Húsvéti hagyományaink
Horn Márton
2003/04/18 12:14
1234 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A húsvétról napjainkban inkább csak a sonkaevés, a csokinyulak és tojások, valamint a locsolkodás jut a legtöbbek eszébe, az ünnep eredete azonban egyre inkább feledésbe merül. Pedig a nagyhéthez, illetve magához a húsvéthoz kapcsolódó események - Krisztus szenvedései, halála és feltámadása - kétezer éve a keresztény hitélet legfontosabb elemei.

A húsvét előtti böjt utolsó hete, a nagyhét virágvasárnappal kezdődik; ezen a napon az emberek - Jézus jeruzsálemi bevonulását idézve - pálmaágakkal, hidegebb éghajlatú vidékeken barkaágakkal mennek a templomba. Nagycsütörtökön Jézus búcsúvacsorájára emlékezik a keresztény világ, a harangok ilyenkor estére elhallgatnak, a hagyomány szerint Rómába mennek.
Nagypéntek, Jézus kereszthalálának napja gyászünnep, a templomokban az oltárokat ilyenkor letakarják. Nagyszombat a csendességé, de sok helyütt már feltámadás jegyében zajlik: a körmenetek, a templomokban az új tűz gyújtása mind azt adja hírül, hogy Jézus fel fog támadni, a megváltás közel van. A nagypénteken elsötétített, dísztelen templomokat ekkorra virágokkal, zöld ágakkal díszítik fel.

Húsvétvasárnap a feltámadás napja: ezen a napon országszerte ünnepi szentmisét, illetve istentiszteletet tartanak. Ekkor szólal meg ismét a harang, jelezve Krisztus feltámadását. A húsvét hétfő a feltámadás miatti örömünnep napja, ezért kapcsolódhatott hozzá a locsolkodás és más népi vigasság szokása is.

Az idők során persze - a karácsonyhoz hasonlóan - a húsvét is vesztett szakralitásából, s az ünneplés hangsúlya az ajándékozásra, valamint a locsolkodásra helyeződött át.

Vidéken a régebbi időkben a fiatal legények csapatokban járták a falvakat, és a kúthoz vonszolták, vagy egy vödör vízzel alaposan nyakon öntötték a lányokat. Egy kiadós locsolás mellé persze - olykor pajzán - húsvéti locsolóvers is dukált: népköltészetünk gazdag tárházát kínálja az ez alkalomra költött különböző rigmusoknak. A locsolás szokása az idők során sokat szelídült, illetve modernizálódott; a vödör helyébe jobbára mindenütt a kölnisüvegek léptek, a hagyományos strófákat pedig a legtöbb helyen mára vicces csattanók helyettesítik. A lányok azonban hálából, hogy nem hervadnak el, ma is hímes tojásokkal (illetve sok helyütt csokitojásokkal) és némi aprópénzzel díjazzák az üdeségük megőrzése érdekében tett szolgálatot. Némely háziasszonyok naphosszat sütnek-főznek is ilyenkor, és étellel-itallal is kínálják a locsolókat, de akadnak ugyanakkor olyanok is, akik szinte pánikszerűen hagyják el otthonukat, hogy megkíméljék magukat-frizurájukat a várható pacsuli-áradattól.
A húsvéthétfőt követő kedden a hagyomány szerint a szebbik nem képviselői locsolkodnak: az illat- pontosabban szagfelhőből kimosdott lányok ilyenkor kamatostul viszonozhatják a legények előző napi szolgálatait. A hangsúly ebben az esetben azonban inkább már a bosszantáson van, és természetesen se pénz, se tojás nem jár a buzgalomért.

A tojásnak - amellett hogy fontos alkotója a húsvéti étrendnek - szintén évszázadokra visszanyúló szerepe van az ünnep történetében: festésük, díszítésük hagyománya a régi korokra nyúlik vissza s nemcsak Európában, de az egész világon elterjedt.

Eredetileg egyszínűek voltak, színüket növényi festőanyagoktól - hagymahéjtól, börzsönytől, sáfránytól - kapták, később aztán divatba jött a díszítésük: mintázni, "hímezni" kezdték őket. A hazai tojásfestés szokásai, a mintázatok, a formák tájegységenként különbözőek; egyes vidékeken külön népművészeti műhelyek épültek erre a foglalatosságra.

Vallási vonatkozása mellett a húsvét egyébként sok szállal a tavaszhoz, a megújuláshoz is kötődik; virágba boruló fák, a kicsattanó barka, a termékenységet jelképező tojás mind-mind az ünnep jelképeinek számítanak. Az alkalomhoz kapcsolódó szimbólumok közül csupán egyvalami nem illik a képbe: a nyúl. Néprajzkutatók tömegeinek okoz fejtörést évszázadok óta, hogy mi köze a tapsifülesnek a húsvéthoz. A dilemma ráadásul rögtön egy másik kérdésfeltevésbe torkollik, nevezetesen, hogy melyik volt előbb, a nyúl vagy a tojás?

A szakértők abban egyetértenek, hogy mindenképp előbb volt a tojás és sokkal később került a történetbe nyúl; a kettő között ráadásul - úgy sejtik - nincs is semmiféle néprajzi motívumokból levezethető kapcsolat. A kérdéssel foglalkozó kutatók egy része arra gyanakszik, hogy a húsvéti ajándékhozó illetve tojást tojó nyuszi képzete egy aprócska baki következtében, német földön alakulhatott ki. A feltevés szerint az ősi német hagyományban húsvétkor szokás volt gyöngytyúkot ajándékozni - tojásaival együtt. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn, ennek lerövidüléséből vagy lerövidítéséből válhatott a későbbiekben egyszerűen csak Hase - vagyis nyúl.

Hogy így indult-e a nyuszi húsvéti karrierje, azért persze nem száz százalékig biztos, földhözragadtabb elgondolások szerint a hosszúfülű közismert szaporasága, termékenysége révén került a tavaszhoz, a természet ébredéséhez kapcsolódó szimbólumok közé.
Ma mindenestre a legtöbb gyerek úgy tudja, hogy a "nyuszi hozza" a húsvéti ajándékot, amit - persze csak ha van kert - a bokrok tövében elhelyezett kis kosárban kell keresniük.
Az sem ritka persze, hogy maga a nyuszi a húsvéti ajándék, ha azonban a család úgy dönt, hogy egy "répafalót" vesz magához, mindenképp gondoskodni kell előtte arról, hová kerül az állat, ha vége az ünnepeknek. Nem árt figyelembe venni azt sem, hogy bár rendkívül bájos kis jószág, amit kétségkívül körülrajonganak majd a gyerekek, a lelkesedés igen hamar elmúlik, a szerte hagyott bogyócskák pedig igen sok bosszúságot okoznak.
Akinek a körülményei nem engedik, hogy szabadon, vagy egy viszonylag nagyobb területen tartsa az állatot, az ne gyötörje szegényt odahaza kartondobozban, ajándékozza vidéki ismerősének, akiről tudja, hogy jó gondját viseli, vagy "váltsa vissza": az ünnepek után a legtöbb állatvédő szolgálat befogadja őket.