Erkölcsi érzék dolga? Etikai irányzatok – Naturalizmus
2013/09/12 10:31
1664 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Mindannyian önállóan és bizonyos mértékig spontán módon folyamatosan, a kihívásokra reflektálva alakítgatjuk etikai felfogásunkat, ám esetenként jótékony kísértést érzünk, hogy megismerkedjünk szisztematikusan kifejtett etikai irányzatokkal is, egyúttal ütköztessük saját álláspontunkat azokkal. A tisztá(bba)n látás és egy saját, felvállalható etikai kánon kialakítása érdekében igyekszünk áttekinteni a jelentősebb etikai irányzatokat. Sorozatunkat a naturalista etikák bemutatásával kezdjük.

aquinoi-szent-tamas Aquinói Szent Tamás munkában

Morális arkhimédészi pont

Amikor erkölcsi dilemma elé kerülünk és döntenünk kell, akkor egy olyan korrekt etikai vonatkoztatási pontot keresünk, amelyre támaszkodva helyes morális ítéletet alkothatunk. A naturalista etika egyik jeles képviselője, Aquinói Szent Tamás ezt az arkhimédészi pontot a következőképp tételezi: „Van az emberekben bizonyos természeti törvény mint az örök törvényből való részesedés, amely szerint különbséget tesznek jó és rossz között.” Innen, a természet (lat. natura) szóból ered ezen etikai nézetrendszer elnevezése. Abban a kérdésben azonban, hogy mit értenek „természeti törvény” alatt, igencsak megoszlanak a vélemények, ezért különböző irányzatokat különíthetünk el a naturalista etikákon belül.

Emberi és isteni természet

Szókratész az etikai intellektualizmus jegyében, majd kiváló tanítványa, Platón az emberi lélek egészséges működését, harmóniáját az igazságosság erényére vezette vissza, Arisztotelész pedig abból indult ki, hogy az emberi természet alapja a boldogság. A sztoikusok is ezt a hagyományt követték, amikor azt állították, hogy az embernek önnön természete szerint kell élnie. Az ókori felfogások tehát az emberi természetre vezették vissza az etikai normákat.

A keresztény felfogás ezzel szemben elsősorban nem az emberi természetet tekintette végső erkölcsi instanciának, hanem egy annál magasabb rendű törvényhozó értelmet, amelynek egyfajta leképeződése csak az emberi értelem. Aquinói Szent Tamás meglátása szerint: „[az ember] maga is részese az örök észnek, mely által természetszerűen hajlik a kötelező tettre és célra; és az értelmes teremtménynek az örök törvényből való ilyen részesedését nevezzük természeti törvénynek.” Mindez arra vezethető vissza, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. Csakhogy az eredendő bűn folytán az emberi természet elveszítette közvetlen kapcsolatát a természeti törvénnyel, és ennek folytán képes a rosszra is.

A józan ész fényében

Az újkorban a végső természeti törvényt abban a józan észben vélték felfedezni, amelynek a segítségével kiküszöbölhetők az emberre leselkedő ártalmak. Hobbes szerint az ember embernek farkasa állapotból az embert a béke védelme, az önvédelem és a kölcsönösség (természetes) elve emelte ki. Grotius a józan ész áldását az ember társas ösztönének működésében látta, abban, ami az embereket egy rendezett társadalom létrehozására sarkallja. Az emberi erkölcs relativizmusa miatt azonban sokan bírálták az ilyen jellegű naturalista erkölcsi felfogásokat

Emotivizmus

A naturalista etikák közé sorolandó az emotivizmus is, amely abból indul ki, hogy az ember nem a józan értelmére, hanem valamiféle erkölcsi jellegű emberi érzésre hagyatkozik a konkrét emberi cselekedetek megítélésénél. Az emotivizmus elnevezése a latin emotio, érzelem szóra vezethető vissza. Adam Smith – a későbbiekben nevessé váló közgazdász – Az erkölcsi érzelmek elmélete c. kötetében hangsúlyozza, hogy amikor egyes cselekedetekkel szimpatizálunk vagy épp ellenkezőleg, antipatikusnak nyilvánítjuk azokat, akkor nem egyszerűen pszichikai megnyilvánulásokról van szó, hanem ennél többről, etikai megalapozottságú döntésekről. Smith elméletét ugyan többen (pl. A. J. Ayer) is továbbfejlesztették, mégis számos kritika érte az emotivizmust. Az erkölcsi ítéleteket a bírálók nem tekintik többnek, mint az egyéni ízlés megnyilvánulásainak, ráadásul ugyanazt a cselekedetet egyesek pozitív, mások negatív módon is megítélhetik, vagyis az emberi érzelmek nem szolgálhatnak etikai szempontból biztos támpontul. Az érzelmi alapon hozott erkölcsi döntésekről racionális vita is nehezen folytatható, ugyanis ezek alapvetően a konkrét szituációkhoz kötődnek, míg az erkölcsi törvények alapvető sajátja az általános jelleg kellene, hogy legyen.

Hume hívta fel először következetesen arra az anti-naturalista álláspontra a figyelmet, hogy a tényekből, a vanból még nem következik automatikusan az értékítélet, a legyen, vagyis a tények és értékek között nincs szükségszerű logikai kapcsolat (Hume törvénye), ezt azonban a naturalisták figyelmen kívül hagytak (G. E. Moore ezt nevezte „naturalista hibának”). Az egzisztencialisták (pl. Sartre) amiatt bírálták a naturalistákat, mert szerintük nem létezik ún. emberi természet, főként nem olyan, amely determinálná az emberi erkölcsöt. Sartre szerint mindenkinek egyénileg kell megválasztania etikai normáit, ugyanis az ember szabadságra van ítélve. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor a naturalisták öncsalásának esünk áldozatául az egzisztencialista gondolkodó szerint.

Összegzés

Ha összegezni akarjuk a naturalista álláspont mellett és ellen szóló érveket, akkor leszögezhetjük, hogy a vizsgált etikai irányzat mégis nagy szerepet játszott abban, hogy erkölcsi értelemben az emberre irányult a figyelem, s ezzel hozzájárult a humanizmus értékrendjéhez.

További érdekes olvasmányok

  • Hársing László: Nyitott gondolkodás (Eötvös József K., Bp., 1998)
  • Hársing László: Az európai etikai gondolkodás (Bíbor K. Miskolc, 2001)

Farkas Zoltán cikke

(Kép: The compilation copyright is held by Zenodot Verlagsgesellschaft mbH and licensed under the GNU Free Documentation License.)