Róma mindenek felett?
2014/08/28 15:55
1042 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A hagyomány szerint 1054. július 16-án következett be a keresztény egyház kettéválása, a schisma (skizma), aminek következtében létrejött a Róma központú, magát katolikusnak (egyetemesnek) nevező egyház, valamint az ortodox vagy görög keleti egyház, melynek központja Bizánc maradt.

442px-Nicaea_icon

Az egyházszakadás

Amikor a normannok Dél-Itáliában kötelezték az ott élő görögöket, hogy a latin rítust alkalmazzák, válaszul a konstantinápolyi pátriárka - a politikai ambíciókkal fellépő Kerullariosz - megkövetelte a konstantinápolyi latinoktól, hogy a helyi görög rítus szerint járjanak el. De az itteni latinok ezt megtagadták, s válaszul a pátriárka 1052-ben bezáratta a latin templomokat. Egyes vélemények szerint Kerullariosz ezzel - tudatosan - a nyílt szakítást készítette volna elő, s azért akart különválni, mert a pápa nem ismerte el a bizánci pátriárka teljes egyenlőségét. 1053-ban - valószínűsíthetően császári intésre - azonban már békülékenyebb hangot ütött meg a konstantinápolyi pátriárka, amikor követeket küldött IX. Leó pápához, hogy tárgyalásos módon oldják fel a feszültséget. IX. Leó (a cluny reformok híve) 1054-ben el is küldte követeit Humbertus vezetésével, de a tárgyalások nagyon barátságtalan hangnemben folytak, ugyanis a római követek azzal a követeléssel álltak elő, hogy Bizáncban ismerjék el a pápa felsőbbségét. Súlyosbította a helyzetet, hogy időközben meghalt IX. Leó pápa, s a tárgyalások így megszakadtak. A makacs tárgyalófélként viselkedő Humbertus ekkor végső lépésre szánta el magát: 1054. július 16-án elhelyezte a Hagia Sophia oltárán a Kerullariosz pátriárka és hívei kiközösítéséről szóló bullát.

Nyolc nappal később, július 24-én Kerullariosz összehívta a konstantinápolyi helyi zsinatot, mely egyházi átokkal sújtotta a kiközösítési okmányt, illetve annak megszerkesztőit és elfogadóit. Július 25-én a nép szeme láttára elégették a kiközösítő bulla összes példányát, egy kivételével, melyet a pátriárkai levéltárban helyeztek el. Róma és Bizánc kölcsönös anathémájával (egyházi átkával) a keresztény világ végérvényesen kettészakadt.

Valójában ez csak egy formális eljárás volt, ami egy hosszú, évszázadokon átnyúló vita végére tett pontot. Akkoriban az volt az általános közvélekedés, hogy ez nem egy folyamat lezárása, hanem csak egy apró esemény a két fél közötti hosszadalmas vitában. Ma már tudjuk, hogy korszakhatárt jelent az 1054-es esztendő, hiszen a két egyház többszöri próbálkozás ellenére sem tudta az ellentéteket közömbösíteni, s mind a mai napig fennáll a megosztottság ténye.

Great_Schism_1054_with_former_borders

De milyen előzmények vezettek ehhez a nagy horderejű lépéshez?

Történelmi, politikai előzmények

395-ben végleg ketté vált a Római birodalom egy Róma központú Nyugat-római birodalomra és egy Konstantinápoly központú Kelet-római birodalomra. A nyugati rész a népvándorlás terhét és a gazdasági válságot nem tudta átvészelni, így 476-ban megszűnt. Több uralkodó is (pl. Justinianus) megpróbálta a két részt újraegyesíteni, de egyikük sem járt tartósan sikerrel. Idővel a nyugati részben egy tartósabban bizonyuló állam jött létre, a Frank birodalom, melynek uralkodói harmonikus kapcsolatot alakítottak ki a római pápával. A világi és szakrális hatalom így kettévált, de jól kiegészítette egymást. (800-ban már római császárrá is koronázták Nagy Károlyt.) A bizánci császárok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a császári és egyházi hatalom továbbra is egységes maradjon. Emiatt is fokozatosan távolodott egymástól a két fél.

Ráadásul kulturális tekintetben is egyre mélyült a különbség. A nyugati világ a Karoling-reneszánsznak köszönhetően egyre inkább ellatinosodott, míg keleten a görög kultúra nyert teret. Ez nem csak nyelvi elkülönülést jelentett, hanem ennél mélyebb szellemi distanciák keletkeztek. Ugyanis Bizánc a metafizikusabb szemléletű hellén kultúra örökösének vallotta magát, míg a nyugati világban a rómaiak jogászias, szisztematizáló, pragmatikusabb életfelfogása terjedt.

Vallási, dogmatikai okok

A dogmatikai kérdésekben az egyetemes zsinatok döntöttek, melyek kizárólag keleten üléseztek: 325 - Nicea, 381 - Konstantinápoly, 431 - Epheszosz, 451 - Chalkedon, 553 - Konstantinápoly, 680-681 - Konstantinápoly, 787 - Nicea. Ezeken sikerült ugyan közös nevezőre jutni a jelenlévő egyházi méltóságoknak, de a Szentlélek kérdésében idővel végzetesnek bizonyuló ellentét alakult ki az „és” szócska miatt.

Council_of_Constantinople_381_BnF_MS_Gr510_fol355 A 381-es konstantinápolyi zsinat

A János evangéliumban a következőt olvashatjuk: „Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, a kit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot.” (Jn. 15. 26). Ennek alapján a niceai-konstantinápolyi hitvallást a következőképp fogalmazták meg: „És hiszek a Szentlélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered …” Nyugaton azonban ezzel nem tudtak azonosulni azok a germán népek, akik az arianus hitet vették fel, s ennek hatására az 589. évi toledói helyi zsinaton a Szentlélek eredetéről a következő hittételt fogadták el: „A Szentlélek az Atyától és Fiútól ered (Ex Patre Filioque procedit)”. Vagyis a Szentlélek nemcsak az Atyától ered, hanem a Fiútól is. Ezt a problémát a vallástörténetben filioque vitának nevezték el. Kezdetben e helyi tanítás nem okozott fennakadást, mert helyi jellegű, nem hivatalos tanként kezelték. Ám 809-ben az aacheni zsinaton kötelezővé tették (annak ellenére, hogy III. Leó pápa nem fogadta el). 1009-ben viszont már a pápa, IV. Sergius is ennek szellemében és a Filioque felhasználásával fogalmazta meg pápai trónfoglaló körlevelét, majd 1014-ben II. Henrik császár nyomására az akkori pápa, VIII. Benedek a Római Egyház hivatalos hitvallásába is kénytelen volt beépíteni. Ezt követően a nyugatiak sokszor vetették a keletiek szemére az eretnekség vádját is.

Kisebb eltérések a dogmatikai felfogásban és a liturgiában

Emellett még néhány más dogmatikai kérdésben is nézeteltérés mutatkozott. A lelkeknek a halál és az Utolsó Ítélet közötti időszakban betöltött állapotáról mindkét fél kifejtette álláspontját, de a Biblia alapján nem sikerült megnyugtató választ találniuk. Nyugaton ekkor a Purgatórium (Tisztítótűz) tana terjedt el, eszerint az elhunytak lelkei a Purgatóriumban tisztulnak meg bocsánatos bűneiktől. Ezt a nézetet egészítette ki az indulgenciáról (bűnbocsánat, búcsú) szóló tan, ami azt mondta ki, hogy már az életben is meg lehet váltani ezeket a bűnöket. (Ld. később búcsúcédulák.) Ezzel szemben a keleti egyház Krisztus áldozatát olyan nagyra értékelte, hogy „ingyen” igazulhat meg mindenki a bűneitől, vagyis Istenre, s nem az egyházra bízza a bűnbocsánat kérdését.

Istentiszteleti különbség is felmerült a két fél között, midőn a keleti keresztények az Eucharisztia folyamán kovászos kenyeret használtak, a nyugatiak pedig kovásztalan kenyeret. Másrészt nyugaton egyre inkább az egy szín alatti úrvacsoravétel terjedt el, keleten pedig továbbra is borral és kenyérrel is áldoztak. Nyugaton a latin lett a szertartás nyelve, ezzel szemben keleten minden nép a maga nyelvén folytathatta a liturgiát. A cölibátus kérdésében is eltér a gyakorlat: nyugaton a papság nem házasodhat, míg keleten a felsőbb papság kivételével a többiek igen. A szerzetesrendek szervezeti rendszere is különbözik, hiszen nyugaton sok szerzetesrend létezik, míg keleten minden szerzetes egy rendhez tartozik.

bizancimozaik

További érdekes oldalak:

Farkas Judit cikke