A Nagy korallzátony
2002/10/22 00:00
539 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Az ausztrál partok mellett található Nagy Korallzátonyt 1770-ben James Cook kapitány fedezte fel az európai ember számára, 1981-ben nyilvánították a Világörökség részéve. Ez a 348 700 négyzetkilométer kiterjedésű víz alatti paradicsom 1500 féle halfajnak biztosít életteret.

Ausztrália felett észak-keleti irányban található a világ legnagyobb korallzátonya, amely kétezer kilométer hosszan húzódik a partvidék felett. Az egész kiterjedése 348700 négyzetkilométer, 2500 korallpadból és szigetből áll. Az európai ember számára James Cook kapitány fedezte fel a korallzátonyt 1770-ben. A Világörökség részévé 1981-ben nyilvánították a természet eme páratlan csodáját.

A Nagy Korallzátony három részre tagolható északi, középső és déli szektorra. Az északi szektor a csekély vízmennyiség jellemzi, mivel a korall itt egybefüggő vonulatot alkot és zátonyokkal, homokpadokkal teletűzdelt belvizet határol. A nagyobb szigetek partjait sűrű mangrove-mocsarak védik, biztonságos élőhelyet biztosítva számos hal- és rákfajnak. A középső szektorban vízmélység 35-55 méteres, ez a terület sok helyen zátonymentes. A déli szektorban van a szárazföldi talapzat legmélyebben fekvő része, itt a vízmélység a 145 métert is eléri.

A korallzátonyt apró tengeri állatkák, a korallpolipok kemény, külső váza alkotja. Sokáig azt hitték, hogy a korallok a növényvilág képviselői, kétszáz éve jöttek rá, hogy valójába a csalánozók törzsébe tartozó virágállatok. Testük zsákformájú, koszorúszerű csápokkal szerzik élelmüket, amelyek planktonból és apró törmelékből áll.

A mostani állapotában pompázó korallzátony 15000 évvel ezelőtt kezdett kialakulni. Az első hétezer évben a tengerszint magassága itt 45 métert emelkedett. A területet fokozatosan árasztotta el a víz, amely alacsony, lepusztult dombokból állt, amik eredetileg évmilliókkal ezelőtt kialakult korallépítmények voltak. Ahogy emelkedett a víz, úgy nőtt a korallzátony magassága is. A fejlődés napjainkban is tart. A vízből kiemelkedő zátonyok pihenőhelyül szolgáltak különféle madárrajoknak, amelyek guanója (a madarak ürüléke) termékennyé teszik a talajt, így a madarak által elpottyantott magok megtelepedhettek azon.

A Nagy Korallzátony paradicsomi körülményeket biztosít az ott élő 1500 féle halfajnak, koralloknak és szivacsféléknek. Olyan érdekes állatokkal találkozhatunk itt, mint a tisztogatóhal, ami a cápák és más nagyobb halak testén élő parazitákkal táplálkozik. Hasonló baráti kapcsolat van a bohóchal és a viaszrózsa között is. A színpompás halacska a viaszrózsa halálos csápjai között talál menedéket a ragadozók elől, amiért cserébe mindig juttat táplálékot védelmezőjének.

A tengeri élet édenkertjét a közelmúltban számtalan veszély fenyegette. Ilyen volt a térségben folytatott olajkitermelés, az olajt szállító tartályhajók időnkénti baleste és a DDT (egy rovarirtószer) okozta szennyezés. Szerencsére ezek a veszélyek mostanára jelentősen lecsökkentek. Napjainkban leginkább a töviskoronás tengeri csillag elszaporodása okoz gondot. Ez a csillag a tüskésbőrű korallokkal táplálkozik, olyan egyedi módon, hogy emésztőenzimekkel árasztja el a korallt, aminek csupán a váza marad meg. Egy év leforgása alatt a tengeri csillagok a Fitz Roy sziget egész korallrétegét elpusztították. Elszaporodásuk oka nem teljesen tisztázott, egyesek a szennyezésekkel való ellenálló képességükkel ezt hozzák összefüggésbe. Mások szerint egy ciklikus jelenséggel állunk szemben, amely időkent előfordul a természetben. Remélhetőleg nem pusztul el a Nagy Korallzátony, megmarad színpompás víz alatti édenkertnek még nagyon hosszú ideig.