Politikai változások az I. világháború után Közép és Délkelet-Európában I.
2014/08/22 08:00
789 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A tanulmány a trianoni döntés következményeit magyar szemszögből vizsgálja. Bemutatja a Kárpát-medence ezer éve fönnálló szerves egységét. Részletezi a békediktátum erőszakos "rendzavarását", azaz a kialakult működőképes szerkezet hatalmi szempontú, mesterséges átalakítását (területi átrendezés). Végül kitér az új államhatárok közé szorított országok létrehozásának indítékaira, az anyaországától leválasztott magyarság kisebbségi helyzetére.

Közép Európa helye a kontinensen

Az európai kontinens közepe a Kárpát-medence és annak környéke. A Fekete-tenger és a Balti-tenger között húzható legrövidebb vonaltól nyugatra terül el az a Belső - Európa, mely történeti fejlődésében, művelődésében és társadalmában mindig erősen elkülönült a félig ázsiainak számító orosz vidékektől. Földrajzi szempontból Európa tipikus tájainak érintkezési vonalában fekszik, a vízhálózat és a természetes közlekedési irányok találkozóhelye, másrészt az európai tájtípusokat leginkább harmonizáló tájegyüttes. E földrajzi viszonyok hatása Közép-Európa politikai és gazdasági fejlődésében is kimutatható. Kimutatható a betelepültség mértékén, a városok és falvak megoszlásában, a nyelvek, nemzetiségek, vallások elterjedésében, a mezőgazdaság művelési módjaiban, az iparosodottság fokában stb. Mind e területen átmenetet, keveredést, egymásra hatást mutat ez a terület nyugat és kelet között. Az újabb történetírás e területre mégsem a Közép-Európa elnevezést, hanem Kelet-Közép, valamint a Délkelet-Európa nevet használja. Ennek egyik oka, hogy a német történetírás „Közép-Európa" fogalmát a német nyelvterületekkel azonosítja, holott ennek zöme nyugaton és északon terül el, jóllehet egy tekintélyes része belenyúlik a közép-európai térbe is. A másik ok a török hódoltságban keresendő, amelynek következtében a Kárpátmedence Belső - Európának a peremére került politikailag. Azóta a terület visszanyerte központi jellegét, de az elnevezések sokfélesége fönnmaradt. Egy biztos: a birodalmak 1918 utáni fölbomlását lehetetlen csak a szorosan vett Közép-Európára vagy csak a Balkánra korlátozni. 1920-ig az államhatárok sokat változtak e tájakon, amelyeken 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország, Oroszország, Románia, Bulgária, Montenegró, Albánia, Törökország és Olaszország osztozkodott.

Területünk nemcsak földrajzi értelemben közepe kontinensünknek, hanem néprajzi viszonyaiban is. Európa népcsaládjai és kis nemzeteinek jó része itt adnak egymásnak találkozót. Nyugatról a németekkel a germán népek nyelvterülete nyúlik ide. Jelen van délnyugaton a újlatin nyelvterület is, amelyet az olaszok képviselnek, keleti ágát pedig a románok reprezentálják. Messze benyúlik Közép-Európába a szlávság nyelvterülete. Egyik csoportjukat a nyugati kultúrkörbe tartozó lengyelek, csehek, szlovákok, horvátok és szlovének képviselik. Másik csoportjukat a keleti ortodox szlávok alkotják, amelyek Bizánc és Moszkva kultúrkörében nevelkedtek: oroszok, ukránok, bolgárok, szerbek. E nagy népcsaládok és képviselői között egy, mindegyikkel szemben idegen származású nép, a magyarság lakja Közép-Európa magterületét. Valóságos gát, bástya, az egymásnak csapó néphullámok között. A nemzetiségi hovatartozást Közép-Európában nehéz megállapítani, mert igen erős volt a nemzetiségek keveredése, s mert igen sok nyelvben és származásban közel rokon népelemeket találunk itt. Ezért a legtöbb állam - így Magyarország is - nemzetiségi statisztikáját az anyanyelv alapján vette föl, ami a lakosok legnagyobb részénél kétségtelenül megállapítható. Közép-Európa sokféle nemzetisége, és nagyfokú keveredése a nemzetiségek ügyét a legfontosabb politikai problémává tette a 19. század második felében. Közép-Európára jellemző volt, hogy a túlnyomó többségében egyetlen nemzetiség lakta területek mellett igen nagy kiterjedésben voltak olyanok, ahol két-három vagy több nemzetiség élt egymásba keveredve úgy, hogy egyik sem számított elhanyagolható kisebbségnek (10%-). A keveredést fokozta, hogy a nemzetiségek maguk is kevertek voltak vallási hovatartozás szempontjából. Az orosz-lengyel területen keveredett a római katolikus, a görög katolikus, az ortodox, helyenként a protestáns és mindenütt az izraelita. A nemzetiségi és vallási keveredés klasszikus hazája Erdély és a Bánság, ahol a nációk és vallások egy falun belül voltak jelen, esetleg elkülönült utca- és házsorral, vagy egynemzetiségű magyar, német, szerb, román falvak éltek egymás mellett rendezetlen módon. Tiszta és éles nyelvhatár alig létezett Közép-Európában. Legszélesebb vegyes zóna az orosz és lengyel területek között húzódott, de a Kárpát-medence területének is majdnem felét adták a nemzetiségi szempontból nem tiszta, nem egynemű területek.

Ezért Közép-Európa területén nemzetiségi, nyelvi alapon megnyugtató területrendezést véghez vinni nem lehetett. Megoldást az áttelepítés sem jelentett volna, mert az nagy területen sok millió embert érintene, a legkülönbözőbb gazdasági helyzetű, népsűrűségű, eltérő foglalkozási és kulturális rétegződésű népességcsoportokra terjedne ki. Nagy távolságokra vinné az embereket eredeti lakóhelyüktől, és több állam megegyezése kellene a lebonyolításához. A kisebbségi problémák határmódosítások nélküli megoldására fölvetették 1930-1940 között Közép-Európában is az áttelepítések gondolatát. De ez nem volt megoldható, mert a különböző országokban élő nemzetiségek nem egymással egyenlő vagy arányos tömeget képviseltek. Pl. Magyarország és a kisantant államai között a nemzetiségeket az alábbi módon osztották meg 1920-ban: Magyarországon maradt 27 854 román, de Romániához csatoltak 1 663 576 magyart, itt hagytak 164 610 szlovákot, de Csehszlovákiához került 1 066 577 magyar, s végül nálunk maradt 68 224 szerb, de Jugoszláviának juttattak 565 242 magyart.

Békediktátumok és területi átrendeződés

A központi hatalmak összeomlása és az utána megkötött egyezmények eredménye a határok jelentős megváltozása, s egy sor új állam keletkezése volt. A győztesek békediktátuma a következő elveken alapult. Első a háborús felelősség kérdése volt.

A győztesek megállapították, hogy a háborús felelősség a veszteseket terheli. Ez a sommás ítélet azonban nem felelt meg a valóságnak és a tárgyilagos bírálat szempontjainak. Ez a fölfogás teljesen hatalmi logikájú: a történelmet a győztesek írják.

Valójában a háború kitörése sokféle ok bonyolult szövevényében magyarázható: a nagyszerb eszme erőszakos imperializmusával, a Monarchia belső gyengeségével, Oroszország régi, a pánszlávizmussal összekötött expanziós céljaival, Franciaország 1870 óta vesztett pozíciójával, s a háború korrigálást kínáló lehetőségével, Anglia aggodalmával Németország kontinentális hegemón, s megerősödött tengeri hatalma miatt, s Németország félelmével, hogy a krízisben teljesen izoláltan marad. Ezek együttesen fékezték a békés kibontakozás lehetőségét, mely a késői próbálkozások, s a technikailag egymást feltételező mozgósítások gyorsasága miatt hatástalan maradt.

A büntető békét mégis azzal igazolták, hogy az állam egymaga felelős a háborúért és következményeiért (a „háborús bűnösség" záradéka). Ez mindegyik vesztest sújtotta, de nem egyformán. Legfontosabb a Németországgal kötött béke, melynek aláírását ultimátumszerűen követelték a szövetségesek (1919. június 28., Versailles). Németország elveszítette Elzász-Lotaringiát, Posent (Poznant), Nyugat-Poroszországot, a Memel-vidéket. Danzig szabad város lett. Le kellett mondania külföldi jogairól és összes gyarmatáról, valamint jóvá tételt kellett fizetnie.

Ausztria legnagyobb vesztesége (1919. szeptember 10., Saint Germain) Dél Tirol átadása Olaszországnak, de le kellett mondania Isztriáról, Dalmáciáról (az új délszláv állam javára), Triesztről (Olaszország javára). Bulgária 1919. november 27-én írta alá a békeszerződést Neullyben, ebben elveszítette Dél-Dobrudzsát, Románia javára. Sorrendben most jön a Magyarországgal kötött béke (Trianon, 1920. június 4.), őt tekintve a dunai Monarchia másik utódjának, azaz háborús bűnösnek, s ezért keményen megbüntették, területét lényegében földarabolták. Utoljára maradt a török-békeszerződés (1920. augusztus 10., Sévres), mely a tengerszorosokat nemzetközivé tette, jelentős török területeket Görögországhoz csatolt, ázsiai birodalmát a Nyugat kezére juttatta, s Örményországot függetlenítette.

A háború utáni rendezésre hatott, hogy a Nyugat konszolidálni akarta a polgári rendet is: megmenteni a világot a bolsevizmustól és újraszeletelni Európát. Ez a két törekvés egybeesett, mivel a forradalmi Oroszország leghatásosabb elintézési módjának az antikommunista államok általi karanténba (cordon sanitaire) zárása tűnt. Mivel ezeknek az államoknak a területét főképp a volt orosz birodalomból hasították ki, garantálva volt a Moszkva iránti ellenségességük. Északról Dél felé haladva, ezek a következő államok voltak: Finnország autonóm terület, melynek Lenin engedélyezte a kiválást, három kis balti köztársaság, ezeknek nem volt történelmi előzménye, a 120 év után függetlenné vált Lengyelország és egy elképesztően megnövekedett Románia, amely a kétszeresére dagadt a Magyar Királyságtól elszakított területek és volt orosz Besszarábiának annektálásával.

Európa térképét újra kellett rajzolni, hogy Németország meggyengüljön, s hogy a titkos szerződésekben vállalt antant kötelezettségeket Romániával, Szerbiával és a csehekkel szemben teljesítsék. Be akarták tölteni azokat a nagy üres helyeket Európában és a Közel Keleten, melyek az Orosz, Habsburg, és a Török Birodalom összeomlásával keletkeztek. Az utódlásra leginkább a különböző nacionalista mozgalmak tartottak igényt, melyeket a győztes hatalmak azért bátorítottak, mert katonai bevonásukkal a háború gyorsabb és sikeresebb befejezését várták, kellőképpen antibolsevikok, és németellenesek voltak. A térkép újrarajzolásának kitűzött alapelve az etnikainyelvi nemzeti államok létrehozásának szándéka volt. Hittek ugyanis a nemzetek önrendelkezési jogában. Wilson ragaszkodott leginkább ezen elvhez. Sajnos annál könnyebben hihetett benne, mert elég messziről szemlélte azoknak a területeknek az etnikai-nyelvi realitásait, melyet tiszta nemzetállamokra akart fölosztani. A kísérlet katasztrófához vezetett, ahogy a ma Európájában is látható: a kontinenst megtépázó nemzeti konfliktusok ugyanazok, amelyeket a Versailles alapozott meg. (jugoszláv polgárháború, Szlovákia kiválása). Az USA Kongresszusa pl. megtagadta annak a békeegyezményeknek az aláírását (köztük a trianonit), amelyet az amerikai elnök írt, vagy íratott.

Eredetileg a győztesek olyan béke megállapodásokat akartak kötni, melyek lehetetlenné tették volna egy újabb pusztító háború kitörését, mert hatásait mindnyájan nyögték. Ám épp ebből a szempontból leglátványosabb a kudarc.
A versailles-i béke valójában diktátum volt a vesztesek számára, amely súlyos következményekkel járt, különösen a területfoglalásos béke szankcionálása.

dr. habil. Marjanucz László
tanszékvezető egyetemi docens (SZTE)