Sík Sándor Marosfőn I.
2014/05/23 08:00
549 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

A mögöttünk maradt évtizedekben, mondhatom, minden nyáron elzarándokoltam a székelyföldi Marosfőre, arra a kicsiny, a Gyergyói és a Görgényi havasok közötti szűk völgyben hosszan elnyújtózó településre, amelyet ma mindenekelőtt pihenésre vágyó erdélyi értelmiségiek: írók, festők, orvosok, mérnökök nyaralói töltenek meg élettel. 

A falunak persze nem csak a barátságos, többnyire magyarok által épített, jellegzetes székelyföldi hagyományok nyomait magukon viselő színes épületek, közöttük nem egy boronaház, vagyis szálfenyőkből épült otthonok szereztek hírnevet, hanem mindenekelőtt az, hogy ott ered a Maros, amely azután Maroshévíz, Marosvásárhely, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Déva, Lippa és Arad érintésével Szeged fölött ömlik a Tiszába – mint ilyen, a leginkább erdélyi (úgyis mondhatnám: erdélyi magyar) folyó.

Marosfő, mint mondottam, nevezetes nyaralóhely, több otthonos vendégfogadóval és panzióval (különben a néhai bukaresti diktátor félbolond fiának is volt ott egy rezidenciája, ha jól tudom, most egy nyári diáktábor épülete). A marosfői látogatások során ismerkedtem meg a neves katolikus költő és irodalomtudós: Sík Sándor ottani tartózkodásának emlékeivel, mi több, közel egy évtizede az a megtisztelő feladat jutott számomra, hogy közreműködjem annak az emléktáblának a felavatásán, amely Sík Sándor marosfői tartózkodásainak emlékét örökíti meg.

Az emléktábla az 1942 júliusában Marosfőn születtt Lajtorján szekér című költemény egy szakaszának idézésével hívja fel az odalátogatók figyelmét arra az örökségre, amit a költő székelyföldi látogatásainak verses hozadéka jelent. Nos, az emléktáblára vésett szöveg így hangzik: „Elnémult és szívemre ült az este. / Szénaillat közt halódtak a rétek. / Szemem az elvesző utat kereste, / De nem találta, csak az egy sötétet. / A felelőtlen szél is ellohadt. / A hangtalanul lebbenő sóhajra, / Mely elhagyta gazdátlan ajkamat: / Hová megyünk? / Majd ahová az Úristen akarja.”1   Ezt a rövid idézetet magam ajánlottam akkor (a most néhány hete tragikus hirtelenséggel elhunyt) Tőzsér József barátom megkeresése nyomán, ő – mint neves csíkszeredai könyvkiadó – magára vállalta az emléktábla-állítás előkészületeit, és tőlem kért megfelelő idézetet. Az emléktáblát Sík Sándor egykori marosfői menedékhelyén, a Szociális Testvérek Társasága ottani házának falán állították fel, Tamás Lajos csíkszeredai székhellyel működő gyulafehérvári segédpüspök szentelte meg – a község lakosai azóta is elhelyezik alatta az emlékezés virágait. Magam utoljára idén augusztusban jártam Marosfőn, s meghajtottam fejem a költő emléke előtt. Az emléktábla-avatás alkalmával adta közre a Tőzsér József által vezetett csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadó a Vízözön előtt című kis kötetet Sík Sándor marosfői verseiből. Ma is szeretettel gondolok arra, hogy az ünnepi szentmise után milyen sokan álltak sorban avégett, hogy velem, mint összeállítójával, aláírassák a kis kötetet. Részemről ez volt az a kései köszönet, amellyel, úgy éreztem, Sík Sándor emlékének tartozom.

Most hadd ékeljek közbe némi személyes történeteket. Nehéz időkben, a negyvenes évek második és az ötvenes évek első felében voltam a budapesti piarista gimnázium diákja. Nehéz idők voltak, hiszen a katolikus egyház ellen vezetett támadások és az egyházi iskolák 1948-ban bekövetkezett államosítása radikálisan felszámolta az egyházi oktatás rendszerét. (Ebben vétkes szerepet játszott a korábban a szegedi piaristáknál diákoskodó Ortutay Gyula közoktatásügyi miniszter!) Két esztendőn keresztül (a katolikus püspöki kar és a kommunista kormány között 1950-ben nagy nehezen létrehozott részleges kiegyezésig) nem működtek egyházi iskolák az országban. Sík Sándort, akinek Schütz Antallal közösen szerkesztett nevezetes imádságos könyvét magam is használtam kisdiák koromban, tulajdonképpen ebben a nehéz két esztendőben zártam a szívembe, mindenekelőtt az Egyetemi Templomban minden esztendei rendszerességgel tartott ádventi, illetve nagyheti lelkigyakorlatai következtében. Ezek mindig a krisztusi tanításoknak adtak korszerű értelmezést. Ezekben a nehéz időkben kerültem vele személyesen is kapcsolatba. A piarista gimnáziumban, már a szüneteltetés két esztendejében is, majd utána kialakult egy informális (és ahogy akkor némi nagyképűséggel mondottuk: „illegális”) katolikus ifjúsági mozgalom, amely az 1948 őszén felszámolt cserkész-szövetség szerepét vállalva követte a korábban széles körben eredményesen tevékenykedő katolikus ifjúsági szervezetek hagyományait és törekvéseit.

Ebben számos osztálytársammal és barátommal együtt magam is részt vettem. Olyan szellemi vezetőink voltak, mint Szemenyei László, aki különben osztályfőnököm volt a gimnáziumi évek során, Ördögh János, piarista hittanár (nem éppen kegyes családi nevét neves szegedi hentesmester édesapjától örökölte), a két osztállyal felettünk járó Jelenits István (később a magyar piarista rend tartományfőnöke), Körösmezey László, aki rövidesen a hírhedett recski kényszermunkatábor rabja lett, és persze valamivel távolabbról, mint elsőszámú tekintély: Sík Sándor. A neves költő és tudós néhány egyházi iskola (összesen nyolc: két piarista, két bencés, két ferences és két apácarendi gimnázium) újbóli megnyitása után ennek a félig-meddig „titkos” mozgalomnak is patrónusa volt. Emlékszem arra, hogy valamikor 1948 vagy 1949-ben részt vettem egy gödöllői lelkigyakorlaton, amelyen Sík Sándor hozta közelebb hozzánk az Evangéliumot, néhány esztendő múltán pedig, már a piarista gimnázium újjászületését követve, mint jeles magyardolgozatok szerzője, több alkalommal is résztvevője lehettem annak a diákokból összeállított kis delegációnak, amely Sándor nap alkalmával felköszöntötte a rendfőnök urat. Ilyenkor elmaradhattam egy unalmat tanítási óráról, és koccinthattam Sík Sándor egészségére azzal a miseborral, amely a rendház féltett kincsei közé tartozott.

Dr. Pomogáts Béla
tanár, irodalomtörténész

1 Győzöd-e még? Sík Sándor új versei. Budapest, Szent István Társulat, 1945. 61–62.