Neil Postman: Eltűnőben a gyermekkor
2000/12/31 00:00
2344 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
"Miért olyan hosszúak a könyvek? Vajon a szerzők nagysúlyú gondolatai, avagy a könyvkiadó iparág gazdasági érdekei miatt?

Tegyük fel, hogy van egy adott papírmennyiség, mondjuk minden könyv maximum ötven oldalas lehetne. Vajon ennyi helyen is el tudnák-e mondani az írók, amit szeretnének? Talán mindegyikük nem, de bizonyára legtöbbjüknek egy kis gyakorlás után sikerülne. Egy ilyen állapot lehetőségén érdemes lenne elgondolkoznunk, hiszen a könyvárak leesnének, az elolvasható könyvek száma pedig emelkedne, sőt az írások minőségében bekövetkező változás is jelentős lenne."

Az itt következő esszémben a lehető leggazdaságosabb úton fogom elmondani azt, amit korábban megjelent könyvem bővebben is tartalmaz, ezért ha azt már olvasták, ezt nyugodtan nélkülözhetik. Ha még nem találkoztak munkámmal, akkor remélem, hogy ezen rövid húszperces írás éppúgy rámutat az ott felvetett kérdésekre. Az esszé azonos címen összegzi az "Eltűnőben a gyermekkor" című könyvemet1.)

Az itt következő oldalakon egy meglehetősen ijesztő megfigyelésemet kívánom közzétenni. Érveimmel megpróbálom alátámasztani, hogy az új, média által kialakított környezetünk - legfontosabb elemével, a televízióval a közepén - a gyermekkor fogalmának rohamos eltűnéséhez vezet Észak-Amerikában. Elképzelhető, hogy a gyermekkor már a 20. század végét sem éli meg, a dolgok ilyetén állása pedig mindenképpen társadalmi katasztrófát előjelez. Amikor kifejtettem álláspontomat, abbahagyom az írást, hiszen nem tudok megoldást a problémára. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nincs megoldás, csupán azt, hogy ugyan a megoldást akartam megragadni, de csak a probléma felfogásáig értem el.

A gyermekkor mesterséges társadalmi képződmény, s nem biológiai kategória. Génjeink nem tartalmaznak arra vonatkozó üzeneteket, hogy meddig vagyunk gyermekek, s mettől nem, és a túlélés törvénye szempontjából sem szükséges, hogy a gyermekek világát megkülönböztessük a felnőttekétől. Valójában, ha a "gyermekek" szót úgy kezdjük értelmezni, mint a 7-17 éves korúak olyan sajátos társadalmi osztályát, amely speciális ápolást és védelmet igényel, s akikről úgy vélekedünk, hogy minőségileg különböznek a felnőttektől, akkor kijelenthetjük, hogy a "gyermek" mint olyan kevesebb, mint négyszáz évig létezett. Sőt, ha az Észak-Amerikában használatos "gyermekek" kifejezést annak teljes értelmében vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy a gyermekkor itt nem több mint százötven éves képződmény. Hogy egy egészen kicsiny példát idézzünk: a gyermekek születésnapját ünneplő szokás a 18. században még szinte teljesen ismeretlen volt Amerikában, amiből jól látható, hogy a kiskorúak életkorának pontos meghatározása egy viszonylag új, nem több mint kétszáz éves hagyomány.

Sokkal fontosabb példa azonban az, hogy az Egyesült Államokban 1890 körül a 14-17 éves korosztálynak csupán a 7 százalékát iskolázták be a középfokú oktatásba. A maradék 93 százalék és a még ennél is fiatalabb korosztályok nagy része sokszor napkeltétől napnyugtáig tartó felnőtt munkát végzett a nagyvárosokban.

De hiba lenne társadalmi tényeket társadalmi eszmékkel (ideas) keverni. A gyermekkor ideája egyike a reneszánsz nagy invencióinak, és lehet, hogy ez az egyik leghumánusabb elképzelése is egyben. A tudomány, a nemzetállam, a vallási szabadság fogalmai mellett a 16. század körül tűnt fel az egyfajta társadalmi és pszichikai állapotként felfogott gyermekkor eszméje is. A gyermekeket addig - körülbelül 6-7 éves koruktól kezdve - egyszerűen nem tekintették a felnőttektől különbözőnek. Nyelvük, öltözködésük, játékaik, feladataik és jogi helyzetük is teljesen megegyezett a felnőttekével.

Persze észlelték, hogy a gyermekek kisebbek, mint a felnőttek, de ennek jogán semmiféle sajátos bánásmódban sem részesültek, pontosan ezért nem voltak gyermekek számára nevelő vagy gondozó intézmények sem. A 16. századot megelőzően például nem léteztek könyvek a gyermeknevelésről, sőt még az anyai szerepben levő nőről sem. A gyermekek mindig részt vettek a temetési szertartásokon, mivel senki sem gondolta, hogy a halál tényétől meg kellene őket óvni. Olyasmi sem fordult elő, hogy egy gyermek képmását megörökíttették volna, akiről - a gyermekhalandóság miatt - még azt sem lehetett tudni, hogy megéri-e egyáltalán a felnőttkort. A sajátos gyermekbeszédre sem is merünk példákat a 17. századot megelőzően, amikorra pedig a gyermekek helyzete már jelentősen javult. Ha láttak már gyermekeket ábrázoló festményeket a 13-14. századból, akkor bizonyára azt is megfigyelték, hogy mindig mint kisméretű felnőtteket ábrázolják őket. Magasságuk kivételével mentesek minden olyan fizikai jellemzőtől, melyet a gyermekkorral hozhatnánk összefüggésbe, és sohasem jelenítik meg őket meg a vásznakon egyedül, a felnőttektől elkülönítve. Ezek a képek pontosan reprezentálják a gyermekeknek azt a szociális és pszichikai észlelési módját (perception), mely a 16. századot megelőző társadalmat jellemezte. J.H. Plumb történész szavait idézve: "Nem volt a gyermekkornak önállóan létező világa. A gyermekek a felnőttek játékaiban osztoztak, játékszereik és meséik megegyeztek. Életüket együtt élték, sohasem elkülönülve. A vaskos falusi fesztiválokat megfestő Breughel képén az italtól megrészegült nők és férfiak féktelenül, önfeledten együtt szórakoznak gyermekeikkel, akik hozzájuk hasonlóan mulatnak. Az ennél visszafogottabb lakodalmi ábrázolások esetében is a gyermekek és az idősebbek együtt szórakoznak és ugyanazokat a dolgokat csinálják.

"Távoli tükör" című2, a 14. századról szóló csodálatos könyvében Barbara Tuchman ezt ily módon összegzi: "Ha a gyermekek megérték a 7 éves kort, elkezdték őket számításba venni, de mint kisméretű felnőtteket. Ezzel gyermekkoruk már véget is ért." Ennek okát azonban elég nehéz lenne meghatározni. Egyrészt, Tuchman gondolatmenetét követve, a magas halálozási arány miatt a legtöbb gyermek túl sem élte a gyermekkort, és a 14. század végéig a végrendeletekben sem említették meg őket. Mindez arra utal, hogy a felnőttek nem abból indultak ki, hogy sokáig velük lesznek. Egészen biztos, hogy a felnőttek ma normálisnak tekintett érzelmi felelősségvállalása sem létezett. Másrészt a gyermekeket elsősorban gazdaságossági hasznosságuk szempontjából ítélték meg, és személyiségük karaktere vagy intelligenciájuk kevésbé számított, mint munkabíró képességük. De a gyermekkor hiányát okozó elsődleges okot, azt hiszem, a középkori társadalom kommunikációs közegében kell keressük. Ez azt jelenti, hogy a legtöbb ember nem tudott olvasni, hiszen nem is kellett megtanulnia olvasni, tehát a gyermek beszédének kialakulásával a felnőtt világ teljes értékű résztvevőjévé vállhatott. Mivel minden társadalmi érintkezés szemtől-szembeni szóbeli kommunikációra épült, a beszéd és a megértés képessége vált a gyermek és felnőttkor választóvonalává, amely általában a gyermekek 7 éves kora körül alakult ki teljesen. A Katolikus Egyház is ezért tekintette a hét éves kort a gondolkodóképesség választóvonalának, mely után az ember képes a jó és rossz között dönteni. Pontosan ez az, amiért a felnőttekhez hasonlóan a gyermekeket is halálra ítélték lopásért vagy gyilkosságért. És ez az, amiért az elemi oktatás sem jött létre a középkorban, mert ahol a biológiai érettség jelenti a kommunikációban való részvétel képességét, ott nincs szükség az ilyen oktatásra. A gyermek- és felnőttkor között nem volt közbenső fázis, hiszen erre nem volt szükség. Egészen a 15. század közepéig.

De akkor valami egészen különös dolog történt, amely Európa vallási, gazdasági és politikai arculatát megváltoztatva többek között a gyermekkor modern képét is kialakította. Természetesen a nyomtatás felfedezésére gondolok. Mivel az elkövetkező percekben néhányan önök közül azt gondolják majd, hogy túl sok mindennel vádolom a televíziót, kérem, vegyék figyelembe, hogy 1450 körül senkinek sem volt a leghalványabb elképzelése sem arról, hogy a nyomtatás elterjedése akkora társadalmi változást hoz, mint amekkorát hozott. Amikor Gutenberg kijelentette, hogy könyveket tud létrehozni "írópálca, stílus vagy toll nélkül betűminták és típusok összhangjával, arányával és harmóniájával", nem gondolta, hogy felfedezése képes lesz aláásni a Katolikus Egyház egyeduralmát. Pedig kevesebb, mint 80 év múltán Luther Márton már arról beszélt, hogy Isten szavai minden otthonban elérhetővé váltak, így a keresztényeknek nincs többé szükségük arra, hogy a Bibliát a pápaság értelmezze. Gutenbergnek elképzelése sem volt arról, hogy felfedezése egy teljesen új társadalmi osztályt hív majd életre: a gyermekeket.

Hogy valami elképzelésünk legyen arról, mit jelentett az olvasás a Gutenberget követő kétszáz évben, nézzük meg William és Paul ügyét. 1605-ben rablást terveltek ki Sussex grófjának házában. Elfogták őket, és mindkettejüket bíróság elé állították. Szeretném az ítélkező magisztrátus pontos szavait idézni: " A Williamnek nevezett, nem olvas, tehát akasztassék föl. A Paulnak nevezett olvas, csonkíttassék meg." Paul ítéletét sem mondhatjuk kegyesnek, (ez ugyanis azt jelentette, hogy el kellett viselje hüvelykujjának lemetszését) de mindenesetre Williammel ellentétben kegyelmet kapott - ún. "klerikus kegyelmet", mivel legalább egy mondatot el tudott olvasni az anyanyelvén kinyomtatott Bibliából. Vagyis a 17. századi angol jogban csupán önmagában ez a képesség elegendő volt ahhoz, hogy valaki megmeneküljön a halálos ítélettől. Azt hiszem, az olvasó egyetért velem abban, hogy ez idáig a 17. századi angol jognál jobban semmi sem tudta az embereket olvasásra sarkallni. Egyébként Norwichben 1644-ben 203 embert ítéltek el halálos bűnökért, de ezeknek több mint a fele megkapta a "klerikus kegyelmet". Úgy tűnik, az angoloknak sikerült létrehozniuk a történelem legnagyobb olvasni tudó bűnözőtársadalmát.

Persze nem ez volt az egyetlen következmény. Mint korábban már utaltam rá, a gyermekkor is a nyomtatás következményeként alakult ki. Ez azért történhetett meg, mert Gutenberg után száz évvel az európai kultúra olvasó kultúrává vált, ami új megvilágításba helyezte a felnőttkor fogalmát. Az olvasás képessége nélkül senki sem válhatott felnőtté. Istent is csak az tudta megtapasztalni, aki képes volt a Bibliát elolvasni. Ahhoz, hogy valaki jártassá váljon az irodalomban, a nyomtatásban közölt novellák, esszék, azaz azon irodalmi formák olvasására volt szüksége, melyeket már teljesen a nyomtatás lehetősége hívott életre. Legkorábbi regényíróink - Richardson vagy Defoe például - nyomdászok is voltak egy személyben, s még Mórusz Tamás is egy nyomdásszal társulva készítette "Utópiáját", melyet akár első tudományos-fantasztikus regényünknek is mondhatnánk. Ahhoz persze, hogy valaki tanulni tudjon, tudnia kellett olvasni. A tudomány elsajátítását a 17. század elejétől kezdve már a nemzeti nyelvekre való fordításokkal is segítették, úgyhogy lehetővé vált a saját nyelven való olvasás. Sir Francis Bacon 1605-ben megjelent "The Advancerrient of Learning" című könyve volt az első tudományos irat, melyet egy az angol az anyanyelvükön tudtak olvasni. Mindezekkel együtt merült fel az a platóni gondolat is, miszerint az olvasást legjobb minél fiatalabban elkezdeni. Mivel az olvasás sok mással együtt éppúgy tudatalatti reflexió, mint amennyire megértési folyamat, célszerű az olvasás szokását célszerű akkor kialakítani, amikor az agy még a beszélt nyelv elsajátításával van elfoglalva. Ha az olvasást csak a beszéd teljes kialakulása után kezdi el valaki megtanulni, ritkán fordul elő; hogy a folyékony olvasás képességét még ki tudja fejleszteni.

A 16. században azért kellett az ifjaknak elkülönülni a társadalom más részeitől, hogy megtanítsák őket olvasni, vagyis hogy megtanítsák nekik a felnőttség követelményét. A nyomtatás feltalálása előtt a beszéd elsajátítása tett valakit felnőtté, amire biológiailag mindannyian programozva vagyunk, a nyomtatás után viszont a gyermekeknek meg kellett dolgozniuk a felnőtté válásukért: meg kellett tanulniuk olvasni, és ez a folyamat már egyáltalán nem nevezhető biológiailag programozottnak. Ezért váltak szükségessé az elemi iskolák, melyek persze a középkorban nem léteztek. 1480-ban Angliában például 34 iskola volt az egész ország területén, 1660-ra pedig több mint 450 oktatási intézmény jött létre, ami azt jelenti, hogy minden 12 négyzetmérföldre jutott egy. Az iskolák megalakulásával elkerülhetetlenné vált, hogy a gyermekekre mint az emberek egy különleges osztályára tekintsenek, akiknek az értelme és jelleme minőségileg tér el a felnőttekétől. Mivel az iskola célja az írástudó felnőtté nevelés volt, a gyermekekre már nem úgy tekintettek mint kisméretű felnőttekre, hanem ettől lényegileg eltérőként: megformálatlan emberekként kezdték kezelni őket. Az iskolai tanulás elkezdett azonosulni a gyermekkor speciális természetével, a "kisiskolás" kifejezés pedig a "gyermek" szó szinonimájává vált.

Az emberi fejlődés hamarosan különböző állomásokra tagolódott szét. Ennek értelmében a gyermekkor híd a csecsemő- és a felnőttkor között. Az elmúlt 350 évben folyamatosan alakítottuk és finomítottuk a gyermekkor gondolatát, a gyermekgondozás és nevelés intézményeit; s ezalatt gyermekeinket olyan szereppel ruháztuk fel, mely beszédükkel, játékukkal, öltözködésükkel és tanulásukkal kapcsolatos elvárásainkat tükrözte.

Véleményem szerint ez a folyamat a végéhez közeledik - legalábbis az Egyesült Államokban, hiszen kommunikációs környezetünkben ismét gyökeres változás ment végbe az elektronikus média, elsősorban pedig a televízió miatt. A tévé átformáló hatása legalább akkora, mint a nyomtatásé vagy az alfabetikus írásé volt. Pontosabban, véleményem szerint a többi médium: a rádió, a film vagy a lemez segítségével a televízió rendelkezik azzal az erővel, amely a gyermekkor eltűnéséhez vezet.

Ezt a folyamatot szeretném itt bemutatni. Először is a televízió lényegileg nem nyelvi természetű, az információt leginkább vizuálisan közvetíti. S bár néha fontosnak tűnő szerepet játszik benne az emberi beszéd, mégis inkább "nézni" szoktuk a tévét. És amit nézünk, az tulajdonképpen nem más, mint képek gyors egymásutánja, kb. 1200 különböző felvétel óránként. A közszolgálati tévékben felhasznált képsorok átlagos hossza 3.5 másodperc, míg a kereskedelmi tévéknél ez az érték 2.5 másodperc. Ez minimális analitikus dekódolást igényel, vagyis olyan, mint a sorminta-felismerés, legalább is az amerikai gyakorlatban. Ezzel azt akarom mondani, hogy a televízió szimbolikus formanyelve nem igényel semmiféle tanulási folyamatot. Amerikában a tévénézés 18 hónapos kor körül kezdődik el, és 36 hónapos korukra a gyermekek már értik, amit látnak, és reagálnak is a televíziós képekre. Ekkorra már vannak kedvenc karakterfiguráik, dúdolják a szlogeneket és már a reklámozott termékeket is meg szeretnék kapni. Itt nincs szükség semmiféle felkészülésre vagy tanításra, még a McGuffy Reader analógiájára sem. A tévézéshez nem szükségeltetik semmilyen szakismeret, és nem is fejleszt ki ilyesmit. Pontosan ezért nem tudunk a tévénézés fejlődőképességéről beszélni, hiszen önök semmivel sem tudnak jobban tévézni ma, mint mondjuk öt vagy tíz évvel ezelőtt. És pontosan ezért nem beszélhetünk komolyan az úgynevezett gyermekprogramokról.

Mindent mindenkinek! Szimbolikus tartalmait tekintve a "Dinasztia" című tévé-sorozat épp annyira tekinthető szofisztikáltnak, vagy egyszerűnek, mint a "Sesame Street". A könyvekkel ellentétben, melyek nagymértékben különböznek szintaktikai és lexikális komplexitás szerint, és melyek megértését nagymértékben meghatározzák az olvasók képességei, a televízióból származó információk mindenki számára egyenlően elérhetőek. Ezért nézik a gyerekek is ugyanazokat a programokat, mint a felnőttek. Ha azt gondolnák, hogy a gyerekek legalább más adásidőben tévéznek, mint a felnőttek, elmondanám, hogy Frank Mankiewicz Távirányítás című, televízióról szóló könyvében közölt adatok szerint, kb. 2 millió amerikai gyerek 23:30 és hajnali 02:00 óra között tévézik az év minden napján.

Végül is azt állítom, hogy a tévézés két ponton is eltörli a határt a gyermek- és felnőttkor között. Egyfelől nem igényel sajátos instrukciókat formanyelvének megértéséhez, másfelől pedig nem tesz különbséget közönsége között. A televízió tehát mindenkivel ugyanazt az információt közli egyidejűleg, korra, nemre, tanultságra, korábbi tapasztalatokra való tekintet nélkül.

Önök persze mondhatnák, hogy a legfőbb különbség gyermek és felnőtt között továbbra is az, hogy a felnőtt az élet több aspektusát ismeri - titkait, ellentmondásait, erőszakosságát, tragédiáit - amelyekre a gyermeknek még nincs szüksége. Hiszen majd felnövekedésük során fokozatosan kívánják feltárni számukra ezeket a titkokat, érettségük szintjének megfelelően. Ezért vehetjük komolyan a gyermekirodalom fogalmát. A televízió ezt azonban nem tudja megvalósítani, hiszen 24 órás jelenléte folyamatosan történeteket és érdekes információkat követel ahhoz, hogy közönségét meg tudja tartani. Ez egyben azt is jelenti, hogy a felnőttek titkai - szociális, szexuális, egészségügyi és minden más értelemben - feltárulnak a gyermekek előtt. A televízió az egész kultúrát nyílt színre viszi leleplezve ezzel minden létező tabut. Vérfertőzés, válás, hűtlenség, korrupció, házasságtörés, szadizmus, mint tudjuk mind-mind témájává vált mindennapos tévéműsorainknak. Úgyhogy ezekről már semmiképp sem beszélhetünk úgy, mint a felnőttek titkairól.

Néhány éve, miközben a Vidal Sassoon show-t néztem (hála Istennek, már megszűnt) témám kvintesszenciális példájára találtam. Vidal Sassoon, a híres fodrász tévéműsoráról beszélek, amely szépségápolási tanácsokkal, diétás információkkal, egészségügyi kérdésekkel és népszerű pszichológiával foglalkozik. Amikor a show egyik részének végéhez ért, a műsor zenekara rázendített, és Sassoonnak csak éppen annyi ideje maradt, hogy a következő mondatot közbeszúrja: "Maradjanak velünk! Mindjárt visszajövünk egy új diétás csodával és egy rövidfilmmel a vérfertőzésről."

A televízió irgalmatlanul felfedi és trivializálja a magánéletet és annak minden szégyenletes dolgát. A gyóntatófülkének és a pszichiáter rendelőjének személyes dolgai itt közüggyé válnak. Sőt, hamarosan gyermekeinkkel együtt lehetőségünk lesz arra, hogy a kereskedelmi adók egyikén együtt tapasztaljuk meg a mezítelenség élményét, ami végül is már nem hat sokkolóan, hiszen évek óta láthatjuk a soft-core pornó világához közelálló reklámokat, például a farmerhirdetésekben. A reklámok témájánál maradva - és itt kb. 1 millió rövidfilmről van szó, amit valaki húsz éves koráig megnéz -, elmondhatjuk, hogy a felnőtt világ dolgainak teljes skáláját sorakoztatják fel a vaginális spraytől az életbiztosításon át a házastársi problémákig. És azokat a műsorokat sem szabad itt elfelejtenünk, amelyek naponta kívánják az embereket olyan különlegességekkel szórakoztatni, mint a felnőttkori kicsapongások legkülönbözőbb formái, vagy akár az őrület.

Az egészből levonható konzekvencia az, hogy a gyermeki ártatlanságot ilyen keretek között nem lehet fenntartani, úgyhogy az sem véletlen, hogy a gyermekek eltűntek a televízióból. Megfigyelték már, hogy a tévé a gyerekeket újra a 13-14. századi festmények modorában mint kisméretű felnőtteket mutatja be? Nézzék csak meg a szappanoperákat, a családi show-műsorokat vagy a szituációs komédiákat. Úgy vélem, hogy olyan gyerekeket látnak majd, akiknek beszédstílusa, öltözéke, érdeklődése és szexuális viselkedése nem tér el a filmeken őket körülvevő felnőttekétől.

S miközben a televízió a gyermekkor hagyományos fogalmát láthatatlanná teszi, még azt sem mondhatjuk, hogy tartalmasabbá tenné felnőtt világunkat. Inkább mintha a felnőtt világot arra használná, hogy valamiféle új személy képzetét mutassa be. Talán felnőttgyermeknek hívhatnánk ezt az új lényt. Részben azért, mert a televízió kapacitásának mindenkit el kell érnie, részben azért, mert formanyelvének mindenki számára hozzáférhetőnek kell lennie, és részben kereskedelmi jellegéből adódóan a televízió kívánatosnak tüntet fel számtalan olyan hozzáállást, melyet gyerekesnek tartunk, például az azonnali kielégülés szükségét, a következményekkel való szembenézés hiányát vagy a féktelen, fogyasztási promiszkuitást. A televízió három életkorból összeolvadó közösséget szolgál, melynek egyik végén a kiskorúság, a másikon pedig a szenilitás áll, a kettő között pedig egy meghatározhatatlan korosztály található, akiket átlagban húsz és harminc körülinek tekint egészen az időskor beálltáig.

Jó példája ennek egy kézkrém vagy talán az Ivory szappan reklámja, ahol egy anyát és a lányát láthatjuk, amint felteszik nekünk a kérdést, döntsük el melyikük-melyik: Ezt árulkodó szociológiai bizonyítéka annak, hogy kultúránkban kifejezetten vonzónak tartjuk, ha egy anya nem néz ki öregebbnek lányánál, vagy egy lány nem néz ki fiatalabbnak anyjánál. Innentől kezdve teljesen mindegy, hogy a gyermekkor vagy a felnőttkor eltűnéséről beszélünk, hiszen ha nincs tiszta fogalmunk arról, mit jelent felnőttnek lenni, akkor arról sem lehet fogalmunk, hogy mi a gyermekkor.

Bárhogy is fogalmazzuk meg ezt az átalakulást, lényegében arról van szó, hogy a gyermekek és a felnőttek viselkedése, kifejezései, vágyai és még kinézetük is kezd megkülönböztethetővé válni. Úgyszólván nincs különbség például a felnőttek és a gyermekek bűntettei között sem, és számos államban a büntetés is azonos kezd lenni. A tényszerűség kedvéért elmondom, hogy 1950 és 1985 között a tizenöt év alattiak által elkövetett - az FBI által súlyosnak ítélt - bűntettek száma 1 1000 százalékkal növekedtek. Az öltözködésben is hasonlóan kicsik az eltérések. A gyermekruhaipar forradalmi átalakítást hajtott végre az elmúlt tizenöt évben, melynek következményeként a számunkra egyértelműen felismerhető gyermekruhák szinte teljesen eltűntek a piacról. A szülinapi bulikon a tizenegy évesek háromrészes öltönyt hordanak, a hatvanegy évesek pedig farmerban ünnepelnek. A tizenkét éves kislányok magas sarkú cipőkben járnak, és az ötvenkét éves férfiak sportcipőt hordanak. New York és Chicago utcáin felnőtt nők rohangálnak fodros fehér bokazoknikban, és Mary Jane utánzatokban, nem beszélve a miniszoknyáról, ami a legközönségesebb példája a gyermekeket utánzó felnőtt öltözködésnek. Az egykor nagyszámban létező, ötletes és a felnőttekhez oly nyilvánvalóan nem illő gyermekjátékok is teljesen eltűntek az üzletekből.

A Little League baseball vagy a Peewee football meccseit (gyermek baseball- és focikupák - a szerk.) nemcsak irányítják a felnőttek, de saját versenyeik modelljéül is állítják átvéve a fiatalok emocionális viszonyát a játékhoz. A rágcsálnivalók (junk food3) ma már a felnőttek általános eledelévé váltak, pedig egykor kizárólag a vasgyomrú ifjak bírták az ilyesmit legyűrni. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy a felnőttektől valamikor még elvárták, hogy jobb gasztronómiai ízléssel rendelkezzenek, mint a gyermekek: a McDonald's és Burger King rámutattak, hogy ez a különbségtétel ma már nem releváns. A gyermeki és felnőtt nyelv viszonyában is hasonló változás zajlott le, hiszen az eszme, mely szerint van olyasmi, amit a gyermekek jelenlétében nem szabad kimondani, mára már nevetségesnek látszik. A felnőttek és a nyelv titkainak vég nélküli felfedése a televízióban oda vezet, hogy ezeket egyre nehezebb megőriznünk gyermekeink előtt. Mindez engem arról győz meg, hogy nemsokára visszatérünk a 13-14. századi állapothoz, ahol nem léteztek ún. "gyermekfülnek nem való" szavak.

És persze a modern fogamzásgátló módszerek segítségével felnőttek és gyermekek egyaránt kielégíthetik szexuális étvágyukat anélkül, hogy ebben különösebben korlátoznák őket, vagy anélkül, hogy a szexualitást érett módon megértenék. Ebben a folyamatban a televízió jelentős szerepet játszott, hiszen nemcsak, hogy közönségét állandóan fokozott szexuális izgalomban tartja, de még a szexuális jóllakottságnak egyfajta egalitarizmusát is hirdeti, ahol a szex egy mindenki által elérhető termék, mondjuk úgy, mint egy szájvíz vagy egy hónaljdeó. Már csak az maradt hátra, hogy említést tegyek a gyermekjogi törvények átalakításáért küzdő a mozgalomról, amely a gyermekeket többé-kevésbé felnőttként szeretné kezelni. E mozgalom, mely például a kötelező beiskolázást is támadja, erejét abból az érvből meríti, mely szerint a gyermekek kedvezményezett státusa valójában az elnyomás eszköze, mellyel távol tartják őket a társadalomban való teljes részvételtől.

Röviden szólva, kultúránk egyre kevesebb lehetőséget ad a gyermekkornak. Persze annyira nem vagyok ostoba, hogy ezzel egyedül a tévét vádoljam. A család hanyatlása, a gyökerek elveszítése - 40 millió amerikai változtat lakóhelyet évente -, a munkapiacról való kiszorulás a technológiai tudás hiányában további tényezői e folyamatnak. De meggyőződésem, hogy a televízió teremti meg azt a kommunikációs közeget, amelyben bátran ki lehet jelenteni, hogy a gyermekkor se nem szükséges, se nem kívánatos, vagyis, hogy tulajdonképpen már magukra a gyermekekre sincs szükség.

A gyermekkor végéről elmélkedve, persze nem a gyermekek fizikális eltűnéséről beszéltem. De valójában ez a folyamat is megindult, hiszen a születési arányok Észak-Amerikában már több mint tíz éve rohamosan csökkennek, aminek következtében számtalan iskolát zártak be országszerte. Ez juttatott el a televízió egyik utolsó, említésre méltó jellegzetességéig. A gyermekek ideája magában hordozza a jövő képét, hiszen ők a ma élő üzenetei, melyeket egy olyan korba küldünk, amit mi már nem láthatunk meg. De a televízió nem képes a jövőtudat közvetítésére, s pontosan ezért, a múltéra sem. Ez egy jelenközpontú médium, egy fénysebes médium, s emiatt mindent, ami a tévében történik, úgy tapasztalunk, mint ami most történik. A tévé nyelvtanának nincs a múlt- és jövőideje. A jelent erősíti csak fel minden mértéken felül, és az azonnali kielégülés gyerekes vágyát életmóddá alakítja. Így azzal, amit Christopher Lasch a 'nárcizmus kultúrájának' nevez, oda jutunk, hogy nincs se jövő, se gyerek, viszont mindenkinek az életkora valahol húsz és harminc körül rögzül.

Mint ahogy azt az elején is mondtam, az általam leírt állapotot katasztrofálisnak gondolom, részben a gyermekkor olyan értékeinek eltűnése miatt, mint a báj, kíváncsiság, fogékonyság vagy ártatlanság, részben pedig azért, mert hiszem, hogy az embernek először gyermeknek kell lennie ahhoz, hogy igazából felnőhessen. Különben egész életükre tévéző felnőttgyermekek maradnak, akik a hovatartozás érzése vagy tartós kapcsolatok igénye nélkül mértéktelen emberekké válnak, akik soha nem gondolnak jövőjükre. De a helyzetet leginkább azért tartom tragikusnak, mert a televízió-kultúra felszámolja a gyermek és felnőttkor közötti különbséget éppúgy, ahogy felszámolja a társadalmi titkokat, ahogy kipusztítja a jövőbe vetett hitet, illetve a mértéktartás és fegyelem értékeit is. Ezzel a folyamattal, úgy látszik, egyre közelebb kerülünk ahhoz középkori felfogáshoz, amelytől az irodalmiság szabadított meg minket.

Mivel mégsem szeretnék egy ilyen elkeseredett záró sort írásomnak, szeretnék egy lehetséges perspektívát bemutatni, ami talán megnyugtatja önöket. Az i.e. 5. században Athén a szóbeliségből az írásbeliségbe való átmenet határán volt, s a nagyszerű athéni tanár, Szókratész félte és csúfolta az írott szót. Mint tudjuk Szókratész nem írt szövegeket, és ha Platón vagy Xenofón sem tette volna, akkor ma aligha ismerhetnénk őt. Szókratész egyik meggyőző párbeszédében, a Phaedruszban azt mondja, hogy a szóbeliség a legalkalmasabb mód a komoly gondolatok kifejtéséhez, a költészethez és a hiteles jámborsághoz. Azzal érvel, hogy az írásbeliség majd az emlékezet kapacitásának aláásásával és a dialektikus folyamat megszüntetésével létrehozza az egyedüllét gondolatát. Minden próféciájával igazat mondott, de azt nem látta, amit diákja Platón, hogy az írás az értelem milyen csodálatos felhasználási módjait fogja szolgáltatni a jövőben. Szóval Szókratésznek igaza volt, de képzeteinek korlátaiba ütközött. Anélkül, hogy az összehasonlítás végső következtetéseit levonnám, itt szeretném befejezni az írásomat, s csak annyit mondanék, hogy noha hiszek benne, hogy az általam itt vázoltak igazak, mégis remélem, hogy meglátásaim épp oly korlátoltak voltak, mint Szókratészé, s végül a televízió kora áldásos fordulatot vesz majd.

De ezt kétlem.

Fordította Nemes Attila

1 The Disappearance of Childhood
2 A Distant Mirror
3 A "junk food" kifejezést használják Amerikában, minden olyan ételre, ami kívül esik a "tápláló" kategórián. Például chips, coke, fast food, csokoládé... - A fordító