Céhes szokások Hódmezővásárhelyen
2014/03/31 08:00
312 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A céhes élet szokásairól sokat tudunk, de módszeres és teljes feltárásukat még nem végezték el a folkloristák. A hódmezővásárhelyi céhes anyag tanulmányozása során több olyan adatra bukkantam, amely gazdagíthatja eddigi ismereteinket e témáról.

cehek

A lakozás

Ahogyan a társadalom más területein érvényes, úgy a céheknek is megvoltak a maguk hétköznapi és ünnepi szokásaik. Ez utóbbiak közül kiemelkedett a lakozás, ami a vásárhelyi céhes élet talán legszínesebb, s a mesterlegények számára feltétlenül legnépszerűbb ünnepe lehetett. Ez az ún. "kis társaság", vagyis a legények szervezetének farsangi mulatsága volt. Annak ellenére, hogy nem a mesterek szervezték, mégis a céhes szokások között kell megemlíteni, hiszen a "kis társaság" szerves része volt a céhnek, annak szigorú felügyelete alatt működött, s a lakozás maga is a céh hozzájárulásával, támogatásával, sőt a céhtagok részvételével folyt. A csizmadia céh számadáskönyvében az 1810-es években több bejegyzés tanúskodik erről, pl. 1814 januárjában: "Legényeknek Az Lakozási Segítségre attunk 11 F", 1815. január 25-én: "lakozásra A betsületes Ifjuságnak attunk 10 F."

Ezek az adatok, valamint a legények feljegyzései jelzik azt is, hogy az esemény általában január végén, február elején zajlott, tehát farsang idején. Ettől egyetlen adat tér el, 1854-ben június elején tartották. Bálint Sándor szegedi példája megerősíti, hogy tarthatták esetenként máskor is, 1824-ből "Pünkösdi lakozás"-t említ.

A céhes iratok természetesen nem adják meg a szokás pontos leírását, mégis sok dologra következtethetünk belőlük. A csizmadia ifjúság két számadáskönyve 1836-tól 1871-ig sorolja fel a lakozások kiadásait. Mindezt jól kiegészíti Török Károly rövid leírása a lakozásról, amely 1867-ben jelent meg a Nagy Miklós szerkesztette Magyarország képekben című album második kötetében.

A lakozás szokásáról a múlt század második felében mások is írtak - hiszen akkor még adatközlők útján felgyűjthető volt -, azonban inkább csak újságcikkek, népszerűsítő irodalom szintjén. Vásárhelyről ugyancsak 1867-ben Réső Ensel Sándor is írt, Magyarországi népszokások című munkájában, Holdmezővásárhelyi mesteremberek lakozása címmel, mindössze négy mondatot.

A kor stílusának megfelelően Török Károly szokásleírásai sokkal inkább színes életképek, mint tudományos igényű munkák. A lakozás leírása azonban a mai kutató számára is használható, s a céhes anyaggal együtt viszonylag teljesebb kép kialakítását teszi lehetővé. A több napig tartó mulatság kezdetét így írja le:

"Három-négy nappal előbb két legény, a lakozás tánczmestere, - kiknek kalapján koszorú, dolmányán csinált virág s számtalan szál pántlika van, - sorra járja a czéh tagjait, más egyes családokat, sőt gyakran egyeseket is, s meghívja őket a mulatságra.

A kitűzött nap az ifjúság (a mesterlegénység) zeneszóval elmegy az ifjúság ládájáért az atya-mester házához, azt onnan, miután a konyha mester ékes rigmusokban elkérte, muzsikaszóval, kivont karddal kíséri a mulatság helyére."

A mulatság színhelyére a legények számadáskönyvének egyes tételei utalnak: "Kotsmárosnak Száláért" (1836), "A szála egy éjszakára" (1861). Tehát kocsmában, vendéglőben béreltek termet egy vagy több éjszakára. Néhol a pontos helyszínről is tudósítást kapunk: "Az Hajda vendég fogadóért fizettünk"(1837), "Saser Arendatt adtunk" (1838). Ekkor tehát a Sas vendéglőt bérelték ki, amely a mai Fekete Sas helyén állt, s 1810-ben még földszintes, majd 1830 után egyemeletes épület volt. A terem bérbevételekor áldomást is ittak: "Szála áldomás" (1846).

Az ünneplés idejére a legények alkalmi tisztségviselőket választottak, táncmestereket és konyhamestert. Ez utóbbi az egész műsor szertartásmestere - ahogyan a lakodalomban a vőfély - ő mondja a köszöntőverseket valamint az egyes ételek felszolgálásánál szokásos verseket. Sajnos Török Károly ezeket nem jegyezte föl.

A konyhamester felszerelésének fontos része volt a csörgőpálca. Ennek beszerzéséről minden évben szerepel feljegyzés a csizmadialegények számadáskönyvében, de csak 1846-ban utalnak arra, hogy ezt ki használja: "Kónyha mesternek csörgő pá(lcára)". A konyhamestert is csak ekkor említik meg a vizsgált iratok. A minden évben újonnan csináltatott csörgőpálca funkciójáról, valamint a ládavitel egész menetéről Török Károly tudósít:

"A menetet a konyha-mester nyitja meg, kinek fején magas, papírból készített süveg van, koszorúkkal, klárizsokkal, kis tükrökkel, nagy ezüst pénzekkel fclczifrázva, kezében csörgő pálcza, melylyel a nótához a taktust veri, utána viszi két legény a ládát, mely mellett kétfelől három-három legény kivont karddal lépdel, ezek után a fiatalság, hátrább a muzsikások, végül a mester-emberség megy. Czifra kötős legények, a fennforgók, a járó-kelőket a kezökben vitt borból megkínálják egy-egy pohárral, kik azért pár krajczárt vetnek a pohár alatti tálczára."

Útközben minden jeles helynél - templom, paplak, városháza - megállnak, s a konyhamester verset mond. Az idézetből érdemes kiemelni a fennforgókat, az ételek felszolgálóit, akik a múlt századi vásárhelyi lakodalmakban szintén legények voltak.

A vendégek délután gyülekeztek a mulatságra. Réső Ensel leírásából tudjuk, hogy a céhmester és az atyamester külön asztalnál ült, s a vendégeket a rendezők ide vezették először bemutatni. A mulatság fénypontja a vacsora volt, ahol az ételek felhordásakor a konyhamester verseket mondott. "Vacsora felett felköszöntik a nemes czéhet, annak tisztviselőit, a szép leányokat, a várost, az elöljárókat, a vármegyét, a királyt, a hazát, még végül a - czigányokat is..." - írja Török Károly. A többfogásos vacsora étrendjét azonban nem jegyezte föl, erre a számadáskönyvek tételeiből következtethetünk. Húsfélék közül egy marha és nagy mennyiségű aprójószág minden évben előfordul a kiadások között. 1836-ban pl. "egy ökrött vettünk" - írták a legények a legnagyobb tételhez, aprójószágot pedig több tételben, valószínűleg több helyről vásároltak, összesen: 19 ludat, 30 kappant, 1 pulykát, 21 tyúkot. Egy 1841-es kiadási tétel az aprójószág elkészítésének módjára is utal: "Péknek az apró joszág sütésér". Ezeknek egy részét tehát pékkel süttették meg, 1852-ben a mennyiséget is megadták: "Pékhez 92 darab petsennye sütése". (Nagyobb méretű baromfi péknél való megsüttetése még századunk közepén is divatban volt ünnepek alkalmával.) A kiadások között rendszeresen megjelenő 20-23 csomó gyökér és néhol a zeller azt jelzi, hogy az aprójószág másik részéből levest főzhettek. 1836-ban még nem szerepel a tételek között a paprika, 1837-ben és ettől kezdve minden évben említenek legalább "1 ittze paprika"-t, néhol emellett még fűzérben vett paprikát is, amiből arra következtethetünk, hogy a marhát paprikásnak készítették el. Több hasonló számadáskönyv tanulmányozása talán pontosíthatná, hogy itt mikor került a paprikás az ünnepi ételek sorába. Kisbán Eszter szerint ekkortájt az Alföldön már előfordult, de még nem mindenütt terjedt el. Egyéb húsfélék közül egy-egy alkalommal feljegyeztek még juhot, malacot, 1852-ben "15 rutzá"-t, 1843-ban pedig halat. Zsírozóként zsírt és szalonnát említenek a források. Rendszeresen vásároltak marhabelet, amiből hurkaféle készítésére következtethetünk. Szeremlei a múlt századi lakodalmak egyik fogásaként említi a tejfeles hurkát (dercés, tüdős). Ezt megerősíti, hogy a lakozás kiadásai között 1846-ban hurka is szerepel. Érdekes, hogy már 1836-ban felhasználták a rizskását, melyet szinte minden évben vásároltak. Mellette azonban a köleskása is fontos tétel volt, talán itt is ebből készült a hajdani lakodalmak utolsó fogásaként emlegetett kitolókása. 1852-ben említenek "aprókásá"-t és "14 font Gersli"-t is. Mindezen gabonaféléknek részben mint kásaétel, részben pedig mint hurkatöltelék lehetett szerepük.

A kiadások között minden évben nagy mennyiségben találunk túrót, tejfölt, vajat, lisztet, tojást, melyek azt jelzik, hogy a múlt század első felében is a túróslepény lehetett a vásárhelyi nép legkedveltebb süteménye. 1844-ben sajt is került az asztalra.

A fűszerek és ízesítők között elsősorban a só, bors, paprika, ecet, méz szerepel kezdettől fogva, később, 1844-től pedig előfordul a "kemén mag", "jó féle sáfrány", "fahaj", "tzukor", 1852-ben a babér. 1844-ben a cukor felbukkanása érdemel említést, annál is inkább, mert ebben az évben többször szerepel a kiadások között "Egy meszely méz", tehát valóságos édesítésre feltehetően még mézet használtak, cukrot viszont csak egyes sütemények látványos megszórására, hiszen ebben az időben ez még luxuscikk volt.

Savanyúságként leggyakrabban előforduló zöldség a céklarépa, csupán 1846-ban említenek az iratok uborkát, gyakori viszont a torma, ami a levesben kifőtt húsok ízesítője volt.

A húsok mellé nagy mennyiségben fogyasztottak kenyeret, 1836-ban pl. 73 darabot. Előfordult, hogy külön fogadtak fel egy asszonyt kenyeret sütni, 1839-ben jegyezték fel, hogy "Kenyér Sütő Aszonynak" fizettek.

Természetesen a jó hangulat fontos kelléke volt a megfelelő mennyiségű ital. Ebből 1836-ban a következő mennyiség fogyott: "17 akó és egy fertály bor", "40 ittze ser", "48 ittze pálinka". Az italok közül külön említést érdemel a kávé felbukkanása a számadásokban. 1861-ben kávéért 50 krajcárt adtak ki, 1862-ben pedig "Tíz pohár kávé a hangászoknak" bejegyzéssel találkozunk. Ezek az adatok Kisbán Eszter kutatásait erősítik meg, jelzik azt, hogy ekkor már megjelent a kávé ünnepi funkcióban, de még kevéssé volt elterjedve.

(Tüzelőanyagként 1836-ban "fél öl fát", "25 kéve venyegét", "1 kocsi ganét" rendeltek. Tél lévén, néha szánnal hordták ezeket: 1838-ban "Egy Szan Ganeer"fizettek, 1839-ben "Szán Szalmájert". 1842-ben a tüzelőanyag felhasználását is leírták: "egy kotsi fa koppasztásra".)

Egyéb kiadások között szerepel a papír, tinta, rézpenna, szög, fazékdrótozás. Ritkán fordul elő nagyobb mennyiségű edény, evőeszköz vásárlása: 1836-ban "3 tutzat fa kanál", 1852-ben "Hét pár kés", "nyoltz vas nyelű villa", "6 portzellán tányér", "8 leveses tál", "5 cserép tányér és 2 mártásos csésze", "3 czin kalán és 10 badog kalán", "3 butella", "1 réz gyertya tartó, koppantóval". Gyakoribb megoldás volt, különösen üvegek és poharak esetén, hogy bérbe vették ezeket:"Karafináér és meszeles poháráér ismétt kis pohárér az árendával és a törött üvegekkel öszvesen fizettünk" - írják 1836-ban.

Bért fizettek a szakácsasszonyoknak, mosogatóasszonyoknak, mészárosnak a marhavágásért, vízhordónak, kocsisnak a tüzelőhordásért, esetleg vízhordásért és a muzsikusoknak. Ez utóbbi feljegyzéséből néha az ünneplés időtartamát is megtudjuk: "Hangászok bére két napra" (1855) vagy: "Másnapi muzsikásoknak" (1837). Esetenként áldomást ittak a muzsikások fogadásakor.

Amikor tetőfokára hágott a hangulat, elkerülhetetlen volt, hogy néhány üveg - pohár, palack, ablak - el ne törjön, ezért a kiadások között tetemes summaként szerepelt mindig az üvegkár. 1846-ban pl. "üvegér árenda és ami eltört 5 f. 57 kr.", ugyanekkor: "Ablakokér kárt fizettünk. 6. f.". (Összehasonlításképpen ekkor 4 lúd ára 5 forint.) 1852-ben: "a Sasban 1 tükör egy ablak fiók el törött". Hasonlót minden évből lehetne idézni. Ebből az évből van példa arra is, hogy a vendéghölgyek elveszett kendőinek értékét megtérítették.

A már említett csörgőpálca mellett a szokás másik fontos kelléke a koszorú volt, melynek szerepe a vacsora után következett. Bár Török Károly megemlíti, hogy a táncmesterek és a konyhamester fejét díszíti valami koszorúféle, a számadásokban minden évben közvetlenül a csörgőpálca mellett fellelhető koszorú mégis egy másikat jelent. Ennek évenkénti beszerzése, csináltatása a legények fontos tisztségviselőjének, a dékánnak feladata volt. 1841-ben így írják a kiadások közé:"Dékánynak koszoruér". A koszorú szerepéről bővebbet újra csak Török Károlytól tudunk meg: "Midőn egy táncznak vége, a konyha-mester bejön, a csörgő pálczával csendet csinál, utána az egyik tánczmester egy tányéron hozza a koszorút, melyre a czéh jelvénye van függesztve, például az ácsoknál egy kis aranyos fejsze, a csizmadiáknál egy kis aranyos csizma, két-három hüvelyk nagyságú, megállnak a nagy asztalnál, ekkor a konyha mester rákezdi a rigmust, felhívja benne a vendégeket, hogy kiki a mit szánt a fiatalságnak, tegye a koszorú alá, avval leteszik a tányért koszorústól az asztal közepére."

"Ekkor megharsan a zene, a fennforgók egy része tánczra penderül, a vendégek pedig megnyitják erszényeiket, egymás után viszik a koszorú alá a pénzt..."

Noha a céhek tárgyi emlékeiből elég sok fennmaradt, céhkoszorút mindössze két darabot ismerünk Debrecenből. Domonkos Ottó ezek kapcsán összegyűjtötte a céhkoszorúk használatára vonatkozó adatokat. Az általa összegyűjtött 20 adat 13 helységből való, 11 mesterséghez kapcsolódik, s ezek 1610 és 1880 közötti időszakra tehetők. Emellett számos, német nyelvterületről származó példát is hoz a céhkoszorú használatáról. A földrajzi megoszlás jelzi, hogy használatuk országosan elterjedt volt, funkciójuk azonban különböző lehetett. A legkorábbi adatok egyházi körmenetben, fejdíszként való használatukra utalnak, a későbbiek azonban a legényavatáshoz, céhek esetében az inasnak a legények közé való befogadásához kapcsolódnak.

A vásárhelyi adatok a koszorút nem az avatás kellékeként említik, funkciójában közelebb áll ahhoz, melyet Ecsedi István ír le a debreceni csizmadia ifjúság koszorújáról: temetéskor a meghalt legény előtt vitték, bálban pedig az asztalon tartották. A vásárhelyi csizmadialegények koszorúja ez utóbbira példa. (Az előbbire nincs adatunk.)

Annak ellenére, hogy a koszorú itt nem avatási szertartás kelléke, érvényes lehet rá Domonkos Ottó azon megállapítása, hogy mint jelkép, a társaság összetartozására utal.

A számadáskönyvekből megtudjuk azt is, hogy a koszorú alá kendőt terítettek, 1852-ben ugyanis feljegyezték, hogy "A koszorú alól a kendőt el lopták".

Pontos adataink vannak a lakozásra meghívott vendégekről - a koszorú alá adakozókról - hiszen a lakozás bevételeit rögzítve ezek neveit, számát, esetenként foglalkozását is feltüntették. 1836-ban pl. 134 fő adakozott. Legtöbbjüket név szerint fölsorolták, máshol csak foglalkozásukra utalnak: "Három Magyar Tímár Legény", "Mészáros Legény" vagy "Az Üveges Zsidó". A foglalkozások feltüntetéséből látszik, hogy nem csupán a csizmadiák vettek részt a mulatságon, hanem volt közöttük kovács, szabó, szűcs, tímár, takács, kalapos is.

Igen nagyszabásúnak látszik az 1852. február 10-én kezdődő lakozás, amely három napig tartott és mindhárom nap bevételét külön jegyezték föl. Az első esti bevétel 132 fő adakozásából tevődött össze, a második estén 103 fő, a harmadik estén 46 fő adakozott. Van példa arra is, hogy a munkabérbe kapott pénzből adott vissza valaki. 1855-ben "Vízhordó kotsisnak" 12 pengőt fizettek, "Ebből 4 pengőt a koszorú alá tett".

A háromnapos lakozás bevételei azt is jelzik, hogy az utolsó nap már kevés vendég van, ahogy Török Károly írja: "...csak a legénység dáborikál, devernyéz, ekkor aztán véghezvisznek minden dévajságot, övék egész a diófáig. Így például a csizmadiák lakozásában a legények azon társuknak, kit a hosszas talpallásban, éjszakázásban elnyomott a buzgóság, lefejtik a lábáról a csizmát, ez szabad, ezért nem lehet haragudni se, - csak arra vigyáznak, hogy el ne vágják a csizma vóczczát..."

(A lakozás bevételei között az adakozáson túl szerepel még az ökör bőréért, faggyújáért kapott pénz, valamint "Farok Vágásbul bé jött" pénz, melyek minden évben megtalálható bevételek. Volt, aki természetben járult hozzá a lakozás költségeihez: 1846-ban "Borotvás Jósef Úrtol kap egy mása hust".)

A számadáskönyvek tanúsága szerint a bevételek soha nem fedezték teljesen a lakozás kiadásait, a különbözetet elosztották a legények között, így mindenki egy kisebb összeget fizetett rá. Török Károly szerint ezt bánom-pénznek nevezték.

A céhes élet szokásainak kutatása nagyobb figyelmet érdemelne, mint amiben az utóbbi időben része volt. (A Magyar Néprajz VII. Népszokás kötetéből teljesen kimaradt.) A most bemutatott szokás is példa arra, hogy nem csupán a folkloristák, de más területek kutatói számára is értékes adatokat hozhat feldolgozásuk.

Nagy Vera
néprajzkutató-főmuzeológus
Tornyai János Múzeum Hódmezővásárhely