„Ilyen dógos nép, mint Jázován, tán nincs is…” II. – A gazdálkodás és életmód változása egy bánsági faluban a 20. században
2014/08/26 08:00
474 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Jázova-Hódegyháza község a Bánságban, a történelmi Torontál vármegye törökkanizsai járásának déli részén fekszik. A trianoni határmeghúzás (1920) után Jugoszlávia, ma Szerbia része.

banati

Az 1930/40-es évek

Miből éltek, hogyan éltek a falubeliek? „Ha az ember nem lusta vetni, itt mögterem minden.” - vélekedett egyik helybéli parasztember. A következőkben néhány idős jázovai-hodicsi gazda visszaemlékező szavaira támaszkodva keltjük életre az ő gyermekkoruk, vagyis az 1930/40-es évek világát.

A jázovai gazdák legtöbbje kis- és törpebirtokos volt, azaz 10 hold alatti, sok esetben csupán néhány holdnyi birtokkal rendelkezett. Ekkora terület a legalább 4-5 gyereket nevelő családok számára esetenként talán éppen az önellátást biztosíthatta. Számos család azonban saját kis földje hozamából sem tudott megélni, így másutt kényszerült mezőgazdasági munkát vállalni. A mai öregek csupán két nagyobb (kb. 60 hold területtel rendelkező) gazdára emlékeznek: Mészáros Ferencre és Zákány Jánosra.

A gazdálkodás formáját, művelési ágak szerinti megoszlását a termőföld minősége szabta meg. A jó minőségű, termékeny határrészekben gabonát (búzát, rozsot, árpát, zabot), kukoricát és dohányt termeltek. A gabonafélék és a kukorica a jószág és a család ellátását, élelmezésének egy részét fedezte.

„Vót egy ember, akihez negyedébe jártunk kukoricát kapáni. Amikor begyüttek az oroszok, '44-be, kiadta tizenhármadat, minden tizenharmadik mázsa kukorica lett a mienk. Tíz mázsa lett a miénk. Anyám, mikó hazaértünk, összetette a kezét: Hála legyen a nagyon jó Úristennek, kisfiam, most má mögvan a kinyernek való. Tudja mit - mondom - anyám, én is mondok egyet. Hát aszongya: Mongyad, kisfiam! Adjon az isten nagyon de nagyon sok kukoricát, de csak a disznók részire.”

„Kijártam a négy elemit, vótam tíz éves, aztán mentünk a dohánba, kaccsaztuk meg tetéjeztük.” A dohánykultúra nagy múltját és jelentőségét mutatja, hogy Jázováról származik az újvidéki Vajdasági Múzeum gyűjteményében őrzött legrégebbi, 1878-ból datált, csupán a szegedi kirajzás területén fennmaradt sajátos eszköz, egy cserép lyuklocsoló (liklocsoló), amivel ültetés előtt a dohánypalántának kifúrt lyukat locsolták be.

„Négy osztályt végeztünk, aztán mehettünk macamunkára.” A kifejezés a Léderer nevű csókái zsidó nagybirtokos testvérek Macahalmának nevezett birtokrészén végzett napszámmunkát jelentette. A 12 000 holdas tőkés nagygazdaság - ahol dohányt, zöldségféléket és virágot termesztettek - a környező falvak lakóinak biztosított mezőgazdasági munkalehetőséget.

A Léderer-birtokon 300 holdnyi szőlőterület is volt borházzal. Jázován ugyan keveseknek volt szőlejük, de a nagybirtokra többen jártak szőlőmunkára. Jázován Halász János nevű kocsmárosnak volt nagyobb szőlőterülete. Rajta kívül még néhány gazda művelt annyi szőlőt, ami néhány száz, vagy legfeljebb ezer liter bort adott. Leginkább a jellegzetes alföldi szőlőfajták, a kövidinka és a kadarka díszlettek. A gyerekek budárkodtak (őrizték az érő szőlőt), kaccsaztak, sőt még a metszésbe is beletanulhatak. A saját fogyasztáson felüli bormennyiséget „.. .háznál lehetett értékesíteni. A kocsmába ölég drága vót. Vasárnap délután tele vót a ház és a konyha is italozókkal. Jól beittak, aztán mentek be a bálba.” Nagyobb szőlőterület húzódott Jázova és a vele szomszédos község, Tiszaszentmiklós között. Ezeket a parcellákat többségében a szentmiklósi szerbek, s méginkább a németek művelték. A második világháború után a megalakuló szövetkezet fontosabbnak és értékesebbnek látta a szántóföldet, ezért a szőlőket kiforgatták. Ennek hatására érezhetően átalakult a fogyasztási kultúra is: a saját főzésű gyümölcspálinka mellett a viszonylag olcsó sör lett - és ez ma is így van - a mindennapok itala. S valóban, ma már csak elvétve találtunk Jázován olyan udvart, ahol a nagy nyári hőségben egy árnyat adó szőlőlugas alá, annak termését kínálva hívja a gazda a múlt és jelen állapotát fürkésző néprajzkutatót.

Érdeklődésre számot tartó példájára bukkantunk Jázován az intenzív zöldségtermesztésnek. Az 1930-as évek második felében bulgárkert működött a falu mellett kanyargó Aranka folyócska partján. Egy testvérpár: Horváth István és Mihály (Misa) üzemeltette. A locsoláson alapuló kertkultúrára Horváth István lánya és az ő férje emlékezett vissza, de más, idősebb parasztemberek is eleven képet őriznek az egykori kertről. Hogy voltak-e a családnak bolgár gyökerei, vagy hogy a termesztési eljárásokat mikor és kiktől vehették át, erre vonatkozóan sajnos nincsenek ismereteink. A bolgárkertészekkel foglalkozó leírások tükrében azonban egyáltalán nem kell rendhagyónak vagy különösnek tartanunk a jelenséget, hiszen mint Kalapis Zoltán írja: „A XIX. század utolsó harmadában a bolgárkertészek nyugat felé irányuló kirajzásának fontos állomáshelye volt Nagybecskerek. (...) A piac csakhamar telítődött, akik később érkeztek, továbbálltak a szomszédos Bácskába vagy a Tisza mentén, észak felé.”13 Talán éppen ezen az úton juthatott el Jázovára s ereszthetett gyökeret az Aranka partján - vélhetőleg egy szűk évtizednyi időre - az intenzív kertkultúra ezen formája. A területet családi munkaerővel művelték. Az eljárás legfontosabb követelménye az állandó, rendszeres locsolás biztosítása volt. Az ehhez szükséges vizet nem az Arankából, hanem egy fúrt ártézi kútból nyerték. „Vót locsolókút meg bulgárkerék. Vót olyan járgány, húzta a ló, ment körbe-körbe. Kerék, locsolókupa, azok a négy-öt literes edények mentek láncon. Ahogy ment, mingyá beleöntötte a vályúba. Deszkacsatorna vót, mint a disznóválu. Összeszegezték, lábakra, oszt folyt benne a víz, onnan meg a fődre, csinátak csatornákat. Ágyak, csatorna, s így megázott a paprika töve. Ha leesett egy locsolókupa, édesapám kötött a derekamra kötelet oszt leeresztett a kútba, nem féltem, mögkerestem azt a kupát, oszt fő lett akasztva.” Paprikát (tölteni való paprikát, vagy bulgárpaprikát), paradicsomot, káposztát, karalábét termesztettek.

„Olyan szép vót, hogy az ember kíváncsi vót belülle önni. (...) A gyerekek fiatalok vótak, oszt mentek az annyukkal a piacra. Kocsira pakótak, oszt mentek az uccán, vitték, úgy mint a dinnyét árulik most.” „Vót vele vergődés sok, de mögfizette. Annak az egy szögény lónak vót nehéz...” Az 1920/30-as években az állati erőt igénybe vevő bolgárkerekeket fokozatosan kiszorította a robbanómotoros vízkiemelési technika. Az Aranka-parti bulgárkert a második világháború és az azt követő szövetkezetesítés, valamint a Horváth testvérek korosodása folytán megszűnt. Földje ma kukoricát, búzát nevel.

A silányabb, szikes földeken a jószágot legeltették. A falu mellett elfolyó Aranka melletti földek egy része jó szántó volt, ugyanakkor a természetes vízfolyás, partján az árnyékot adó fákkal kiváló delelő- és itatóhelye volt a csordának és a nyájnak. A '40-es években volt csordás, barmos, kanász és csikós is a faluban. A barom tavasztól őszig kinn volt a legelőn, a csordában őrzött fejős- vagy igásállatokat viszont minden nap behajtották. Szinte minden gazdának volt legalább két-három, esetleg öt-hat birkája. Tejét feldolgozták saját szükségletre, gyapját értékesítették, s nagyobb ünnep nem múlhatott el birka paprikás nélkül. Az állomány utánpótlását a bárányszaporulat biztosította. Voltak nagyobb gazdák, akik 20 birkát is tartottak, számukra már az állattartás ezen ága biztosította a megélhetést. „A juhász kinn vót a birkákkal, a felesége vitte az ételt. Nádgunyhója vót. Amikor még fejték a birkát, minden délután hajtott be a gazdához, megvót a soros, akiné fejt, az adott enni is.”

A falu egykori csikósa így emlékezett: „Amikor lovakkal dógoztunk, akkor még nem vótak traktorok, jelentős vót a lóállomány. Minden háznál vót két-három. Gazdagabbnál vót négy-hat is. Ahol több ló volt, ott vót má bérös is. Aki szűkivel állt a takarmánnyal, az délután kicsapta. Délelőtt dógozott vele, délután kicsapta. Akkor hajnalba má gyütt érte. Mi nem hajtottunk be, kinn háltunk, mink legeltettünk éccaka is.” Az állatokkal kint háló pásztornak a felesége hordta az ennivalót.

Az állat igaereje is megélhetést adhatott a parasztembernek. „Abba az idübe nem vótak traktorok. Vót egy lovam, avva ekéztem, akinek köllött. Úgyhogy bírtam vóna éjjel-nappal. Elmentem hajnalba sütéttő, osz majnem sütétig.”

A ház körül saját szükségre tartott baromfi mellett nagyobb jelentősége volt a kiegészítő jövedelmet is adó libatartásnak. „Amikor gyerökök vótunk, kiskaszával arattak. Mikó levágták, elhajtottuk a libákat tallóra. Ránk vót parancsolva, ha tallóra mész, pár buga kalászt szedjél, akkor ami a gereblyézés után elmaradt, szedtünk olyan csomókat, bekötöttük szalmával, három-négy bugát hoztunk haza. Ha nem lesz a tallón már, a libák megegyék azt. Tömtük a libákat, jöttek a zsidók és megvették. Adárú gyütt. Itt elvagdosták a nyakukat és rakták ládákba, vitték. Ruháért is cseréltük a libát.”

„Vót tojásszödő is a faluban, egy adai zsidónak szötte a tojást a faluban. Minden tojás után kapott egy kis percentet, abbú éldögélt, mert meghalt az édesapjuk és négy gyerök maradt az anyával és fél lánc föld. Járt a faluban nagy kosarakkal, szőtte a zsidónak a tojást.”

Jázova és a szomszédos települések határában szállások is álltak. Beszéltünk néhány jázovai gazdával, akik gyermekkorukban tanyán laktak, a család itt gazdálkodott. „Vót egynéhány tanya, de nem sok, a jázovai határban talán négy-öt. Azé' vótak tanyán, mer' sok munkával vergődtek.” „Vót ott öt vagy tíz hód főd, épített oda egy tanyát, ottan tartott jószágot, akkó könnyebb vót a megélhetőség, minthogy hajcsa Jázovárol ki meg be. Kinn is lakott a tanyán. Búza, kukorica, mindön vót.” A szőlőföldek kapcsán már említett Halász János is szálláson gazdálkodott, meglehetősen nagy területen. Tehetős gazda lévén, a faluban is volt háza. Unokája így emlékszik a gazdaságra: „Az öregapámnak vót hetvennégy hold főd szállással. A háznál vót négy hold, a tanya körül ötven, akkor vót a réten... Néhány száz juh, ökrök, tehenek. Fejték a juhokat, a gyapjút el tudta adni. Vót neki kocsmája, boltja, Moholon malma. A tanya körül fák vótak, a legtöbb akácfa vót, de vót gyümölcsfa is: epörfa, szilva. Meg szőlő. Búza, zab meg kukorica a jószágnak, paprika, dohány.”

A település hodicsi, hódegyházi részére a mai öregek nagy örömmel és büszkeséggel emlékeznek vissza. Rendezett, tiszta utcákat és gazdaságokat lehetett látni.

Hodicson volt külön iskola, bolt, kocsma, artézi kút. Csak a templomba és a községházára kellett Jázovára járniuk. Temető nem volt Hódegyházán. Lovaskocsira tették föl a koporsót, úgy vitték a halottat Jázovára temetni.

„Milyen vót Hodics? Nagyon szép vót, mind bennszülött lakott benne. Akiknek az ősei telepöttek ide le. Akkó maradt a családrú a családra. Mindönki gondosan tartotta az otthonát. Az olyan szép vót, hogy ott akinek lova vót, kocsija vót, mikó tavasszal megszikkatt egy kicsit az utca, azok fogtak be fogasba, oszt fogasóták, boronáták, hogy az egész utca szép legyen. Oszt mindig egyik odarrú is aki lakott, meg a másik ódarrú is a kocsiút közepéig söpröttük az utcát. Hogy ott mindég tiszta vót.”

„Az a Hodics szebb vót, mint Jázován a nagyutca. Mindenki maga előtt minden reggel söprötte az utcát. Negyvenhat-negyvenhétbe, ha az életben láttak szépet... A kertek is gyönyörűen bemunkálva, búcsúra bemeszelték a házakat.”

Dr. Simon András
tanszékvezető helyettes,
Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék