Korszakolás és eredetbehatárolás a történelemben
2014/10/30 08:00
528 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A történelem, több mint a múlt eseményeinek sorbaállítása azok elmaradhatatlan következményeivel. Chris Wickham, az Oxfordi Egyetem Középkori Történelem Tanszékének professzora a History Today történelmi magazinban In the Medieval Moment címmel írt vitaindító cikkében azt mérlegeli, hogy a történészeknek kell-e, érdemes-e korszakolni, illetve a főbb események eredetét behatárolni.

Minden történész igyekszik elhatárolodni attól, hogy egy-egy eseményhez kapcsoljon korszakhatárokat. A középkorral foglalkozó szakemberekre ez hatványozottabban jellemző.

Chris Wickham azt vitatja, hogy egy-egy korszak eredetét meddig vezethetjük vissza. Cikkében a történész-író Tom Holland azon állítását igyekszik cáfolni, miszerint a modernitás (lényegében az újkor) eredete (de persze nem a kezdete) 1077-1099 közötti időre nyúlik vissza. Azaz IV. Henrik császár Canossa-járása VII. Gergely pápa ellőtt, illetve az első keresztes hadjárat Tom Holland szerint olyan folyamatokat indított el, amely Európát egy újfajta fejlődés útjára állította. Ám Wickham nem látja VII. Gergelyt olyan személynek, aki forradalmi változást idézett volna elő. Elismeri ugyan érdemeit a pápaság császárság ellen vívott harcaiban, illetve a gregorián reformokban, ám a régi sebek újra feltépődtek a XVI. században a reformáció és ellenreformáció idején.

Azon kívül a modernitás gyökerei bármely időszakban fellelhetőek. A Karolingok ugyanolyan politikai szereplők voltak, mint a pápai reformerek. A IX. század tele volt értelmiségi vitákkal a helyes politikai vezetésről, néhány esetben nagyobb intenzitással, mint a XII. században, igazolván bizonytalan vezetői magatartásukat.

De Wickham nem áll meg itt, mert például a vizigótoknak már a VII. században is hasonló politikai kultúrájuk és énképük volt, és így már nagyobb törés nélkül vissza is tudunk menni politika-kultúrában a kései ókorba. A korai középkorral foglakozó Wickham szkeptikus azzal kapcsolatosan, hogy a XI. századtól kezdve a dolgok radikálisan megválltoztak volna, vagy igazi történelmi fejlődést eredményeztek volna, ami a modernitás útjára terelné Európát, elérvén majdan az újkor kezdetét. Inkább az események hosszú sorozatában hisz. A teleológiájában – azaz az események értékelésében azok végeredménye által - viszont nem. Ha valaki a múltat kutatja, azt annak saját korszakában kell néznie, megértenie annak lényeges jellemvonásait. Ez lényegesebb, mint fontosnak vélt pontokat keresni attól függően, hogy az mennyire előre tekintő, vagy az a történelmi fejlődés során felbukkanhat e visszamenőlegesen. Ebből a szemszögből az V., a VII., a IX., a XI., a XIII. század egyformán érdemes a tanulmányozásra, de azok saját korszakaiban. Ugyanilyen okból például a 1980-as évtized többféle megközelítéssel ugyanolyan furcsának tűnhet, mint a 980-as évtized. Wickham ezzel nem azt mondja, hogy az eredetkutatás értéktelen, mert például ha az ipari forradalmat analizáljuk, akkor kutathatjuk mélyen a múltban annak gyökereit is, de nézhetjük csak kevésbé visszamenőlegesen is azon okokat, amelyek ezt közvetlenül váltották ki.

De ne essünk abba a hibába, hogy ez az egyetlen aspektus, amelyből a múltat analizálhatjuk. Wickham szerint az elsődleges cél a történetírásban, hogy megállapítsuk, hogy az adott esemény miért volt jelentős, hogyan és miért történt. Természetesen ezt szálakra is le lehet bontani, el is lehet mesélni a dolgokat, de semmiképp sem érdemes részeket és okokat - amelyek az adott eseményhez vezettek - korszakukban kizárólag önmagukban vizsgálni.

Erdős Levente