A gyermek és a betegség
Szendrei Judit
2003/09/23 08:00
1519 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Nem is olyan rég, amikor még mi, mai szülők voltunk gyerekek, senki sem lepődött meg azon, hogy a súlyosabb vagy elhúzódó betegséggel küszködő gyermeket elválasztották szüleitől. Manapság kezdenek rájönni arra a kórházakban is, hogy a gyerek gyógyulása szempontjából kulcsfontosságú a szülői jelenlét.

Nem is olyan rég, amikor még mi, mai szülők voltunk gyerekek, senki sem lepődött meg azon, hogy a súlyosabb vagy elhúzódó betegséggel küszködő gyermeket elválasztották szüleitől. Vidékre küldték a jó levegőre, vagy elnyelte őket egy kórház, ahol a tisztaságot és a szakszerűséget legfontosabb szempontnak tekintő személyzet számára az aggódó rokonok jelenléte csak nyűg volt és teher. Sokaknak egyenesen azt tanácsolták, lehetőleg ne is látogassa gyermekét, ne zaklassa fel, ne ríkassa meg feleslegesen. Majd hazamegy a gyerek, ha meggyógyult.

Mivel a kicsik egy idő után látszólag beletörődtek a történtekbe, néhány nap után abbahagyták a sírást és már akkor sem tiltakoztak, ha mamájuk a rövid látogatási idő leteltével megint otthagyta őket, az orovosok igazolva látták szigorúságukat és a szülők is megnyugodtak: túl lehet élni a történteket. A kórházból hazatérő gyerek "másságát", gyakran furcsa viselkedését (pl. bepisilés, ujjszopás, agresszív kitörések, stb.) azután inkább a betegség okozta fizikai legyengülésnek tualjdonították, s nem annak, hogy a kicsi esetleg a testi fájdalmaknál is nagyobb pszichés megrázkódtatáson esett át.

A mai szemlélet szerencsére már egészen más. Ez azonban nem kis részben köszönhető azoknak a gyermekpszichológiai kutatásoknak, melyek az anya-gyerek szeparáció megbetegítő hatását kimutatták. Egy Bowlby nevű pszichológus egész könyvet szentelt a hosszabb időre kórházba kerülő, szüleiktől elszakított gyermekek vizsgálatának, melyben arra a következtetésre jutott, hogy a szülő kórházi jelenlétéből adódó kellemetlenségek és esetleges egészségügyi kockázatok eltörpülnek amellett a pszichés trauma mellett, melyet az anya huzamosabb ideig tartó nélkülözése okoz a kicsi számára.

Bowlby az anyjuktól elválasztott gyermekek lelki reakcióinak három fázisát írja le. A kicsi eleinte hevesen sír, tiltakozik, nem érti, mi történik vele, miért hagyta magára a mamája. Néhány nap múlva ez a tiltakozás enyhülni kezd. A sírás némileg csendesedik, halk, de folyamatos hüppögéssé, pityergéssé szelídül. Ez az állapot azonban csak látszólag előrelépés: valójában ebben a második stádiumban az történik, hogy a lázadást kétségbeesés váltja fel.

A gyermek aktivitása csökken, passzív lesz és visszahúzódó, helyzetét kezdi reménytelennek érezni. Egy kis idő elteltével azonban hangulata mintha kezdene rendbe jönni: szomorúsága oldódik, érdeklődőbbé válik környezete iránt. Gondozóival barátságosabb lesz, a szülő látogatása ugyanakkor egyre kevésbé érdekli. Már nem csimpaszkodik, nem könyörög, hogy vigyék haza, inkább közömbös hozzátartozói iránt.

Leginkább csak azok az ajándékok és édességek érdeklik, melyeket egy-egy látogatás alkalmával kap. Bowlby a szeparáció e harmadik szakaszát az elszakadás fázisának nevezi, és úgy véli, hogy a gyermek személyisége ezen a ponton már jóvátehetetlen sérülést szenved.

Mára szerencsére a legtöbb hazai gyermekkórházban is kezdik megérteni és komolyan venni, hogy a kicsik érzelmi állapota elválaszthatatlanul kapcsolódik testi közérzetükhöz, és valahogy megoldják, hogy az egyik szülő befekhessen a kórházba a gyerekkel. De ha együtt maradhatunk is a kórházban, és az otthoni lábadozás ideje alatt sem kell másokra bíznunk a kicsit, a betegség, mint állapot, a különböző orvosi előírások betartása önmagában is szenvedést okoz a gyereknek. A gyógyító folyamattal és a személyzettel való együttműködés pedig, ami egy fegyelmezett felnőttől is erőfeszítést igényel, a kicsiknek gyakran csak szülői segítséggel sikerül. A túl hosszúra nyúlt ágyban fekvést pl. minden gyerek nehezen viseli.

Általános tapasztalat, hogy a mozgáskorlátozás időszakában fokozódik az agresszivitás. A járni még épp csak megtanult örökmozgó tipegőket szinte képtelenség fekvésre bírni. Ők, ha csak valaki nem mesél, rajzol, babázik nekik kitartóan az ágy szélén ülve, egész nap üvöltve rázzák a rácsot. A begipszelt lábú, vagy infúzióval helyhez kötött gyerekeknél gyakran kényszermozgásszerű, sűrűn ismétlődő mozgásokat (pl. homlokráncolás, hunyorgás, vakarózás, stb.) figyelhetünk meg. Mások dühkitörésekkel reagálnak, de akadnak olyanok is, akik a gátolt mozgást fokozott beszéddel vagy evéssel kompenzálják.

Az étkezési korlátozások általában nem jelentenek ekkora nehézséget, mivel a rövidebb, akut betegségek természetes velejárója az étvágycsökkenés. Egyes anyák azonban ezzel mintha nem lennének tisztában, és gyermeküket betegen is enni kényszerítik. Így válhat a gyors lefolyású betegség idült étkezési zavar kiindulópontjává. Krónikus beteg gyerekekben (pl. cukorbetegség vagy ételallergia esetén) a tartós diéta azonban kialakíthatja a "másság", esetleg csökkent értékűség érzetét.

A gyermek gyógykezeléssel szembeni ellenállását tovább fokozhatja, ha a keserű gyógyszerek szedése, az ételmegvonás és a mozgáskorlátozás a kicsi fantáziájában büntetésként jelenik meg. Nem annyira meglepő ez, ha belegondolunk, hogy egészséges gyermekünknek általában akkor mondjuk, hogy "Most pedig leülsz ide és nem mozdulsz el egy óráig!" vagy " Egy hétig nem ehetsz édességet!", ha mérgesek vagyunk rá és meg akarjuk büntetni. Fontos tehát már az egészen pici gyerekkel is valamilyen szinten megértetni, hogy a szuri és a kanalas orvosság nem ellene, hanem érte történik.

A beteg szerep, mi tagadás, előnyökkel is járhat. Sok gyerek ilyenkor érzi magát leginkább körülszeretve: kényeztetik, ajnározzák, sőt, még némi kivételezés is előfordulhat a testvérekkel szemben. Amilyen könnyű a kicsinek beleszokni a jóba, olyannyira nehéz azután, amikor a gyerek már meggyógyult, az egész családnak visszatalálnia a normális kerékvágásba. Különösen sokgyerekes családokban lehet ez gond, ahol egyedül a betegség teszi lehetővé az anya figyelmének és törődésének kisajátítását.

Túlságosan azért nem kell aggódnunk! A legtöbb gyerek, bármennyire jól esik is az ágybahozott kakaó vagy a gondos betakargatás, mégiscsak könnyedén lemond az efféle kiváltságokról, ha világossá válik számára, hogy a beteg szerepbe viszont nem fér bele a strandolás vagy a vendégségbe járás a haverokhoz.

Képek

  • www.pirweb.org/ children_inherit.htm
  • http://img.yupimsn.com/mujerfutura/hijos/sick_child.gif
  • http://www.alexian.org/progserv/children/images/pedpic3-new.gif