Hagyományos mesterségek - Papírkészítők II.
Kormos Edit
2007/12/16 00:00
1016 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Ősi mondás, hogy "a papír erősebb, mint a kard". Papírra vetjük kósza gondolatainkat, érzéseinket, emlékeinket, verseinket, naplónkat, tanulmányainkat, rajzainkat, fényképeinket, térképeinket, hadüzeneteinket és szerelmes leveleinket... no, de hogyan is készül a papír? Kik is készítik a papírt?

Idehaza a XIV. században jelent meg először a papír, mégpedig az Anjou uralkodóink udvarában, akik Itáliából hozták magukkal. Papírra készültek az oklevelek, rendeletek a kancellárián, s a kezdeti idegenkedést a bőrnél kevésbé tartós anyagtól felváltotta a rendszeres használat. A XVIII. században már annyi papírmalom működött az országban, hogy szinte teljes egészében ellátták a fogyasztói igényeket. A XIX. század közepétől pedig megindult a modern kor követelményeihez mért nagyipari papírgyártás. A hagyományos papírmalmok csillaga a XIX. században végleg leáldozott. S vele sírba szállt egy régi mesterség is. A mesterség melynek legjellegzetesebb eszköze a papírmerítő szita volt. Egy mesterség melynek elsajátításához hosszú évek szükségeltettek, hiszen a papírkészítő inasok 10 éves koruktól kezdve tanulták a szakmát úgy, hogy naponta 16 órát dolgoztak hajnali két (!) órától kezdve. Az inasok a megfelelő rongyokat rongyvágókéssel szabdalták fel, majd feltornyozták az anyagszekrényben, ahol - időnként átforgatva -rothasztani kezdték az anyagot. A rothadt anyagból készült a pép, a leendő papír alapanyaga.A papírt merítéssel készítették el. A kádban álló, vízzel higított pépbe kell beleengedni, majd kiemelni a merítőszitát. Egy kicsit meg is kell rázni, hogy a pép rostjai összekuszálódjanak, s így összeálljanak a szitában. Lecsorgatták róla a vizet, majd a szitát egy nemezlapra borították. A nemezlapok közti papírt különféle sajtolókban helyezik, majd végül a többszörös sajtolás után száradni hagyják, azaz felteregetik. A papírt száradás után enyves vízbe merítették, majd újra szárítani kezdték. A papírlapokra az utolsó munkafázisban a simítás és a sulykolás várt.Ezt a tudományt sajátították el az inasok mesterük mellett. Az inasévek - összesen 4 év - után más mesterségek tanoncaihoz hasonlóan vándorútra indultak a legények. Végül maguk is mesterré válhattak letéve a mestervizsgát, elkészítve mesterművüket. Papírmalom indításához azonban meglehetősen nagy alaptőkére és persze atyafiságra volt szükség, ugyanis a fehér mestereknek nem volt külön céhük, mivel igen kis számban és egymástól meglehetősen távol művelték mesterségüket.A papírmerítés tudománya napjainkra igazi kuriózumszámba menő mesterség. Kisipari papírkészítéssel, egészen kifinomult ízléssel készített csodálatosan míves merített papírlapokhoz, rájuk vagy anyagukba nyomott mintákkal ma is hozzájuthatunk múltidéző kézműves vásárokon. S megérthetjük: ősi bölcsesség, hogy nemcsak a reá írt szó, de a hozzá használt, vele harmonizáló papír is éppoly fontos. Mint tartalomhoz a forma.