Ki a felelős? II. – Vélemények az első világháború kirobbanásának okairól
2014/08/04 23:26
532 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

További fényt vet a háborús felelősség kérdésére a hatalmak 1918-19-i magatartása a békeszerződés ügye iránt.

velsovh

A német főhadiszállás 1918. október 1-én továbbította Ludendorff tábornok táviratát, amelyben a hadvezér kérte, hogy azonnal kezdjék meg a béketárgyalásokat, mert az ellenség folyamatosan friss tartalékokat vet harcba. Ilyen helyzetben kéri a harcok megszüntetését az oktalan áldozatok „megspórolása” céljából. Hindenburg 1918 november 10-én már azt javasolta német fegyverszüneti bizottságnak, hogy a tárgyalások alatt könnyítéséket kell elérni, ha ez nem sikerülne, Wilson elnökre hivatkozva fogjanak „gyújtó tiltakozásba”.

A két dokumentum már sejteti, hogy az antant katonai fölényének teljes kiaknázására tör, amit az amerikai fél „elvi” politizálása talán enyhíthet.

Gróf Brockdorff-Rantzau német birodalmi külügyminiszter mondta a szövetségesek béketervezetének átvételekor 1919. május 7-én: „Németország nem hárítja el magától a világháború kirobbantásáért és lefolyásáért viselt felelősség terhét, de nyomatékosan vitatjuk és visszautasítjuk, hogy Németország, amelynek népe a védelmi harc tudatában folytatta a háborút, egyedül viselje a felelősség terhét”. 

Az antant ultimátuma 1919. június 16-án érkezett meg a német kormányhoz, amelyben a háború okát boncolgatják. Az antant hadvezetés Németországot a régi porosz hagyományok folytatóinak állítja be, mert úgy, mint egykor a poroszok, a Birodalom megalakulása után (1871) a német kormány tört európai uralomra, hogy az alávetett Európa ura lehessen. A háború elkerülhetetlenné vált, mert a németek zendülést támasztottak, és a harcra Németország egyedül készen állt. Ezért a szövetségesek nyomatékosan kinyilvánították, hogy Németország ereje végső határáig köteles a jóvátételi feltételeket teljesíteni. „Az igazságtalanság jóvátétele, amelyre a szerződés kísérletet tesz, az igazság tulajdonképpeni lényege” – hangzott a verdikt.

Foch marsall, a szövetséges hadak főparancsnoka 1919. január 10-én a szövetséges hatalmak küldötteihez intézett jegyzékében ehhez még a következőket tette hozzá: „Németország még hosszú ideig, politikája, világfölfogása teljes megváltozásáig, félelmetes fenyegetés marad a civilizáció számára. A természet csak egy akadályt állított a betörő ellenség útjába: a Rajnát, amelyet már a békében meg kell szállni és megerősíteni”.

Franciaország most sok régi vitáját Németországgal a győztesek támogatásával, számára kedvezően zárhatta le.

Az európai politikai viszonyok 1945 utáni átalakulása is hatott a háborús felelősség kérdésének megítélésére, amennyiben jelentős szemléleti változáshoz vezetett, főleg a német-francia relációban.

Német történészek (NSZK) 1961-ben egy kongresszuson Németország felelősségét hangsúlyozták. Tény, hogy Németország 1905-ben, 1908-ban és 1911-ben három veszélyes válságot idézett elő a világpolitikában, amelynek békés megoldásához a németek visszakozása kellett. Ezek következménye lett az egyetemes világhelyzet feszültebbé és összetetté válása. Attól kezdve minden korlátozott helyi háború Európában, amely akárcsak egy nagyhatalmat is érintett, az általános háború veszélyét tolta előre. Mivel Németország az osztrák-szerb háborút akarta és fedezte, felelőssége az első világháború kirobbantásában jelentős.

Egy másik német történész 1973-ban föltette a kérdést: akarta-e Németország a háborút. Szerinte a háborús felelősségről folytatott kutatások arra az eredményre jutottak, egyetlen kormánynak sem róható föl, hogy tudatosan egy általános háború kirobbantásán munkálkodott volna. Ezt állapította meg 1951-ben egy közös, francia és német történészekből álló bizottság is. Leszögezték, a dokumentumok nem teszik lehetővé, hogy az 1914-s háborút egyik vagy másik kormány, illetve nép háborúra irányuló tudatos akaratának tulajdonítsák. A német politikának nem volt célja egy európai háborút a világra szabadítani, az inkább a német – osztrák-magyar szövetségi kötelezettségektől függött.

A fönt ismertetett vélemények árnyaltabbak, mint a versailles-i szerződés pontjai, mégis áthatja őket az ’50-es évek francia-német megbékélésének szempontja, illetve a „másiknak” tulajdonított háborús szándék hangsúlyozása. Kétségtelen, nem volt olyan kormány, vagy nép, amely tudatosan világégést akart volna. De a két szövetségi rendszer között a kölcsönös bizalmatlanság tetőfokára hágott, vezető körökben eluralkodott a hit, hogy a háború elkerülhetetlen, és ebben érvben – máig hatóan – relativizálható a felelősség kérdése. A győztesek fölfogása még ma is az, hogy a másik fél miatt lett elkerülhetetlen a konfliktus, amelynek bekövetkezésére azonban ők is föl voltak készülve – ismerik be, ám a háborúig menő élesedését sokan az antant oldalán nemcsak, hogy nem akadályozták, hanem kifejezetten „stratégiailag” viszonyultak annak szabad folyásához.

Eredetileg a győztesek olyan béke megállapodásokat akartak kötni, melyek lehetetlenné tették volna egy újabb pusztító háború kitörését, mert hatásait mindnyájan nyögték. Ám épp ebből a szempontból leglátványosabb a kudarc.

A versailles-i béke valójában diktátum volt a vesztesek számára, amely súlyos következményekkel járt, különösen a területfoglalásos béke szankcionálása.

dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)