II. Rákóczi Ferenc alakja a délvidéki néphagyományban
2014/08/29 08:00
957 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

II. Rákóczi Ferenc (1676-1735) politikai jellegű kultusza és emlékezetének a néphagyományban apáról fiúra szálló átadása és ápolása már halála előtt, száműzetésének időszakában megkezdődött. A Kárpát-medence valamennyi tájegységében megfigyelhető a fejedelemhez kapcsolódó tradíció: emlékét őrző fa, ott tartózkodásáról tanúságot tevő épület vagy hely, s természetesen a népi szöveghagyomány (a népballadák, népdalok, mondák világa) is őriz vele kapcsolatos momentumokat. Nem kivétel ez alól a szegedi nagytáj sem.

Kálmány Lajos (1852-1919) dél-alföldi - elsősorban a szegedi nagytájra és a Temesközre kiterjedő - gyűjtéséből ránk maradt egy hagyomány, amely szerint Rákóczi kardját 1848-ban egy honvéd, a délvidéki harcok során megtalálta Becse környékén. A fejedelem csodás erejű egykori fegyvere - tartotta a nép emlékezete - levágja az ellenséget és védelmezi a hazát.

Ugyancsak Kálmány gyűjteményéből való a következő, Hódmezővásárhelyen 1914-ben följegyzett szöveg: „Rákóczi, mikor Törökországba szerencsésen megérkezett, nemsokára nagypecsétes levelet kapott a császártól, a levében az volt írva, hogy jöjjön vissza az országba, megkegyelmezett neki és visszakapja az akkor elveszett nagybirtokait, akkor mondta Rákóczi: »Csak akkor fogok majd visszamenni, mikor a szakállam annyira meg fog nyőlni, hogy a nyakamon háromszor tudom körülcsavarni!« De ezt Rákóczi nem érte meg. ” Hasonló - bár jóval részletezőbb és mesésebb - tartalmú mondát Orosházán is gyűjtött a tudós abban az évben.

Mint Magyar Zoltán Rákóczi a néphagyományban című könyvéből kiderül, a föntebb idézetthez hasonló - a Kyffhäuser-mondatípusba tartozó – mondáknak a hőse a magyar hagyományban Szent István, Szent László vagy Hunyadi Mátyás éppúgy lehet, mint Rákóczi. Az erdélyi magyarság körében pedig leginkább Csaba királyfi visszatérése reményének van nagy hagyománya.

Magyarszentmártonból maradt fönn Kálmány Lajos gyűjteményében a Rákócziné című ballada, amelyben a fejedelem menekülő felesége át szeretne kelni a Dunán, ám a révészek drága árat kérnek, s az asszony a marhái, a lovai és az aranya mellett saját magát is kénytelen fölkínálni nekik. Mikor végül sikeresen átvitték Rákóczinét és vagyonát a túlsó partra, a fejedelemasszony azt mondta nekik, „hogy fejjék mög a ménöst, a göbölyöket mög a nyájat oszt förüggyenek mög a tejbe. A révészök mögfejték, amikó beleültek töpörtővé sültek benne, így menekült mög Rákócziné. ”

Gyulán egy Bánffyhunyadhoz - és Barcsay Domokoshoz (1848-1913), a magyar (szóbeli) anekdota mesteréhez - fűződő hagyományt jegyzett föl Kálmány. „Mikor Bánffyhunyadon dolgoztam, az istennyila beleütött Barcsay kertjében egy fába, az uraság megvasaltatta, a repedést becsinálták, hogy maradjon meg emléknek a fa, mert ez a fa Rákóczi mentőfája: mert amikor a német Rákóczi seregét üldözte, azután Rákóczi serege széjjeloszlott, Rákóczi oda felmenekült. A lombjai közt meghúzódott, a németek a fa alatt elmentek, Rákóczit nem találták. ”

Valójában a Barcsay-kastély parkjában lévő fa nem II. Rákóczi Ferenc, hanem II. Rákóczi György (1621-1660) emlékét őrzi, aki az 1660. május 22-i, a törökkel vívott vesztes szászfenesi csata után megpihent alatta (az ott szerzett fejsérülése következtében halt meg nem sokkal később, június 7-én). S hogy Kálmány adatközlője nem II. Rákóczi Györgyre gondolt, hanem unokájára, igazolja, hogy a szövegben szereplő Rákóczi a németekkel harcolt, nem pedig a törökökkel.

A szegedi nagytáj - a néprajztudós Bálint Sándor (1904-1980) szavaival: a szögedi nemzet - Rákóczi kultuszáról az 1840-es évekből is vannak adataink, amelyeket Osztróvszky József (1818-1899), a szegedi szabadelvűek vezetője, a város parlamenti képviselője (1848/49), majd polgármestere (1861) jegyzett le. Osztróvszky a szabadságharc alatt kormánybiztosként tevékenykedett, s ebben a minőségében ő koordinálta Kossuth Lajos alföldi toborzóútjának szegedi szakaszát.

„1849-ban, midőn Kossuth Szegedre vala menendő - írja Osztróvszky József-, egy alsópusztai nyolcvanéves agg parasztgazda jelent meg e sorok írójánál ezzel a kérdéssel:

»Igaz-e uram, hogy Kossuth Szegedre jön?« - »Igaz.« Felelém. - »Hát aztán az úr ismeri-e Kossuthot?« - »Hogyne, igen jól ismerem.« - Mire az öreg ama szánakozó mosollyal, mely az avatatlannal szembeni biztos tudást jellegzi, mondá: »Deiszen uram, nem Kossuth az, aki jön, hanem Rákóczi Ferenc.« - Megjegyzésemre pedig, hogy Rákóczi már száztíz év előtt meghalt Törökországban, az öreg egész lényében átszellemülten viszonzá: »De uram, nem halt meg Rákóczi. Krisztus urunkról is azt mondták, akik keresztre feszítetté, hogy meghalt, pedig ma is él, és mindörökké élni fog. Rákóczi se halhat meg: mert őt is az Isten küldötte népének, hogy azt szabadítsa meg. Mikor kibujdosott az országból, megfogadta, hogy visszajön még. Most hát eljött. Hát az urak hadd nevezzék csak Kossuthnak, de azért Rákóczi az.«”

Osztróvszky másik emléke 1844 tavaszáról való: egyik barátjánál vendégeskedett annak térvári birtokán, amikor egy este a helyi módosabb gazdák meglátogatták őket. „Szép idő lévén, az udvaron pipaszó mellett folyt a beszéd. Esthajnal felé, a legelőről az udvarra beterelt lovak között néhány márciusi csikó is volt. Ezeket Kisguczi József községbeli tehetős gazda meglátva azt mondá: »Nézzük meg, van-e ezeknek a csikóknak lófoguk?« Erre megvizsgálván a csikók szájait úgy találták, hogy mindegyiknek lófoga van; amin nagyon örülni látszottak. Kisguczi pedig mintegy diadalérzettel beszélte el, hogy előbbi héten több térvári gazdatársával vásárban lévén Zentán, a bácskai gazdák mondták, hogy náluk az idén a csikók mind lófoggal ellettek. Itthon aztán megnézvén saját csikaik, hasonlót tapasztaltak. - »S íme - úgymond - hála Istennek, ezeknek is itt lófogaik vannak.«

Kérdésünkre pedig, hogy mi különös van abban, ha a csikóknak lófoguk van? - mindnyája csodálkozni látszottak azon, hogy ilyet még kérdezni is lehet, - Kisguczi azt válaszolá:

»Hát az urak nem tudják azt, hogy Rákóczi Ferenc, mikor elbujdosott azt mondta. Ne búsuljatok. Visszajövök még. Akkorra várjatok, mikor a csikók lófoggal elletek. Azokon verjük majd le a németet.«

S mily csudás találkozása a véletlennek???... Az 1848-49-diki szabadságarcban ugyane csikókon aratták a dicsőséget - huszáraink... ”

II. Rákóczi Ferenc hamvait 1906. október 29-én - 1735. április 8-i halála után több mint százhetven évvel - helyezték örök nyugalomra magyar földön: az Árpád-házi Szent Erzsébet - akinek leszármazottja volt - tiszteletére szentelt kassai dómban. A fejdelem és bujdosó társai földi maradványait szállító szerelvény október 27-én éjjel megállt a szegedi vasútállomáson, ahol a város polgárainak tízezrei rótták le kegyeletüket és fejezték ki tiszteletüket. Aznap a törvényhatósági bizottság - Lázár György (1851-1915) polgármester elnökletével –díszközgyűlést tartott, az iskolákban ünnepségeket rendeztek, s valamennyi felekezet ünnepi istentiszteletet tartott.

Este fél tízkor a szeged-belvárosi Szent Dömötör-templomban Várady L. Árpád (1865-1923) sebenicoi választott püspök- későbbi győri, majd kalocsai főpásztor - mutatott be szentmisét Rákóczi lelki üdvéért. A megemlékezők a templomból fáklyákkal vonultak a vasútállomásra, ahol a tizenegy órakor megérkező hamvakat térdre borulva, a Himnuszt énekelve fogadták. Miután a főpap beszentelte a fejedelem maradványait, a város és a szomszédos törvényhatóságok, az egyházak, valamint számos társadalmi szervezet és egyesület képviselői helyzetek el koszorúkat, végül a több tízezer megjelent rótta le kegyeletét (a városházán csak a színkóddal ellátott jegyekből - azok számára, akik már a hamvakat szállító vonat érkezésekor az állomáson szerettek volna lenni - tizennégyezret osztottak ki). A szerelvény október 28-án éjjeli egy órakor a Rákóczi-induló hangjai mellett folytatta útját. Hajnali háromig a vasúti pálya mellett Szeged tanyai lakossága fáklyás díszőrséget állt.

A Szeged környéki tanyai nép - Osztróvszky József által is leírt - Rákóczi-kultuszának megörökítését adja az akkoriban Békefi Antal (1859-1907) szerkesztésében kiadott Szegedi Napló 1906. október 28-i számának - sajnos a szerző jelölése nélkül megjelent - A fejedelem hazatért című vezércikke is, amely a tanyaiak tisztelgéséről ír.

„Mintha a tárogató hangja csendülne végig a mély réteken és kuruc daliák vágtatnának amott a távol jegenyék alatt robogva. Mintha föltámadnának öregapó regéi, amik apáról fiúra maradtak, mint eleven történet. Hajh, a nép, minden szabadságharcok derék katonája, emlékezik, mert tud emlékezni. A haza szent rögje köti, talán legjobban, a hon földjének szeretete benne mindennél jobban él. A róna polgára kis gyermekét karján viszi a mezőkön át az éj sötétjében és fénylő őrtüzek világában elsuhanó vonat elé:

– Fejedről a kalapot vedd le, kisfiam. Fejedelem urunk, ím, hazaérkezett... ”

Dr. Miklós Péter PhD
történész, teológus
a Szegedi Tudományegyetem oktatója