Az utolsó orángutánok
2002/11/29 00:00
2616 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Az indonéz szigetvilághoz tartozó Borneó elhagyatott vidékén egy új orángután populációra bukkantak amerikai tudósok. Orángutánok már csak Borneón és Szumátrán élnek, eddig ismert számuk körülbelül 20000. A most felfedezett nagyjából 2000 egyed megmentheti a kipusztulástól a Föld második legnagyobb emberszabású majmát.

A dél-kelet ázsiai szigetvilág egyik legnagyobb képviselőjén, Borneón - amelyen két ország Indonézia és Malajzia osztozik - egy a mai napig ismeretlen orángután - a gorilla után a második legnagyobb majomfaj - populációra bukkantak. Szakértők szerint könnyen elképzelhető, hogy új alfaját fedezték fel az orángutánoknak.

Borneo titkai

A ritka emberszabású majomfaj vadon élő tagjai napjainkra már csak Borneón, valamint Szumátra szigetén fordulnak elő. A szumátrai példányok számát nagyjából 9000-re teszik, míg a Borneón élőkét 10-15 000-re. A most Borneón talált orángutáncsoport lehet a harmadik legnagyobb populáció, amelyet eddig megismerhettünk. A ritka állatokra Borneó egyik eldugott tartományában - Kelet-Kalimantan - bukkantak rá az amerikai Nature Conservancy szervezet munkatársai, akik az indonéziai orángutánok szaporodási szokásait tanulmányozták. Ha bebizonyosodik, hogy valóban 2000 példány is lehet az új csoportban, akkor az eddigi adatok szerint a fán élő főemlősök száma körülbelül tíz százalékkal gyarapodik, és ez reményt adhat arra is, hogy az orángutánok megmenekülnek a kipusztulástól. Egy korábbi felmérés alapján 2020-ra már csak állatkertben lehetne orángutánt látni. Ezt az elszomorító prognózis támasztja alá egy másik jelentés, ami szerint 2030-ra nem lesz elő vadon a Földön, ami az orángutánoknak otthont adhatna.
Video az "utolsó orángutánokról" a Nature Conservancy oldalán

"Nagyon gonosz állatok"

Hallomásból már nagyon régen ismeri az ember az orángutánt. Már Plinius - ókori római tudós - megemlíti, hogy India hegyei között szatírok élnek és ekként írja le őket: "emberi ábrázatú, nagyon gonosz állatok, melyek majd felemelkedett testtartással, majd négykézláb járnak s oly gyorsak, hogy csak akkor kerülnek fogságba, ha már elaggottak vagy betegek". Az Ázsiába utazók régen sokféle mendemondát hallottak - a bennszülött népektől - és terjesztettek ezekről az állatokról. A helyi népek azonban nem állatoknak, hanem embereknek tekintik az emberszabásúakat, akik valamilyen oknál fogva nem hajlandóak beszélni. A legnépszerűbb magyarázat az, hogy abból az okból kifolyólag nem szólalnak meg, hogy ne kelljen dolgozniuk.

Hosszú kar, rövid láb

Külső jellemzői közül a legfeltűnőbbek rendkívül hosszú és izmos karjai, amelyek, ha felegyenesedik, leérnek egészen a bokájáig. Kezein és lábfejein kis hüvelykujjak találhatóak, amik szembeállíthatók a többi ujjal. Lábai viszonylag rövidek és gyengébbek karjainál. Másik jellemzője a vörösbarna színű, filces szőrzet. A hímek - hasonlóan a többi emberszabású majomhoz - jóval nagyobbak és nehezebbek, mint a nőstények; az idősebb hímek arcára nagy pofalebenyek nőnek, a felnőtt példányok méretes torokzacskókat is viselnek. Magányosan, párosával és kisebb családi csoportokban élnek. Egész nap aktívak, általában négy lábon, de néha felegyenesedve sétálnak az ágakon vagy ágról ágra lendülnek. A talajon négy lábon gyalogolnak vagy felegyenesednek. Legfontosabb táplálékukat gyümölcsök alkotják, de leveleket, magvakat és időnként madárfiókákat és tojásokat is fogyasztanak. Az éjszakákat a fák koronájában töltik, ágakból építetett, lapos fészekben.

Williem, Maya, Miri és Mengi

A természetben a kipusztulás szélére sodródott orángutánok viszonylag jól szaporodnak állatkerti körülmények között. A budapesti Állatkertben is él öt példány belőlük. Vezérük a 22 éves hím Williem, a legidősebb a csapatban mégsem ő, hanem egy Maya nevű 23 éves nőstény, rajtuk kívül még a 10 éves Miri, a 4 éves Mengi és a legifjabb egy 2000. augusztus 15-én született ifjú hím. A fiatal orángután Williem és Miri gyermeke. Érdemes őket naponta akár többször is szemügyre venni, minthogy minidig történik velük valami. A nőstények vég nélkül szórakoztatják magukat és a látogatókat. Maja időnként színes pólókat próbálgat hosszasan, néha szabályosan belebújik, máskor pedig fejkendőt készít magának. Mengi naponta többször játssza el a fáról lezuhanó orángután szívfacsaró szerepét, és ha szemet vet valamelyik látogató színes ruhadarabjára, irigységében fakérgeket dobál a meglepett vendég felé. Élettartamuk az állatkertben is elérheti a 45-50 évet. Menüjük változatos, reggelire vegyes zöldséget kapnak: sárgarépát, karalábét, retket, salátát, paradicsomot, uborkát, paprikát, főtt krumplit, céklát, hetente egyszer hagymát és fokhagymát és ezenkívül még sokféle finomságot. Ebédjük fűzfalomb, kukorica szárastól és mogyoró. Vacsorájuk valamilyen pép, például zabpehely, só, túró, bébiétel, tojás, joghurt, kenyér, sajt, télen sütőtök és mindezeken kívül sokféle gyümölcs, valamint néha tea. Amint láthatjuk szinte ugyanaz az étrendjük, mint nekünk embereknek.

Az erdei ember

Az orang-utang kifejezés a helyi őslakosok nyelvén erdei embert jelent, amely nagyon találó kifejezés ezen emberszabású majmokra. Egy az orángutánok koponyáját elsők között vizsgáló tudós szavai szerint a hasonlóság a mi koponyánkkal: "az egész különlegesen emberi, sőt elképesztően emberi, szinte azt mondhatnánk kellemetlenül emberi...". A fejformát és a fogazatot tekintve az orángután áll legközelebb az emberhez az emberszabású - gorilla, csimpánz - majmok közül.

Az emberré válás egyik elmélete - a brachiátor elmélet - szerint ők a legközelebbi rokonaink. Brachiátoroknak az olyan emberszabásúakat nevezzük, amelyek a trópusi őserdőkben élnek, és elsősorban karjaikkal függeszkednek és lendítik előre magukat. Sajátságos helyváltoztatási módszerükkel függ össze, hogy karjaik erősen meghosszabbodtak. A brachiátoroknak számos fajtája eltűnt az evolúció süllyesztőjében, egyedül az orángután maradt fenn napjainkig. Ez az elmélet nem tartozik a legszélesebb körben elfogadottak közé, de azt az újabbak is elismerik, mint például a prebrachiátor elmélet, hogy közös ősünk minden bizonnyal volt az orángutánokkal.

A hasonlóságok sora az "erdei ember" és közöttünk az eddig felsoroltakkal még nem ért véget. Egy Fick nevű tudós, miután felnyitotta egy öreg hím testét, "az emberéhez való, egyenesen mesés belő hasonlóságot" látta. Saját bevallása szerint sokszor felmerült benne a kérdés, mi hiányzik ahhoz, hogy Homo sapiens-nek lehessen nevezni az orángutánokat (latinul Pongo pigmaeus, régen Homo satyrus). A különbségek, amelyek a boncolás során itt-ott megmutatkoztak, egészében véve alárendelt jelentőségűek voltak. Egyedüli, számottevő kivétel az agyvelő súlyában mutatkozott, míg az emberé 1400-1500 gramm, az orángutánoké mindössze 400 g körül mozog.

Abban is hasonlítanak az emberre, hogy utódaikat szintén kilenc hónap alatt hordják ki, valamint az immunrendszerük kialakulása is hasonló módon megy végbe. Az újszülött orángután születésekor nem rendelkezik egyéb védekezési rendszerrel, mint a természetes antibiotikumok és a fagocitózis (görög szó, jelentése sejtfalás). Ezek védőhatása azonban nem mérhető az antitestekével. A terhesség során - emberé és orángutáné egyaránt - az anya kisméretű antitestei átjutnak a méhlepényen. A nagy méretű ellenanyagok az anyatejjel kerülnek a szervezetbe. Így a csecsemők és az újszülött orángutánok életük első hónapjaiban az anyától szerzett immunitással vészelik át azt az időt, amíg saját védekező rendszerük működni kezd.

Orangutan.org