Ki a felelős? – Vélemények az első világháború kirobbanásának okairól I.
2014/07/08 08:00
681 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Ki és mi okozta a világháborút? A kérdés azért vált olyan fontossá, mert a versaillesi békekonferencia kimondta a felelősség elvét, még hozzá egyoldalúan, a legyőzöttek megkérdezése nélkül.

elsovh

A győzök a békekongresszus megnyitásakor a háborús felelősség kérdésének tisztázására külön bizottságot szerveztek, amelynek az amerikai Lansing állt az élén. Ez a bizottság az alábbi megállapítást terjesztette a békekonferencia elé: „ A háborút a központi hatalmak határozták el szövetségeseikkel, Törökországgal és Bulgáriával együtt, s olyan előre megfontolt cselekményeknek volt az eredménye, amelyek elkerülhetetlenné tették. Németország Ausztria-Magyarországgal együtt tudatosan törekedett, hogy lehetetlenné tegye az entente-hatalmak összes békítő előterjesztését”. A „sportszerű” verdiktet még nyíltabban foglalták bele a német békeszerződésbe, amennyiben a veszteségeket és károkat ama háború következményeinek tulajdonítják, amelyet Németország és szövetségesei erőszakoltak Európára. Az anatant-bizottság izzó gyűlölettől átitatott jelentését fokozta az a kitétel, hogy Németországnak és szövetségeseiknek a győzők eme értékelését muszáj elfogadniuk. Az ítélet nemcsak szakmailag (a diplomáciai és világháború aktáknak vizsgálata nélkül született), hanem etikailag is tarthatatlan, mert kollektív felelősséget állapít meg, márpedig népeket, amelyek jóhiszeműleg abban a tudatban engedelmeskedtek kormányaik parancsainak, hogy otthonukat, hazájuk földjét védik az ellenséges támadással szemben, felelőssé tenni nem lehet.

Sidney Bradshaw amerikai professzor a háború okait kutatva távolabbi és közelebbi okokat különböztet meg. Kiinduló pontja, hogy az 1871 után kibontakozó nemzeti imperializmusok összekapcsolódtak a gazdasági terjeszkedéssel, és abban a nemzeti és gazdasági expanzió szálai erősen összefonódtak. Az államok egymás közötti viszonyában a nyers természetjog érvényesült, uralkodók és államférfiak a nemzeti tekintély és presztízs elvét követték. Közben a lelkeket állandóan inficiálta a XIX-XX. század új nagyhatalma, a sajtó, melynek hangját, jelszavait láthatatlan hatalmasságok szabályozták saját érdekeik szerint. A sajtó pusztán azzal, mit közölt és mit hallgatott el, a világháború kitörése után a legmagasabb fokra tudta csigázni a tömegek alantas indulatait.

A távolabbi okok között így lelhetjük föl az angol-német gazdasági versengést, amelyben Anglia diktálni, a németek követelni akartak, és a közben előállt válságokért mindketten felelősek voltak. Vagy itt van az Osztrák-Magyar Monarchia Balkán-politikája, amely a boszniai annexiót inkább presztízsokokból, mint reális életérdekek alapján hajtotta végre. Szerbiának ez további gyúanyagot szolgáltatott az ellenségeskedésre, de őskiváltója nem az annexió volt. Szerbia nemzeti vágyálma már 1844-ben kirajzolódott a délszlávok egyesítésének tervében, és ez az önmagát ki nem élt nacionalizmus táplálta a nagyszerb álmokat, amely a szélsőséges temperamentumú szerb népnél szertelen hatalmi aspirációkban nyilvánult meg. A nagyszerb eszme a délszláv kérdés magja lett a Pasics vezérlete alatt álló nemzeti radikális kormányban a háború előtt. Vissza akarták állítani Bizánc hajdani birtokállományát a Balkánon, és Szerbiához kapcsolni az egyéb külső területeket is, ahol az ortodox vallásnak nyoma van (pl. Délmagyarországot). A nagyszerbek uralmi vágyai vallásos elemekből táplálkoztak, hatalmi törekvéseiket a hívők fanatizmusa fűtötte. Ezért a szerb imperializmus irracionális jellegű, melyet nem igazol egy előre haladott nép kulturális vagy gazdasági ereje, mint az angolok esetében. Így – fölfogásunk szerint – a nagyszerb egyházi és hódító eszme is eminens kirobbantó oknak számít.

A fentiek fényében megállapítható, hogy a győztesek sommás ítélete a háborús felelősségről nem egyszerűen fehéren-feketén látás, hanem nem felel meg a valóságnak és a tárgyilagos bírálat szempontjainak. Ez a fölfogás teljesen hatalmi logikájú: a történelmet a győztesek írják. Valójában a háború kitörése sokféle ok bonyolult szövevényében magyarázható: a nagyszerb eszme erőszakos imperializmusával, a Monarchia belső gyengeségével (nemzetiségek, közjogi viták) Oroszország régi, a pánszlávizmussal összekötött expanziós céljaival, Franciaország 1870 óta vesztett pozíciójával, s a háború korrigálást kínáló lehetőségével, Anglia aggodalmával Németország kontinentális hegemón, s megerősödött tengeri hatalma miatt, s Németország félelmével, hogy a krízisben teljesen izoláltan marad. Ezek együttesen fékezték a békés kibontakozás lehetőségét, mely a késői próbálkozások, s a technikailag egymást feltételező mozgósítások gyorsasága miatt hatástalan maradt.

A büntető békét mégis azzal igazolták, hogy az állam egymaga felelős a háborúért és következményeiért (a „háborús bűnösség” záradéka).

Kétségtelen, Betmann Hollweg birodalmi kancellár 1914. szeptember 9-i jegyzéke agresszív háborús célokat tartalmazott: területi követeléseket Franciaországgal szemben, Belgium vazallus státusba taszítását, közép-európai vámuniót, és összefüggő közép-afrikai gyarmatbirodalmat. Később már enyhült a német álláspont, s a Reichstag 1917. július 19-i békehatározata a népek megértésén és tartós kibékülésén alapuló békére törekedett, amellyel azonban nem férhet össze kikényszerített területszerzés, illetve politikai, gazdasági és pénzügyi erőszak. 1914-ben még a biztos győzelem utáni tervek láttak napvilágot Németországban, 1917 közepén már az ellenség hadicéljainak és az USA belépésének ismeretében ütött meg a német parlament békülékenyebb hangot. Az USA ugyanis 1914-ben recesszióba süllyedt, de 1915-től a szövetségesek hadi megrendelései élénkülést hoztak az amerikai gazdaságba. 1917-ben már 2 milliárd dollárra rúgott az európai vásárlások értéke. Page, az USA londoni nagykövete írta Wilsonnak 1917. március 5-én: „ Beavatkozásunk a háborúba, talán az egyetlen út kiváló gazdasági helyzetünk megőrzésére és a pánik elkerülésére. A tengeralattjáró csak az utolsó lökést adta egy világméretű pénzügyi krach veszélyének”. Íme az amerikai gazdaság háborús érdeke. 

dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)