II. Rákóczi Ferenc és a horvátok I.
2015/04/15 21:12
1046 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Horvátország 1102-től 1918-ig egy állami közösséget alkotott Magyarországgal és ez a 816 évig tartó közös állam az egyik legmaradandóbb kötelék két ország és nemzet között. Ebből kiindulva a két „testvérnemzetet" (így szólították egymást a közös országgyűlésen) összeköti a közös történelem, hősök, fényes győzelmek és fájó vereségek. A horvátok és a magyarok egymásra hatása is óriási volt.

rfeshorvatok

Az elmondottakból kiindulva II. Rákóczi Ferenc (Franjo II. Rákóczi) horvát történelmi személyiség is, akiben „horvát vér is csordogált", de szerepének megítélésében a horvát jogtörténet közel sem tulajdonít olyan jelentőséget, mint a magyar. A horvátok nem is fogadták el Rákóczi felkelésre vonatkozó felhívását, hanem semlegesek maradtak, illetve az osztrákok oldalán harcoltak. Ennek több oka van, melyek elemzésére vállalkozunk ezen tanulmányban.

I. Wesselényi (Zrínyi-Frangepán)-féle összeesküvés

Magyarország és Horvátország közötti viszony kezdetben (1102-től a mohácsi vészig) leginkább perszonálunió fogalmával leírható kapcsolat volt „amelyben a két államot a közös király személye kötötte össze". 1527-ben Horvátország a Cetinben ülésező Saboron (ejtsd: szábor) I. Habsburg Ferdinándot, Szlavónia pedig Szapolyai Jánost választotta királlyá. A horvátok és szlavónok a két ellenkirály oldalán harcolva sok csatát vívtak egymás ellen, végül a szlavónok is meghódoltak a Habsburg király előtt, aki hathatós támogatást ígért a török elleni háborúban. Mivel ezt nem teljesítette, Horvátország az 1493-1593 közötti időszakban fontos területeket vesztett, és az 1493. évi Korbávia mezei csatában (Krbavska bitka)elszenvedett vereséget (melyet olykor a horvátok Mohácsi vészének neveznek) követően száz évnek kellett eltelnie, hogy a sziszeki csatában végre jelentősebb győzelmet arasson a keresztény had. Az ország teljes felszabadulása mégsem következett be, ami részben a „szégyenteljes vasvári béke" következménye.

Az udvarral elégedetlen horvát és magyar főurak szervezkedése 1664-ben kezdődött Zrínyi Miklós vezetésével. Első lépésként Zrínyi Péter az ellenzéki magyar és horvát politikusok nevében Habsburg-ellenes szövetségi ajánlatot tett XIV. Lajos francia királynak, mely levélre a nyár folyamán kitérő választ kapott. Ezt követően az összeesküvést szövők kapcsolatba léptek a Magyarországon harcoló francia csapatok főparancsnokával Coligny-Savigny gróffal és tárgyaltak vele a Habsburg-ellenes tervekről.

Szeptemberben Frangepán Katalin, Zrínyi Péter felesége, Velencében szövetségi ajánlatot tett - De Bonsy követ útján -XIV. Lajos francia királynak. Az ellenzéki urak élére Zrínyi Miklós állt, ám a horvát bánt 1664. november 18-án vadászat közben a csáktornyai erdőben megölte egy vadkan. Halála után az elégedetlen főurak vezetői Wesselényi Ferenc nádor és Nádasdy Ferenc országbíró voltak a magyar részről (mivel a nádor volt a legmagasabb országos zászlósúr, ezért a magyar historiográfiában róla nevezik az összeesküvést, a horvátoknál pedig Zrínyi-Frangepán-féle összeesküvésnek), valamint az 1665-ben bánná kinevezett Zrínyi Péter és felesége, Frangepán (Zrínyi) Katalin. 1669-től társult hozzájuk Katalin öccse, Frangepán Farkas Kristóf, Erdélyben pedig a Rákóczi család egyetlen örököse, I. Rákóczi Ferenc csatlakozott körükhöz. I. Rákóczi Ferenc házasságot kötött Zrínyi Péter és Katalin leányával, Zrínyi Ilonával, és a Sárospatakon 1666. március l-jén megtartott lakodalmon találkoztak az ellenzéki politikusok. Április 5-én Stubnyán (Trencsén vármegye) Wesselényi Ferenc gróf és Zrínyi Péter gróf politikai szövetséglevelet írtak alá, mely szövetséghez hitlevélben csatlakozott Nádasdy Ferenc gróf is, majd ők hárman Bécsben 1666. december 19-én aláírták a hármas szövetséglevelet is. 1667-ben meghalt Wesselényi Ferenc nádor, ami súlyos csapást jelentett az összeesküvők számára. Zrínyi gróf sikertelenül próbált segítséget keresni a lengyeleknél, majd ezután 1668 nyarán az összeesküvők elhatározták, hogy megindítják a fegyveres fölkelést. Segítségért fordultak Apafi Mihály fejedelemhez is, de az erdélyi fejedelmi tanács úgy döntött, hogy a Porta engedélye nélkül Erdély nem nyújthat támogatást a fölkelésre készülőknek.

Zrínyi Péter  1669-ben Bécsben kibékült 26  éves  sógorával,  Frangepán Farkas Kristóffal, akivel családi vita miatt volt haragban. A horvát bán és a királyi udvar közötti viszony tovább romlott, ezért fordult Zrínyi a szultánhoz és szövetségest keresett a korábbi legnagyobb ellenségnél. Ezt a döntését azért is hozta, mert tartott egy újabb török támadástól, amely esetén nem tudta volna megvédeni Horvátországot. 1669. november vége táján Bukovacski Ferenc (Franjo Bukovački) kapitányt, követként elküldte a török szultánhoz. IV. Mehmed elfogadta az ajánlatot, mely szerint Magyarország és Horvátország meghódolnának a szultán előtt, és évente 12 ezer tallér adót fizetnének. Ennek fejében a szultán őrizné Magyarország és Horvátország szabadságát és alkotmányosságát. Az ország élén Zrínyi Péter és utódai uralkodtak volna, a család kihalása esetén Magyarország és Horvátország új uralkodót választhatna magának, melyet a szultán erősítene meg. A december 24-i megbeszélést viszont ellenezte Köprülü Ahmed nagyvezér, a Török Császárság legbefolyásosabb személye. A délszláv (Cuprilic volt az eredeti neve) származású nagyvezér nem akart Zrínyiék miatt háborúba keveredni I. Lipót királlyal. Zrínyi követe nem kapott egyenes választ a törököktől, hanem ígéretet, hogy majd a boszniai pasán keresztül üzenetet kap. Bukovacski kapitány azt gondolván, hogy a szultán elfogadta ajánlatát, megüzente Zrínyinek, hogy létrejött a szövetség a Portával. A horvát bán sógorával, Frangepán Kristóf Ferenccel (Fran Krsto Frankopan) elkezdte a fölkészülést a felkelésre. 1670. március 12-én a földesúri terhek részleges eltörlésének ígéretével fölkelésre szólította fel birtokainak jobbágyait. A törökök, miután elutasították Zrínyi bán ajánlatát, a történtekről értesítették az udvart, így március 19-én a bécsi Udvari Titkos Tanács elhatározta a magyar-horvát ellenzéki mozgalom elfojtását. Március 26-án Zrínyi és Frangepán elindították a fölkelést, mire a király fölmentette Zrínyi Pétert (aki 16. horvát bán volt a családjából) báni tiszte alól, és március 29-én báni helytartóvá kinevezte Erdődy Miklós grófot. Március 30-án a király hírül adta a horvát népnek, hogy Zrínyi Péter gróf és Frangepán Kristóf Ferenc gróf föllázadtak, és fölhívta a horvátokat, hogy maradjanak hívek a királyukhoz.

Április 10-én I. Rákóczi Ferenc elfogatta Sárospatakon az őt felkereső Rüdiger Starhemberg gróf tokaji várparancsnokot, s ezzel kirobbantotta a felsőmagyarországi Habsburg-ellenes fölkelést. I. Rákóczi Ferenc éppen megkezdte Tokaj vára ostromát, amikor Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc április 13-án Bécsbe utaztak, hogy a királytól bocsánatot kérjenek. Erre a lépésre azt követően szánták el magukat, hogy Zrínyi gróf által Bécsbe küldött Borkovics Márton (Martin Borkovič) zágrábi püspök, majd a bán fia, János Antal válasz nélkül tértek vissza. Négynapi bécsi tartózkodásuk után Zrínyit és Frangepánt I. Lipót parancsára   elfogták  és   bebörtönözték.   Zrínyi   Péter  levélben   felszólította I. Rákóczi Ferencet Bécsből, hogy tegye le a fegyvert. Ez időben Paris Spandau báró tábornok csapatai feldúlták a Zrínyiek csáktornyai várkastélyát és az egész
Muraközt, fogságba hurcolták Frangepán (Zrínyi) Katalint) és kiskorú leányát.

A fölkelők Zrínyi és Frangepán elfogatásának hírére - miután elmaradt Apafi Mihály és az egri pasa által ígért segítség- elhatározták, hogy leteszik a fegyvert. I. Rákóczi Ferenc Munkács várába húzódott. Anyja, Báthori Zsófia júniusban egyezséget kötött nevében Johann Spork generálissal, a császári csapatok parancsnokával. I. Rákóczi Ferenc segítséget ígért a fölkelés felszámolásához, és a Rákóczi-várakba - kivéve Munkácsot- német őrséget fogadtak be. Június végén a Magyar Kancellária az összeesküvésben gyanúsak ellen kihirdette a király elfogatóparancsát. Szeptember 3-án Nádasdy Ferenc gróf országbírót és helytartót Pottendorf várában (Alsó-Ausztria) letartóztatták, várát pedig a katonaság kifosztotta.

A két főúr elleni vizsgálatok 1670. szeptember 20-án indultak el. Erre a célra külön bíróságot (iudicium delegatum) állítottak fel, melynek összetétele, valamint az egész eljárás a rendi jogok sérelmét jelentette, hiszen a horvát és a magyar főurak felett csakis a magyar országgyűlés szolgálhatott igazságot, amíg a iudicium delegatum főként a bécsi udvarhoz közelállókból állt, tehát a királyhoz hűséges körökből tevődött össze. A per 1671. március 30-án ért véget. Az ítéletet 1671. április 25-én mondták ki: felségsértés miatt jobb kezük levágására, fejvesztésre és összes birtokaik elvesztésére ítélték őket. Az ítéletet 1671. április 30-án hajtották végre Bécsújhelyen (Wiener Neustadt). Zrínyi Péter 50, Frangepán Kristóf 28 éves volt. A Monarchia felbomlása után a földi maradványaikat átszállították Zágrábba, és ma sírboltjuk a zágrábi székesegyházban található „Örökké él, aki tisztességben hal meg" felirattal. A horvátok nemzeti hősként ünneplik őket. Velük, illetve Zrínyi Miklós és Zrínyi Péter gyermekeivel kihalt a két család is.

II. Horvátország a Rákóczi felkelés idején

A két legjelentősebb horvát család története nemzeti tragédiának számított, hiszen a horvátoknak 1671 után már nem volt olyan befolyásos főúri családjuk, amely az egész országban jelentős tényező lenne, és amely képviselni tudta volna Horvátország érdekeit. Így az udvar kedvétől függött az ország alkotmányjogi helyzete, amit Bécs kihasznált és kisebb engedélyekkel függővé tette a horvátokat. Ugyanakkor az udvar elkobozta a Zrínyiék és Frangepánok hatalmas birtokait, melyeket adományként a királyhoz hűséges, gyakran idegen ajkú nemesek kaptak meg. A katonai határőrvidéki hatalmaskodások és az elszegényedett hazai nemesség is hozzájárultak Horvát-Szlavonország államjogi helyzetének háttérbe szorításához.

1687-ben a török elleni fényes győzelmeket I. Lipót arra használta ki, hogy az október 18-ai pozsonyi országgyűlésen a Habsburgok fiági örökösödésének törvénybe iktatása fejében megígérje az ország alkotmányának visszaállítását. November 7-én a főrendek kezdeményezésére az országgyűlés alsótáblája elfogadta a magyar (és horvát) trónnak az uralkodó fiági leszármazottaira korlátozott örökösödés útján történő betöltését, az elsőszülöttségi leszármazás rendjében. A törvénycikket 1688. január 25-én szentesítette.

A balkáni hadjárat során a császári hadsereg 1686-ban bevette Nándorfehérvárt, majd folytatta a sikeres harcokat egészen Koszovóig. I. Lipót császár felhívta a szerbeket, bolgárokat és más keresztény népeket a török elleni felkelésre. Ennek csak a szerbek tettek eleget III. Csárnojevics Arzen (Arsenije III. Čarnojevič) ipeki pátriárka vezetésével. Azonban az osztrák hadsereg további balkáni előrenyomulását XIV. Lajos Habsburg Monarchia elleni háborúja állította meg. Az osztrák hadsereg nagy része visszavonult, a fellázadt szerbek pedig életveszélyben maradtak a császári hadsereg támogatása nélkül. Ezért engedélyezte I. Lipót a török elől menekülő szerbek (egyes adatok szerint mintegy 36 ezer család, szerb források 300 ezer lélekről beszélnek) magyarországi letelepedését, és 1691-ben ünnepélyes oklevélben széles körű önkormányzatot, politikai és egyházi önállóságot biztosított számukra. A Magyar Királyi Kancellária az említett kiváltságokat 1695-ben adta meg a szerbeknek.

A török elleni háborúk idején telepedtek le a zömében Dalmáciából érkezett bunyevác-horvátok Bácskába (illetve Dél-Magyarország területére), valamint a Boszniából származó sokácoknak nevezett horvát etnikai csoport elsősorban Szlavóniában (illetve a Duna-menti térségben).

A horvát rendek a 18. század elején egyre nyomatékosabban kérték a Szlavón Határőrvidék (Slavonska krajina) vagyis a Varasdi Generálátus (Varaždinski generalat) polgárosítását és a horvát igazgatás alá helyezését. Ennek érdekében a Horvát Sabor már az 1673. évi határozatával állandó országos ügynököt (agent, ágens) nevezett ki, aki Bécsben székelt és évi 100 tallér fizetés ellenében a horvát rendi gyűlés képviselőjeként lobbyzott az udvaron. Az udvar célja viszont a centralizálás volt, így a károlyvárosi (Karlovac) tábornok Johann Joseph Herberstein gróf két évtizeden (1669-1689) keresztül Horvátország gyengítésére törekedett, főként arra, hogy azt a Habsburgok örökös tartományává tegye. Első lépésként tervezte a Báni Ezred Horvát- és Szlavón Határőrvidékhez való csatolását, amely a bán katonai főparancsnoki hatáskörének megvonásával járt volna. Ezt azonban a horvátok elutasították. Az első komolyabb nézeteltérésbe a horvát rendek 1692-ben keveredtek az udvarral, amikor az a Zrínyiéktől és a Frangepánoktól elkobzott vagyon egy részét a grazi kamarának akarta eladni. A viszony rendeződött 1695-ben, de a Horvát Sabor az 1699. évi karlócai béke után ismételten kérte a varasdi ezred visszacsatolását azzal indokolva indítványát, hogy e határőrvidék további fennmaradása alaptalan, mert elveszítette a korábbi oszmánok elleni védőfal szerepét. A békeszerződés szerint Horvátország és Szlavónia (kivéve Szerém délkeleti részét) Magyarországgal együtt I. Lipót kezén maradt, Velence pedig megkapta mindazt, amit a háborúban elfoglalt, azaz Tinin, Zengg és Vrgorac városait. Ezzel a Dalmácia elnevezés kiterjedt az egykori, földrajzi szempontból is horvát területekre. Mivel a bécsi udvar számára a Katonai Határőrvidék továbbra is fontos volt, ezért nem engedett a horvátoknak. A határőrvidék területe a 17. század elején 7.600 km2 volt, vagyis a horvát területek 39.6 %-a közvetlenül az udvar és nem pedig a bán és a sabor irányítása alá tartozott. A 17-18. századi török-ellenes háborúk során újabb horvát területeket csatoltak a határőrvidékhez, így a 18. század végén a területe megnövekedett 24.241 km2-re. A campoformioi béke után a Katonai Határőrvidékhez tartozott Horvátország területének 42.7%-a. Az udvar kezében tehát olyan fegyver volt, amelyet a horvátokkal szemben használni tudott. Jó példa erre éppen a Rákóczi-féle szabadságharc, amely kirobbanása pillanatában I. Lipót császár -1703. június 6-án kelt dekrétumával - elfogadta a horvát rendek óhaját, és elrendelte valamennyi töröktől felszabadított terület Horvátországhoz - a bán és a Sabor joghatósága alá - helyezését. Azonban már egy hónappal később az udvar visszavonta a rendeletet és annak ügyét elhalasztotta Jobb" időkre. A királyi engedmény hátterében egyértelműen a magyarországi zavargások álltak, melyek Horvátországra való kiterjedése fenyegette az udvart. Még frissek voltak a Zrínyi-Frangepán összeesküvés leverésével járó megtorlások, a horvát főurak vagyonelkobzása és az udvarhoz hűséges, nagyrészt osztrák katonatiszteknek való adományozása. Emellett Rákóczi a Zrínyi család leszármazottja volt, a magyar és a horvát mágnások (veri barones) egyik legkiválóbb egyénisége. Ezért a király a Varasdi Generalátus megszüntetésére vonatkozó ígéretével a maga oldalára állította a határőröket Rákóczi kurucaival szemben. Az uralkodó kérte a horvátoktól, hogy a magyarországi „lázadók" ellen toborozzanak 2.500-tól 3.000 lovast és gyalogost, akiket Hanibal Joseph Heister tábornok parancsnoksága alá helyezett. Erre a zágrábi püspöki palotában Brajkovics Márton (Martin Brajkovic, 1703-1708.) püspök elnökletével 1703. szeptember 15-én megtartott generalis congregatio kérte a királytól, hogy bánnak nevezzen ki olyan személyt, akit ők szeretnének. Jóllehet a horvátoknak nem volt jelölési (commendatio) joguk, mégis javasolták Erdődy György grófot, Pálffy Miklós és János grófokat, valamint Keglevich Péter grófot, illetve Forgách Simon grófot, azzal a céllal, hogy a bán Horvátország szülötte legyen. A horvát rendek Keglevich gróf kinevezésében reménykedtek, mégis a király Pálffy János (1704-1732.) mellett döntött, aki az udvar bizalmasaként a magyarországi császári hadak parancsnoka lett. Ezzel kapcsolatosan Márki Sándor megjegyzi, hogy „a horvátok Rákóczi barátjának, gróf Batthyány Ádám bánnak halála (1703. augusztus 26.) után szintén a nemzeti ügy ellenségei közé szegődtek. Hálásak voltak I. Lipót iránt, ki tántoríthatatlan hűségüket magasztalva, pár héttel azelőtt osztrák kormány alól horvát kormány alá rendelte az Unna, Kulpa és Száva közt levő területet." Pálffy János báni kinevezéséről Márki hozzátette: "Lajos bádeni őrgróf gróf Pálffy János altábornagy kinevezését azzal ajánlotta I. Lipót figyelmébe, hogy megbízhatik személyében, erélyében, buzgóságában, tehetségében. Jenő, savoyai herczeg is őt tartotta legalkalmasabbnak a «lázadók» leverésére. 1704. elején bánná kineveztetvén, mindjárt szervezte is az ellenforradalmat Horvátországban. Két esztendő múlva gróf Forgách Simon szemére vetette, hogy felesége okos asszony létére búsul, mert tudja, hogy a magyarok a jövő nemzedék szabadságáért küzdenek, ő pedig üldözi őket. A bán azt felelte, hogy ha felesége még tízszerte szomorúbb volna is, akkor sem szegné meg a császár iránti hűségét. Nem a magyarokat üldözi ő, hanem a király ellenségeit  Érdekes megemlíteni, hogy 1848-ban Jellasics József báró horvát bán hasonló szavakkal magyarázta a magyar szabadságharc leverésének szükségét. Mivel a bán kinevezése mellett Lipót király a határőrvidék felszámolását is kilátásba helyezte, ezzel a horvátok elégedettek voltak. Emellett ekkoriban már a horvát főurak között sok idegen ajkú és érzelmű személy is található (a Zrínyiektől és a Frangepánoktól elkobzott birtokokat az udvarhoz hűséges, általában német tisztek kapták meg), akik nem a horvát nemzet érdekeit képviselték. A császári oldalhoz való csatlakozáshoz reális érdekek is motiválták a horvát rendeket. Ugyanis Horvátország történelmi területei az oszmánok és a velenceiek hódítása során elszakadtak az anyaországtól és azok egyesítése lett a 18. 19. századi horvát politika legfőbb célja. A "horvát földek" alatt Horvátországot, Szlavóniát, a Katonai Határőrvidéket, Fiumét, Muraközt értették, és általában Boszniát és Hercegovinát is, vagy legalábbis annak nyugati részét, amelyet a középkori Horvátországtól csatoltak el az oszmánok, és hosszú évtizedeken keresztül "Török Horvátországnak" neveztek. Mivel e célok megvalósítása érdekében az udvarra voltak utalva, ez is magyarázza a császári oldalon való maradásukat. Végül ne felejtsük el az első repedések megjelenését a horvát-magyar viszonyban, amely törvényjavaslat formájában jelent meg az 1708. évi magyar országgyűlésen. A törvényjavaslat szerint a horvát sabori határozatok nem ellenkezhettek többé a magyar törvényekkel. Bár az indítványt a király nem szentesítette, a horvátok veszélyben érezték a közjogi helyzetüket Magyarországgal szemben, melyet ők perszonális unióként értelmeztek. Mindez kihatott arra, hogy a horvát rendek fenyegetve érezték magukat a magyar rendektől és a királyhoz fordultak védelméért. Főként a protestáns kérdést illetően érezték veszélybe jogaikat. Horvátországban ugyanis az 1687:XXIII. t.c. előírta, hogy földtulajdonlásra, állami hivatalok betöltésére kizárólag a katolikusok jogosultak, vagyis a reformátusok, evangélikusok nem viselhettek állami tisztséget (így bánok sem lehettek), és nem szerezhettek földtulajdont a „társországok" (Horvátország, Szlavónia, Dalmácia) területén. Ezt a törvénycikket megerősíti az 1715:CXXV. t.c, illetve az 1741:XLVI. t.c Horvát-Szlavónország vallási különállását garantálta az 1790:XXV. t.c. is, amely Magyarországon egyenjogúvá tette a hitfelekezeteket, de a 14. pontjában előírja, hogy "Dalmácia, Horvátország és Szlavónia területén továbbra hatályba maradnak a korábbi törvényeik, és ezen országok határain belül a protestánsoknak nincs joguk sem tulajdonjog megszerzésére, sem pedig valamely közjogi vagy magánjogi hivatás folytatására.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején a horvátokat és a magyarokat összekötötte a bécsi iga alatti szenvedés, viszont az érdekeik mások voltak. A horvátokat az udvar a határőrvidék területének visszaadása ígéretével zsarolhatta, emellett pedig a horvát és magyar rendek között komoly nézeteltérés bontakozott ki a protestánsok egyenjogúságának kérdésében, valamint a horvátok magyar szupremációjától (a municipális jogaik sérelmétől) való félelem miatt. Végül semmiképpen sem szabad elfelejteni, hogy ekkor még az oszmánok támadásától való veszély nem múlott el, úgyszintén a horvát földek egy része (a mai Bosznia-Hercegovinához tartozó „Török Horvátország") még török uralom alatt állt. A horvátok csakis a Habsburgok segítségére számíthattak a törökökkel szembeni leendő háborúkban. Ezek voltak a legfőbb okok, hogy Rákóczi Ferenc vezette felkelés Horvát-Szlavonországban nem eredményezett fegyveres ellenállást. Acsády Ignácz helyesen állapítja meg, hogy Rákóczi szabadságharcához a horvátok azért sem csatlakoztak, mert ekkor már többnyire az idegen ajkú nagybirtokosok irányították az országot.

Dr. Heka László PhD.
a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi docense

Kép forrása.