Én és Te – találkozások
2013/12/10 12:14
1124 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Korunkat gyakran jellemzik az elszemélytelenedés világaként, és számos jel utal arra, hogy ez az időszak nem múlik el oly gyorsan, vagyis nem haszontalan ezzel a helyzettel számot vetni. A társadalmi kapcsolatok a posztmodern világban teljesen átrendeződtek: a hagyományos kötelékek felbomlottak, az emberi kapcsolatok új dimenzióba helyeződtek: megváltozott az ember és embertárs kapcsolata is. De erre utal a természethez vagy a technikához való viszonyulás megváltozása is. Milyen etikai megoldások jelenthetnek kiutat ebből a helyzetből?

Martin Buber dialógus-etikája az ún. „vallásos egzisztencializmuson”, illetve a perszonalizmuson belül az ilyen megoldásmódok egyikeként született. Buber (1878-1965) Bécsben született zsidó családban, gyermekkorát javarészt nagyapjánál töltötte Lvovban, ahol megismerkedett a zsidó hagyományokkal és a haszidizmussal. (A haszidizmus a héber „haszidim” jámborok kifejezésből ered, és egy olyan, a XVIII. sz. Lengyelországból kiinduló mozgalom névadója lett, mely a keresztény pietizmushoz hasonlóan az Isten utáni vágyakozásból, a tevékeny szeretet megélésének igényéből, a teremtő és a teremtmény közötti mélyebb kapcsolat kialakítására való törekvésből fakadt.) Egyetemi tanulmányai révén a filozófiához közeledett (főként Böhmét, Cusanust, Kantot, Kierkegaard-t és Nietzschét tanulmányozta), majd Frankfurt am Main egyetemén tanított. Emigrációját (1938) követően Jeruzsálemben telepszik le, ahol előadásaiban egy arab-zsidó államért állt ki. 1923-ban jelentette meg az Én és Te c. művét, mely a dialógus-etika alapját képezi.

Martin Buber

Buber szerint az ember két „alapszó”, pontosabban sajátos viszonyulásmód szerint közelít a nem-én világához, azaz a külvilághoz. Az egyik az Én-Az alapszó, amely az adott egyén hétköznapi (egyúttal formális) viszonyulása a dolgokhoz, az őt körülvevő világhoz. Előfordulhat az is, hogy embertársaihoz, illetve azok egy részéhez ugyancsak mint Az-hoz viszonyul. Ez azt jelenti, hogy velük szemben alapvetően közömbös, távolságtartással közelít feléjük, összességében pedig elmondhatjuk, hogy egyfajta „dologként”, hidegen tekint rájuk, azaz olyan személytelen kapcsolatot feltételez, melyben az okság uralkodik. Az Én-Te kapcsolat ettől lényegesen különböző, mivel itt az Én a legbensőbb és legteljesebb módon lép kapcsolatban embertársával, akivel szabadon és kölcsönösen egymásra találnak, és ennek hatására olyan igazi, tartalmas „párbeszéd” bontakozik ki közöttük, melyet nem terhel maga az okság. „Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás.” (Bíró Dániel ford., Buber: Én és Te, Európa K. Bp, 1991, 15.)

Ezen belső kapcsolatok önmagukban is lényegiek, de a filozófus szerint az ilyen jellegű kapcsolat valódi távlatai abban rejlenek, hogy „a kapcsolatok meghosszabbított vonalai az örök Te-ben keresztezik egymást”, vagyis Istennel is kialakítható a dialógus.

Buber az Én és Te közötti párbeszédet valódi személyközi (interperszonális) kapcsolatnak tekinti, azaz valódi személyeknek, nem pedig közönyös emberi egyedeknek kell párbeszédet folytatniuk. Ez azonban azt is feltételezi, hogy az Én képes meghallgatni a Te-t, és készen áll a váratlan fordulatok elviselésére és kezelésére is. Mivel a szeretet hatja át a valóságot, ezért az ember, amikor szemléli a világot, a világi nyüzsgésből kiválnak, kivehetővé válnak a jók és rosszak, az okosak és ostobák, a szépek és csúnyák.

A buberi dialógus-etika legfontosabb felismerése, hogy az emberre mint embertársra kell tekintenünk, vagyis nem kezelhetjük olyan objektív dologként, ami elemzésre, megismerésre vár. Ez felelősséggel jár, vagyis a Te felém irányuló megszólítását követően megkerülhetetlen a felelet, a megszólításra ugyanis az Én-nek felelnie kell – ez az Én elvitathatatlan felelőssége. Be kell látnunk azt is, hogy nem rendelkezhetünk a másik létező, a Te és az Az felett, ehelyett olyan viszonyokban lehetünk jelen, amelyek feltétele a kölcsönösség és a személyesség.

Gondold cask meg, a Te lehet nem-emberi létező is, így pl. a természet!

További érdekes oldalak 

  • Buber: Én és Te, Európa K. Bp, 1991
  • Bohár András: Antropológiai és etikai vázlatok,, Keraban K., 1993
  • Én, Te, Az

Farkas Zoltán cikke