A Lélekbúvár válaszol: egyedülálló apának lenni nehéz
Szendrei Judit
2005/03/01 08:00
919 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
"Kedves Doktornő! Ugyan nekem nincs iskolás korú gyermekem, ellenben van egy fiam, aki nemsokára 3 éves lesz. Fiamat egyedül nevelem, ez már önmagában is eléggé nehéz. Ráadásul, mint apuka, ez különösen nagy feladat. Édesanyám is pszichológus, ám sajnos ő se tud jó megoldást a problémámra..."

A fő probléma talán az, hogy a gyerek nem rendszeresen látja az anyukáját (1-3 hetente - 1-2 napra), de ezen nem is kérem, hogy segítsen. Általában minden rendben megy, amíg nem akarok valami olyat, amit ő (fiam) nem akar. Pl.: akkor egyen, amikor én, vagy legalábbis, amikor én szeretném. Vagy lefekvés, vagy reggel indulás bölcsibe, vagy öltözködés... ilyesmik. Először csak ellenkezik... mondogatja, hogy nem... aztán összeesik (inkább leveti magát a földre), aztán kifeszíti végtagjait. Ha ez sem hoz nálam eredményt, akkor jön az: "anya.. anya... anya...", ha meg erre se borulok ki, akkor elkezd ütni/rúgni... Nos, ütni nem akarom a gyereket, mert az nem jó... főleg, hogy csak egyedül vagyok neki... tehát nem lenne jó... Néha megpróbálom felemelni a hangom, de ez nagyon ritkán célravezető. Ha megtehetem, és itthon vagyunk, akkor otthagyom hisztizni... de reggelenként ez nem megoldás.. illetve akkor se, ha például fürdetni akarom vinni, és ellenkezik. Bár akkor beviszem a fürdőbe és becsukom az ajtót mögöttünk.. a legnehezebb végül is a reggel..

A bölcsitől 50-100 méterre lakunk, de ezt se nagyon akarja gyalog megtenni... Mostmár az idő is sárosabb, nem húzhatom a földön.... Amikor melegebb volt, akkor egszerű volt, mert rövidgatyában nem volt kedve lefeküdni... tréningben sem... Ilyenkor felcsapom a vállamra, hogy mégse simán öleljem magamhoz, mert azt nem igen lehet ilyenkor... Mellesleg nem tudom, mit gondolhatnak a szembejövő emberek, de sajnos csak így tudom szállítani... A nyakamba is csak akkor tudom ültetni, ha engedi... ez az egyetlen módszer, amihez nem kell közreműködnie. Visszatérve az eredeti problémához, az a gondom, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor egyből mindent kipróbál és közben kiabál, hogy "Anya.. anya..!" Most persze erre valószínűleg azt fogja mondani, hogy hiányzik neki az anyja... de sajnos ez nem megoldás, csak egy probléma.

Az anyja nem foglalkozik vele, nem hívja fel hétközben, hogy hogy van, és a látogatások (elvitelek) is eléggé bizonytalanok. Ezt úgy értem, hogy ha szól kedden, hogy elvinné hétvégén, és okét mondok rá, mert nincs program, a gyereknek akkor se árulhatom el, mert már sokszor megesett, hogy nem jött el... Szegénykét meg nem verhetem át, mert akkor teljesen összetörik. Sajnos volt már rá példa, hogy 2 hét után szüleimnél volt, és onnan vitte volna el... de nem ment érte egyik nap sem. Szüleimnek nagyon nehéz volt... nekem nyilván könnyebb lett volna egy picit. Azt hiszem, minden fontosabb információt ön elé tártam. Van ötlete?

Győrfi Anna válasza

Kedves Apuka!

Minden tiszteletem és együttérzésem az Öné. Egyedülálló szülőként gyereket nevelni mindig nehéz, egy ennyire kicsi babát férfiként gondozni még nehezebb. Az ennyire kicsi (3-4 év alatti gyerekek) még természetüknél fogva elsősorban "anyásak": olyan női-anyai gondoskodásra, kapcsolódási módra vágynak, amit maga, jobb híján, most próbál kifejleszteni magában, illetve a nagyszülők, bölcsődei gondozók bevonásával igyekszik pótolni kisfia számára. Ezzel nem is volna semmi baj, Ön bizonyára hamar beletanult a fürdetés, etetés, pelenkázás rejtelmeibe, lázat mérni, gyógyszert beadni, ringatni, esti altatót dalolni is hajlandó, hiszen csak Ön van ott a kicsivel, hogy ezt megtegye. A dolog azonban, - túl azon, hogy férfiként kell női dolgokban helytállnia, - szokatlanul nehezen megy: a kicsi ellenséges, Ön tehetetlen, emiatt mindketten gyakran boldogtalanok.

Ne feledje azonban, hogy kisfia egy nagy traumán esett át, és még küzd a feldolgozásával. Elhagyta őt az édesanyja, sőt, talán már azelőtt sem kapta meg maradéktalanul mindazt, ami egy gyereknek egy anyától jár. Méltán van felháborodva, méltán lázad a sorsa ellen, és az a jó, hogy ezt teszi. Ha már mérges, dacos, panaszos sem lenne, csak csendben tűrné a sorsát, az talán sokkal rosszabb lenne. Az ostor azonban sajnos, - igazságtalanul, - magán csattan: magával nem akar semmiben együttműködni, magát hozza nehéz helyzetbe akkor, amikor nem akar bölcsődébe menni. Ez mélyen igazságtalan, hiszen Ön az, aki a nevelését, gondozását magára vállalta, aki nap mint nap fáradozik érte, aki hűséges maradt hozzá, és nem az édesanya, aki után a kicsi mégis sóvárog. Egy 3 évestől azonban nem várhatjuk el, hogy méltányos és igazságos legyen.

Ezzel nem csupán annyit akarok mondani, hogy a gyerek baja, hogy hiányzik neki az anyja, hanem azt is, hogy amelyik gyereket egyszer már elhagyták, akinek a biztonságosnak hitt otthoni környezete egyszer már szétesett, az a gyerek fél elmenni otthonról, fél elengedni annak a maradék, még biztonságot nyújtó szülőnek a kezét, akije megmaradt. Az Ön által oly érzékletesen leírt bölcsibe menési hiszti, az én meglátásom szerint valójában egy pánikállapot: a gyerek úgy küzd, csimpaszkodik és igyekszik mindent megtenni az elválás ellen, mintha az életéről lenne szó. (És ennek semmi köze ahhoz, hogy valójában milyen is az a bölcsi, hogy ő ott jól, vagy rosszul érzi-e magát nap közben.) Ezt a kisfiút, ahhoz hogy az otthoni áldatlan állapotok rendeződjenek, először is meg kellene nyugtatni. Ezzel a gyerekkel, a sok veszekedés dacára is, először meg kellene próbálni "jóban lenni".

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy fel kellene adni a nevelésére irányuló kísérleteit, hogy mindent, amit a kicsi nem akar megtenni, rá kell hagyni. Az eszköz azonban, amivel most megpróbálja együttműködésre bírni, egyelőre inkább az alkukötést, kiegyezés, akár megvesztegetés legyen, ne a kemény határszabás és fegyelmezés. Majd ennek is eljön az ideje, ha már a jelenleginél több biztonságos és szeretetteli élményük lesz arról, hogy megértik egymást, és együtt tudnak működni. E köré a gyerek köré (legalábbis egy ideig) nagyon stabil, kiszámítható életrendet kellene teremteni: mindig ugyanott aludjon, ugyanaz vigye reggel, ugyanakkor menjenek érte, a napirendje jól kiszámítható, így biztonságot adó rutinokból álljon.

Az édesanya viselkedését sajnos, úgy tűnik, nem igazán tudja ebbe a biztonságosabb és kiszámíthatóbb működésnek az irányába befolyásolni, Ön azonban ettől még lehet nyugodt, stabil, és megbízható. Nagyon sok nő neveli a gyermekét egyedül, jó hangulatban, szeretetben, mégis némi szigorral, következetesen, hatékonyan, annak ellenére, hogy a kicsi apukája kiszámíthatatlan, megbízhatatlan, sőt néha ellenséges is. Ritkább helyzet (bár korántsem példa nélküli), ha egy apuka marad a kicsivel, de miért ne sikerülhetne egy férfinek is ugyanúgy? Kisfia egy idő után észre fogja venni, értelmileg és érzelmileg is fel fogja, hogy mostantól Ön az, akire mindig, minden körülmények között számíthat, hogy Ön az, aki nem csapja be, nem él vissza a bizalmával. Egy idő után nyilvánvalóan Ön áll majd a kicsi szívében az első helyen, segítsen neki, hogy ez a váltás minél hamarabb végbemehessen. Vagyis: most még, eleinte inkább megnyugtatni és igyekezni sok közös játékkal, babusgatással elérni, hogy igazán jóban legyenek, komolyan fegyelmezni, szigorúskodni majd ráér később.