A képzeletbeli barát
Szendrei Judit
2004/12/06 08:00
1602 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Barátnőmmel és három éves kislányával utazunk. Amíg én az anyukájával beszélgetek, ő is élénken, félhangosan társalog valakivel a hátsó ülésen. Azt mondja, egy barátnője is velünk jött, a neve Loncsi, be is van övezve, nehogy kiessen, csak kéri, ne nagyon figyeljünk oda rá, mert elég szégyenlős. "Rendben van, a barátnőd is jöhet" - egyezünk meg, ám amikor a bábszínházi szünetben kiderül, hogy két perecre van szükség, mert Loncsi is kér egyet, akkor mi felnőttek inkább azt javasoljuk, hogy "felezzétek el szépen, biztos így is jóllaktok."

Három és hat éves kor között nem ritka jelenség, hogy a gyerekek képzeletbeli játszótársat találnak ki maguknak. Van, aki csak egy-két alkalommal, egy-egy különleges játékba von be képzeletbeli társat, sok gyerek azonban hosszú hónapokig, évekig játszik kitalált, állandó szereplőkkel. A képzeletbeli barátnak neve van (sokszor ez is kitaláció, nem létező név), és mindenféle személyes adatai, tulajdonságai. (Loncsi pl. szintén három éves, kedvence az eper fagylalt, viszont ki nem állhatja az olyan tejet, aminek föle van. Mindig szoknyában jár, és kibontott hosszú hajjal). A képzeletbeli barát lehet idősebb ("a bátyám nagyon erős, van egy piros autója, és megengedi, hogy vezessem..."), de lehet kisebb, ügyetlenebb is ("Márikával felmásztunk a tetőre, ő nagyon félt, hogy le fog esni, hiába mondtam neki, hogy ne izguljon, majd én fogom a létrát, amíg lejön...").

A felnőttek az efféle történeteken néha mosolyognak, néha értetlenkednek, de akad olyan is, aki felháborodik, vagy aggodalmaskodni kezd. Hazudós a gyerek vagy csak túl élénk a fantáziája? Normális dolog-e, hogy a kicsi magában beszél, és ragaszkodik hozzá, hogy a láthatatlan gyereknek is megterítsünk? Mit tehet a szülő, szóljon rá, tiltsa meg a dolgot, vagy fogadja el, esetleg vegyen is részt a játékban? Miért, hogyan alakul ki egy képzeletbeli barát egyáltalán? A fantáziajáték - akár igazi babákkal, plüssállatokkal játsszák, akár láthatatlan szereplőkkel -, az óvodáskorú gyerek természetes működésmódjához tartozik. A kicsik rájönnek és hirtelen nagyon is élvezik, hogy képzeletükkel teremteni tudnak, ráadásul olyan történeteket, melyekben minden a vágyaiknak megfelelően alakul. A szereplők engedelmeskednek a parancsoknak, a bonyodalmaknak, az izgalmaknak csodás fordulatokkal véget lehet vetni. Az élet valójában nem ilyen, de a gyerek szerint jó lenne, ha ilyen volna. Egy 3-4 éves gyerekkel annyi minden történik, amit nem ő talál ki, nem ő szabályoz, csak alkalmazkodik hozzá, vagy engedelmeskedik neki, hogy érthető, ha legalább játszásiból szeretne egy kicsit irányító szerepet vinni. Egy képzeletbeli barát mindig rá figyel, az ő ötleteivel ért egyet, és előzékenyen átengedi az utolsó darab süteményt kitalálójának.

Ugyanakkor sokszor olyasmit is megenged magának, amit a gyerek nem merne: csúnya szavakat mond, utálatoskodik a mamával, vagy kijelenti az asztalnál, hogy a tojásleves igenis undorító. Előfordulhat, hogy a szülő arról értesül, hogy Loncsi vagy Fáncsi volt az, aki kiborította a varródobozt, és ő találta ki azt is, hogy ollóval igazítsuk meg a babák frizuráját. Egy képzeletbeli barát gyakran olyan tulajdonságokat, vágyakat és indulatokat jelenít meg, melyek a gyerek számára egy az egyben nem vállalhatók, valahogy mégis hangot szeretne adni nekik. A kitalált társ olyan lehet, mint egy huncut, rossz alteregó, aki a személyiségnek azokat a részeit képviseli, melyekkel a gyermek hadilábon áll. (Egy hétéves kislány az iskolába iratkozik be éppen, és egy barátnőjéről mesél a leendő tanító néninek: "Csilla eléggé butuska, még számolni se tud, talán csak tízig, és folyton belevág a felnőttek szavába, hát nem tudom mi lesz vele az iskolában, mert ő is most lesz ám elsős.")

A képzeletbeli barát tehát nemcsak szórakozás, játék, de megküzdési mód is a gyerek számára. Nem véletlen, hogy leggyakrabban olyan élethelyzetben bukkan fel, amit a kicsi valamiért nehezebben visel. Testvérszületést követően, a szülők válásakor, kórházban, vagy olyan helyzetekben, amikor sokat van egyedül, kevesebbet figyelnek rá, hiányzik neki egy játszótárs. Ennek ellenére a képzeletbeli barát létezése önmagában nem jelent se bajt, se betegséget. Nem jelenti, hogy a szülők valamit rosszul csinálnak, sem azt, hogy a kicsinek feltétlenül lelki problémái lennének. A normál növekedés is számtalan feszültséggel, szorongással, konfliktussal jár; természetes dolog, ha egy gyerek ezt játékban, kitalált történetekben dolgozza fel. 3-4 évesen a képzelet és a valóság határai még elmosódottabbak; hogy valami létezik-e, vagy csak jó lenne, ha volna, az nem mindig világos a gyerek számára, amit ő igazából nem is nagyon bán, hiszen így a nehéz helyzetekből könnyebben kiszabadíthatja magát egy mesével. A szülő dolga ilyenkor nem az, hogy durván szembesítse a valósággal, ("Ne hazudjál nekem, nincs is semmilyen Pisti nevű barátod"), ugyanakkor az sem szerencsés, ha semmilyen formában nem jelzi a gyereknek, hogy ami az ő fejében van, az, mivel nem valóságos, mások fejében nincs meg ugyanúgy.

Finoman, tapintatosan is meg lehet mutatni a képzelet és a valóság határát, anélkül, hogy a gyerek kreativitását, teremtésben lelt örömét túlságosan megnyirbálnánk. Pl. "Hú, ez igazán fantasztikus egy történet, csodálom, hogy tudsz ilyen jókat kitalálni." Vagy: "Biztos izgalmas lett volna, ha mindez így történik, de szerencsére az óvó nénik ezt a valóságban úgysem hagynák." Ha jobban odafigyelünk a kitalált párbeszédekre, megtudjuk, mi foglalkoztatja mostanában leginkább gyermekünket: mitől fél, mihez alkalmazkodik nehezebben, és talán arra is lehetőséget kapunk, hogy az általa kitalált szimbolikus nyelven válaszoljunk neki. Pl: "Lehet, hogy Csillának nehezebben fog menni az iskola, de te szerencsére olyan szépen, fegyelmezetten tudsz már viselkedni, hogy téged biztos meg fognak dicsérni." Figyeljünk oda rá azonban, hogy ez a fajta játék ne töltse ki minden idejét, hogy legyen kedve és alkalma igazi gyerekekkel is együtt lenni, olyanokkal, akik nem engedelmeskednek a parancsainak, a legképtelenebb ötleteinek is akár, hanem kölcsönösséget és alkalmazkodást követelnek meg.

Nem jó az, ha valaki csak a saját kis világának uralkodója szeret lenni, és a valódi társakban csak zavaró körülményt lát. Szintén nem szerencsés, ha gyermekünk arra használja képzeletbeli barátját, hogy a felelősség alól kibújhasson, hogy minden balhét a kitalált másik vigyen el. A kedves fantáziamese és a csúnya hazugság közötti határvonal ugyanis éppen valahol itt bontakozik ki. A teremtő fantázia mindaddig hasznos, amíg segít alkalmazkodni a valóság követelményeihez, ha az elfordulást, menekülést szolgálja, akkor kell azon elgondolkodnunk, hogy vajon miért.