Kismesterségek - Az állattartás mindennapi eszközei
Simon Tamás
2004/03/08 13:53
1170 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Magyarországon az állattartás a nomád életformától kezdve fontos szerepet tölt be az emberek éltében. A megélhetés egyik legjelentősebb forrása, mint élelmiszer, mint igavonó és szállítóeszköz, vagy ruhanemű és használati tárgyak alapanyaga.

A jószágokra ezért mindig nagy gondot fordítottak. Fontos volt, hogy a szükséges eszközök mindig rendelkezésre álljanak. Ezeket is nagyrészt maguk készítették a gazdák, s rendszeresen karbantartották. Voltak eszközök, amik egyszerűen nélkülözhetetlenek voltak, ezért nagyon vigyáztak rá és gondoskodtak tartalékokról is. Ilyen például a kötél. A kötelet mindenfélére használták. A jószág kikötésétől kezdve a szekér rakományának rögzítéséig. Kellett istráng, kötőfék, gyeplő stb. Felhasználási lehetősége a falusi portán szinte végtelen. Eleinte a kötelet minden gazda maga készítette, majd ennek is akadt mestere, aki ellátta a falut, esetleg még a környéket is termékeivel.

Kötélverés

A kötélveréshez kenderre volt szükség. Úgy tartották, hogy másod, vagy harmadkenderből nem lesz kötél, csak az első osztályú szálasból. A csepűből nem lesz meg az a hosszú szál. A kendert sodorják, majd fonják össze. A kendert az asszonyok törték le, áztatták, tilolták, simították, gerebenezték. Kötélnek azt hozták, ami nem ázott el nagyon, mert az nem volt elég finom ruha szövésére, viszont kötélhez ez volt elég erős. Két, három napig kellett a kendert áztatni, majd a háncsot lehúzták róla, s megszárították, s télen aztán megfonták. Az ehhez szükséges eszközök mind kézi hajtásúak voltak. Ezek: fonókerék, hengerek, úgymint lerek, simeszerek, fléderek, spontok. A perjennek azt a fonókereket nevezték, amivel a vékony fonalat fonták, ebből lesz a kötél.

Háromféle kereket használtak. Az egyikkel kinyújtották a szálakat, szám szerint tizenkettőt, melyek olyan spárga vastagságúak voltak. Egy-egy ilyen szál kétszáz, háromszáz méter volt. A másik kerékkel három szálat eresztettek össze. Ez alatt a kötél hossza úgy 50 métert apadt. Ilyenből négy szál lett. A harmadik kerék ezeket fonta össze. Ebből lesz aztán egy kb. 100-150 méteres kötél. Ezt aztán még egyszer megsodorják, (most már csak egy szálat engednek), hogy még erősebb legyen. A mesterek véleménye szerint a kender minőségén kívül a kéz finomságától függ a madzag minősége. Eresztéskor a kötélnek mindig feszesnek kellett lennie és egyenletesen kellett engedni, mert különben hol vastagabb, hol vékonyabb lesz. Az ilyen kötél könnyebben tönkremegy, hamarabb szakad.

Ostorfonás

Az ostorfonáshoz szintén a kender szolgált alapanyagul. Fontak nyolcas és hatos ostort. Vastagra kezdték, s vége egyre elvékonyodott. Erre a végére külön fonták a csapót. Vettek egy kb. 5 centis rézkarikát, s ebbe kezdtek el fonni nyolc vékony szálat. Közben vízbe mártogatták, hogy a kender jól összeálljon. Az elvékonyodott végére bogot kötöttek. A csapót három ágból fonták. Ez is fokozatosan vékonyodott. Az ostor első része úgy 1 méternyi, a csapó úgy másfél méter hosszú. A csapó adta az ostor jellegzetes csattanó hangját. A gazdák, pásztorok versenyeztek azon, kinek az ostora szól nagyobbat. A rézkarikába aztán tettek egy nyaklót szíjból, azzal kötötték a nyélhez. Ilyen ostora általában a pásztorembereknek volt.

Később az ostort szíjból fonták. A szíjostort egy darab bőrből készült. A bőrt először négyfelé, kissé lentebb nyolcfelé hasították, így fonták össze. Ha több bogot tettek rá, az ostor megrövidült, megnehezedett, ezáltal jobb lett a súlya. Az ostor nyelének hajlékony erős fát vágtak.