozott együtt. Az 1927-ben született Ivanov István és fia azonban már nem sajátította el, habár Ivanov Jordántól az unoka egy-két szót megtanult.

ivanov Ivanov Jordán

A család étrendjében is helyet kaptak azok az ételféleségek, amelyeket Ivanov Jordán hozott magával szülőföldjéről. Készítésüket felesége, Csentes Mária és menye is megtanulta. Kedvelt ételféleségnek számított az ún. „sült paprika”, ami a sparhet tetején készült. Miután a zöldségeket megsütötték, a bőrüket lehúzták. Előfordulhatott, hogy zsírban sütötték tovább, és ecetes-fokhagymás öntetet készítettek hozzá. Ivanov Jordán kenyérrel ette, sőt vasárnap a paprikás csirke mellé is szívesen fogyasztotta. Ivanov Istvánék minden évben 8–10 bukor (tő) padlizsánt is ültettek, amelyeknek a termése rendszeresen asztalra került étkezések alkalmával.

Ivanov Imre Szalva Péter feljegyzései szerint 1902-ben érkezett Szegvárra testvérével, Ivanov Jordánnal, akivel a Czirják tanyán 10 kat. holdon kezdtek gazdálkodni. A társuk volt Dimitrov Rudolf is, aki időközben Szentesre költözött. Ivanov Imre 1929-ig részes illetve bérlő kertészként dolgozott, 1930-tól pedig saját 2 kat. hold birtokát művelte.
Nedelkovics Miklós 1880 tájékán vált önállóvá, amikor Szegváron a „Kontra” elnevezésű határrészben részesként kezdett zöldségeket termeszteni. 24 éves korában nősült meg, 1891-ben pedig tanyát épített Szegvár határában. Nedelkovics Miklós 1890-es évek közepén fúratott artézi kutat, amelynek az engedélyét mindezidáig még nem sikerült megtalálni. A szegvári közgyűlési jegyzőkönyvben csak egy rövid bejegyzés tanúskodik a kérelemről: „Nedelkovics Miklós szegvári lakos részére engedelyezett ártézi kutra vonatkozó 3645/895. számú alispáni rendelet felolvastat. a község részéről tudomasul véteték; egyszersmind a felol hozott alispáni rendelet közhírre tétetni s azon felül kifüggesztetni rendelteték.” Az artézi kútja eldugult, ezért a bolgár kertész kénytelen volt újat fúratni, amihez 1913-ban kapta meg az engedélyt. Az új kút 3 hüvelyk átmérőjű és 259,5 méter mély volt, percenként pedig 220 liter vizet szolgáltatott. Az alispáni rendelet értelmében Nedelkovics Miklós a vizet ivásra, itatásra, háztartási célokra, valamint 8 kishold és 8000 négyszögöl területű konyhakertészetének öntözésére használhatta. Minden év április 1-je és szeptember 30-a között naponta 226 köbméter vizet öntözhetett ki. Amikor a fia megnősült, a szoba-konyha-kamra beosztású tanyaépületet újabb helyiségekkel bővítették. A család a faluban is rendelkezett lakóházzal, ahova az idősödő Nedelkovics Miklós költözött, miután fia, Nedelkovics László átvette a gazdaságot. A kertészetben bizonyos munkák elvégzésére ún. „hónapos” lányokat alkalmaztak, akik havi bérezésben részesültek. Feladatuk a palántázás, a kapálás, a termények szedése és piaci előkészítése volt. 1929-ben 7 bolgárt hozott a tanyára, akik feles művelést folytattak. Két évig maradtak Nedelkovicséknál, majd önállóan kezdtek gazdálkodni. A Kurca partján termő nádból és gyékényből készítették a melegágyakat körülvevő kerítést és a takarókat. A család a Kalinkói zöld és fehér, valamint Szervián paprika mellett padlizsán, káposzta, karalábé, uborka, dinnye, zöldhagyma, sárgarépa, zeller és gyökér termesztéssel is foglalkozott. A terményeket Mindszenten, Vásárhelyen, Kisteleken, Orosházán, Kunszentmártonban és Makón értékesítették.

Dimitrov Rudolf is eleinte haszonbéres földön gazdálkodott, majd az első világháború után saját földterületet vásárolt, ahol paprikát, paradicsomot és dinnyét termelt. Az árut főként helyben értékesítette.

Koleff Mihály 10-12 éves gyerekként érkezett édesapjával Magyarországra, ahonnan hamarosan visszatértek szülőföldjükre. 1911 májusától a szegvári Úsztatói-kertben vállalt munkát, ahol Nagy Tódor alkalmazta. 1913-ban átment az ún. Kiskertbe, ahol Dimov Imre irányításával folyt a zöldségtermesztés. 1915-ben átköltözött Orosházára rokonához, Jankov Lázárhoz, akinél részes kertészként dolgozott. 1925-ben tért vissza Szegvárra, ahol Salánki Ferenctől bérelt 2 kat. holdat. 1928 és 1938 között a Jakó tanyán 4 kisholdat vett ki önálló kertészként. 1939-től Orosz Józsefnél 3 kat. holdon felesként foglalkozott különböző zöldségek termelésével.

Összegzés

A korlátozott értékesítési lehetőségek miatt Szentes környékén nem telepedtek le nagy számban Bulgáriából bevándorló kertészek, ami jelentős mértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy gyorsan beilleszkedtek a környezetükbe. A 20. század elejétől kezdve egyre nagyobb konkurenciát jelentett számukra az a körülmény, hogy a helybeliek egy része nagyon hamar elsajátította az intenzív zöldségtermesztés technikáját, ami egyre szélesebb rétegeknek nyújtott biztos megélhetést. A bolgár nemzetiségű kertészek hasonló életutat jártak be, mivel először haszonbérbe vett területen gazdálkodtak, később azonban próbáltak önállósulni. Rendszeresen társultak egymással, de arra is akad számos példa, hogy saját maguk is igyekeztek kertet kialakítani. Elegendő tőkére szert téve saját földet vásároltak, amelyen kertészetet létesítettek. További lépcsőfok lehetett az, amikor tanyát építettek, lakóházat vásároltak maguknak, azaz sikeresen beilleszkedtek a helyi gazdasági-társadalmi viszonyokba.

Mód László (PhD)
egyetemi adjunktus (Szegedi Tudományegyetem, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék)

Felhasznált irodalom:
Boross Marietta: 1973 Bolgár és bolgár rendszerű kertészek Magyarországon 1870–1945. Ethnographia LXXXIV. 29–52.
Czibulya Ferenc: 1987 Bolgárkertészet magyar földön. Történetek és módszerek egy adatközlő bolgárkertész tollából. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó
Csoma Zsigmond: 1987       A könyv történeti hátteréhez. In: Bolgárkertészet magyar földön. Történetek és módszerek egy adatközlő bolgárkertész tollából. 113–144. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó
Mód László: 2003a Bolgárkertészkedés Szentes környékén a levéltári források tükrében. In: Szabó János József (szerk.): A bolgárkertészkedés hagyományai Szentesen és környékén. 25–36. Szentes, Szentes–Szeged, Koszta József Múzeum–Móra Ferenc Múzeum
Mód László: 2003b      Bolgár kertészek Szentes környékén. In: Szabó János József (szerk.): A bolgárkertészkedés hagyományai Szentesen és környékén. 37–46. Szentes–Szeged, Koszta József Múzeum–Móra Ferenc Múzeum
Szalva Péter: 1959 A szentesi paprika. Budapest, Mezőgazdasági Kiadó