Csak nyugodtan és felelősségteljesen!
2014/03/28 11:02
521 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Annyi minden bajjal kell még megküzdenem” (Quimby), és igazán nehéz eldönteni, hogy mely problémákat vegyük előre, melyek azok, amelyeket saját hatáskörben is meg tudunk oldani. Boldog az az ember, aki félre tudja tenni a befolyásán kívülálló nehézségeket, gondokat. Ennek már a feltérképezése sem egyszerű feladat, ám a sztoikusok ebben is igyekeznek segítségünkre lenni.

A sztoa üzenete: az én békéje

A sztoicizmus a hellenisztikus kor három filozófiai irányzatának egyike (az epikureizmus és a szkepticizmus mellett), s bár mindháromnak voltak etikai vonatkozásai, a sztoa gyakorolta etikai szempontból a legnagyobb hatást. Ez azzal magyarázható, hogy a korszakváltás (poliszrendszerből a hellenizmus korába való átmenet) következtében kialakuló (egzisztenciális) létbizonytalanság folytán az erkölcsi kérdésekre, az erkölcsi dilemmák feloldására fokozott figyelem irányult. Az epikureusok szerint az áhított cél könnyen elérhető, csak azt kell magunkban tudatosítani, hogy a gyönyört természetszerűen keressük, törekszünk rá, ezzel szemben a fájdalmat igyekszünk elkerülni. Az ataraxia, a zavaroktól, fájdalmaktól mentes élet szerintük a boldogság alapja, de Epikurosz figyelmeztet, hogy ez esetben nem a tivornyázók örömére kell koncentrálni. A sztoikusok ezzel szemben nem a gyönyör megélésére, hanem az önelsajátításra (oikeiószisz) helyezték a hangsúlyt, ami annak a folytonos tudatosítását jelenti, hogy a gondolataimat én gondolom, a tetteimet pedig én követem el. Ez a fajta szuverenitás a lélek nyugalmának megőrzése révén érhető el, vagyis annak kiszűrése által, ami felett az egyes embernek nem lehet befolyása. Egyszóval a belső béke megteremtésére kell törekednem a külvilág, egyszersmind a közösség, a társadalom forgatagának közömbösítése révén.

filozofus-szobor-horizontal

Etikai autonómia és a fátum

Ez a befelé fordultság (etikai autonómia) gyakran eredményezi a külvilág kontrolljának elmaradását, ezt a bezárkózottságot csak a barátság oldhatja. A sztoikus célja az apathia, a lelki közömbösség (szenvtelenség) elérése, ami a természethez igazodó élet révén váltható valóra. Mivel az ember természete szerint eszes lény, így ez az ésszerű életet jelenti, ez az erényesség és a boldog élet alapja. Az embert ugyanis a hégemonikon, a vezérlő lélekrész irányítja, miként a kozmoszt a logosz. A logosz révén a természetben minden a fátum szerint működik, de a fátumon nem vak, zabolátlan erőt kell érteni, sokkal inkább isteni értelmet, egyfajta gondviselést, amire a hégemonikonnak tudnia kell ráhangolódnia – ha erényes és boldog életet kíván élni. Ebben azonban akadályozzák a szenvedélyek, ösztönök, amelyek kibillentik az észt, a felesleges dolgok iránti habzsolására késztetik.

Ezzel összefüggésben vethető fel az a kérdés, hogyan egyeztethető össze a sztoa determinista világképe az embernek azzal a lehetőségével, hogy szabadon dönthet az isteni törvénnyel kapcsolatban: betartja vagy elveti, egyszóval a szándék a döntő. Vagyis Khrüszipposz hasonlata szerint az ember egy szekér után kötött kutyához hasonlatos, aki vagy önként együtt fut a szekérrel, vagy vonakodik, de a szekér a megadott irányba vonszolja magával.

A kozmosz egyetemes törvénye és a világpolgár

Mint láthattuk, a sztoikus individuum erkölcsi szférája a lélek, mely közvetlen kapcsolatban áll a kozmosszal, illetve a logosszal, vagyis a közösségtől igyekszik távolabbra kerülni. Ez azzal magyarázható, hogy az adott korban az állam már nem letéteményese az emberi jónak, s a hírnév, a vagyoni helyzet nem szabad, hogy befolyásolják etikai döntéseinket. Ezért mindenekelőtt azt a biztos pontot kell megtalálnia az embernek, azt a benne rejlő stabil alapot, ami képessé teszi, hogy közömbös (független) maradjon a befolyása alá nem tartozó dolgok iránt. Ha ezt megtalálta, bátran kimehet a világba, de tudnia kell azt is, hogy a külvilággal való kapcsolattartás legoptimálisabban csakis a barátság, illetve az igazságosság és az emberszeretet révén valósítható meg. Ennek alapján a házasság, a család és az állam is helyet kaphat a sztoikus életeszményben, mégpedig oly módon, hogy a politikumot visszavezeti a lélekbe. A sztoikus így a kozmosz polgáraként cselekszik, nem pedig a lokális jellegű szokások rabjaként jár el. Ily módon az erkölcsi törvény és a fizikai univerzum mintha közös eredetű lenne – ez mintegy megelőlegzi a keresztény felfogást. A sztoikusok szerint minden ember egyenlő, nincs különbség görög és barbár között, ugyanis a világ változatlan, örök rendje felette áll az egyes államok (vö. lokalitás) által alkotott pozitív jognak. A természetet uraló kozmikus Értelem és a természeti létet övező harmónia mintegy azt sugallja, hogy a világ nem más, mint egy egyetemes oikumené, amelyben minden ember egy egyetemes közösség, az emberiség része, és ezért felelősséggel tartozunk az embertársaknak is.

További érdekes oldalak:

Farkas Zoltán cikke