Hogy lehetsz Superman?
2014/02/27 14:47
702 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az emberek jó esetben tökéletesedni vágynak, s folyton azt az utat, illetve azokat az alkalmakat kutatják, melyek révén egyre tökéletesebbé válhatnak, illetve felülmúlhatják korábbi énjüket. Persze sok tényező akadályoz is ebben – így pl. megrögzött szokásaink, a ránk telepedő külső minták, az attól való félelem, hogy ezeknek nem tudunk megfelelni, a sztereotíp elvárások, félreértések stb. Hogy is várhatta el Nietzsche, hogy superman-né váljunk?!

A Superman nyomában

A Superman kifejezés Nietzsche írásainak első angol nyelvű fordításaiból ered, és George Bernard Shaw vitte be a köztudatba, ahonnan azután egyenes út vezetett a népszerű képregényfigura megszületéséig. Azonban aligha kétséges, hogy Nietzsche egy a világ egészére leselkedő veszélyeket emberfeletti erővel legyőzni képes szuperhősre gondolt, amikor megírta az Im-ígyen szóla Zarathustra c. művét! Sokkal inkább egy olyan értékteremtő emberre (Übermensch), aki képes felülemelkedni az állandó alakulásban lévő világon, képes annak szokásaitól közömbösítve magát értelmet adni a változásoknak, történéseknek. Ehhez szerfelett nagy önuralomra, az önmagunk feletti hatalom akarására, egyszóval rendíthetetlen akaratra és szilárd értékekre van szükségünk. A világ és benne mások megvetése helyett az élet igenlését választjuk, ráadásul az élet és az erkölcs közötti látszólagos ellentmondás ellenére képesek vagyunk meglelni a morál értelmét és rendeltetését.

nietzsche-horizontal

A morál csapdája

Nietzsche úgy vélte, az erkölcsi vákuum korszakában él, ezért lényegre törően teszi fel a morállal kapcsolatos kérdést: „…mire jó egyáltalában a morál, ha az élet, a természet és a történelem egyaránt erkölcstelen?” (Vidám tudomány) Ezzel azon kevesek köréhez kapcsolódik, akik a filozófia történetében valaha is megkérdőjelezték az erkölcs létjogosultságát – hisz erre még a nagy tanító, Schopenhauer sem vetekedett. Már legkorábbi műveiben, A tragédia születésében vagy A történelem hasznáról és káráról c. írásában is a morált mint történetit, mint létrejövőt vizsgálta, egyúttal elvetette azt a koncepciót, miszerint létezne egyáltalán abszolút érvényű morál. Nem az erkölcsöt, illetve annak létjogosultságát vonta kétségbe, épp ellenkezőleg olyan kritikai vizsgálati módszert javasolt, mely alkalmassá teheti az embert arra, hogy objektíven, mintegy kívülről analizálhassa az erkölcsöt, „láthatatlan nézőként” vizsgálódhasson. Ez azonban szerfelett összetett elvárás, mivel a megfigyelőt, az embert minden ízében átjárja az erkölcs.

A vizsgálódások során Nietzsche arra a következtetésre jutott, hogy az ember nem azért erkölcsös, mert alapvetően morális lény, hanem azért, mert ez számára jobban kifizetődő, kevesebb energiabefektetést igényel, ráadásul ez a fajta kényelmi szempont sarkall bennünket arra is, hogy a megszokott jóhoz igazodjunk.

Pontosabban erre kényszerülünk: „Az erkölcsöt – ugyanis – megelőzi a kényszer, sőt ő maga is kényszer marad jó ideig, amibe beleegyeznek az emberek, csak ne kelljen szenvedniük a gyönyör hiányától. Később ez az erkölcsi kényszer szokássá lesz, még később aztán szabad engedelmességgé, végezetül pedig majdhogynem ösztönné: ekkor, mint minden más rég megszokott és természetese dolog, gyönyörrel jár együtt – és máris erény a neve.” (Emberi, túlságosan is emberi)

Hiúság vs. a hatalom akarása

Amikor pedig az erkölcs működésbe lép, az ember önnön lényének egyik felét, aspektusát alárendeli egy fensőbb, morális akaratnak, mintegy úrrá leszünk magunkon, és ezáltal a korábbi meghasonlottság helyett ismét egységesek leszünk – de kérdéses, hogy mi sarkall bennünket erre? Nietzsche eleinte úgy véli, hogy a hiúságon alapuló ön-fenntartás, később azonban pontosítja elméletét, és a hatalom akarásában látja az alapvető motiváló erőt. Ez ráadásul nemcsak ki tudja teljesíteni az embert, hanem egyúttal a gyönyör érzetét is kiváltja benne. Ennek a bennünk lakozó „bestiának”, erőnek a megzabolázására hivatott az erkölcs, amely különböző szinteken fejti ki hatását. Az első szinten nem pillanatnyi közérzete alapján ítél, hanem aszerint, hogy tágabb kontextusban mit tart hasznosnak, illetve célszerűnek. A következő szinten a tisztelet elve alapján jár el, a harmadikban pedig ötvözi a hasznosságot és a tiszteletet, így válva autonóm, szuverén individuummá. Csakhogy miként az erkölcs is egyfajta illúzió, úgy a szabadság is az – a szabadság nem létezik, csak a szabadság puszta tudata.

moral-horizontal

A morál értelme

A fentiek alapján joggal vetődik fel a kérdés, mi értelme van egyáltalán a morálnak? Nietzsche szerint határozottan van, ugyanis enélkül az ember állat maradt volna, a szabadság, egyszersmind az erkölcs illúziója viszont emberré, öntudatos, az önzést kiküszöbölő individuummá, felelősségét felvállalni képes személlyé tette. De nem szabad eközben sem megfeledkezni arról, hogy az erkölcs is csak történelmi képződmény, s a felelősen dönteni képes embernek tudnia kell túllendülnie a viszonylagos jón és rosszon, s képessé kell válnia az értékek átértékelésére, arra, hogy (új) értékeket teremtsen, hogy ezek mentén tudja berendeznie életét.

További érdekes ötletek:

Farkas Zoltán cikke