Az utolsó szívdobbanások
2003/01/20 00:00
1237 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Sok mindent csak úgy lehet elmondani a kakapókról, hogy leggel kezdődik, a legritkább, a legesetlenebb, a legvédtelenebb és nem utolsó sorban a legfurcsább hangú madár. Hangjuk ugyanis semmilyen természetben előforduló hanghoz nem hasonlít. Olyan, mint egy szívdobbanás, annyira mély, hogy előbb érzi az ember a gyomrában, mint meghallaná.

A világ egyik legszebb tájakkal büszkélkedő országában, Új-Zélandon - amelynek természeti csodáival újabban A Gyűrűk Ura filmtrilógiában ismerkedhet meg a moziba járó közönség - fészkel a világ egyik legfurcsább madara, a kakapo. Ezek a madarak a legveszélyeztetebb élőlények közé tartoznak a Földön. A kakapók, más néven bagolypapagájok külön nemzetséget alkotnak a papagájfélék népes táborában. A nemzetséghez más faj nem is tartozik, legközelebbi rokonaik a kakaduk.

Hatalmas hegyek, gleccserek, völgyek és vízesések földje Új-Zéland, ahol annyira tiszta még a levegő, hogy szemtanúk állítása szerint az északi félteke szennyezettebb légköréhez szokott szemnek az egész túlságosan élőnek tűnik, hogy igaz legyen. Ráadásul az ország nem szokványos élővilággal rendelkezik. Az ember megjelenése előtt itt jóformán csak madarak éltek, az emlősöket az ugyancsak szárnyra kapó denevérek néhány faja képviselte. Ennek az volt az oka, hogy csak madarak tudták elérni ezt a helyet. Ragadozó madarakon kívül más ellensége nem volt a tollasoknak. Se kutya, se macska, se görény vagy menyét, egyáltalán semmi, ami elől menekülni kellett volna, így sok madár, köztük a kakapo is, elvesztette ezt a képességét hogy repüljön. Helyette inkább ettek a madarak, aminek következtében annyira meghíztak, hogy már csak totyogni voltak képesek, és ez az evolúció során így is maradt

A kakapo rendkívül kövér madár, egy kifejlett felnőtt 3-4 kilogrammot is nyomhat, szárnyai pedig csak arra jók, hogy sután csapkodjon velük. Ha nagyon megijesztik, akkor felszalad egy fára és erős szárnymunkát kifejtve leugrik róla, aminek köszönhetően úgy zuhan földre, mint egy jó nehéz szatyor. Az előbb felvázolt technika a kakapók összes védekezési mechanizmusa, amely sokáig nagyon jól bevált módszer volt.

A baj akkor kezdődött, amikor az első európai telepesek megjelentek a gyönyörű vidéken, és kutyát, macskát, hermelint, patkányt és más ragadozókat hoztak magukkal, amelyek példátlan gyorsasággal hajtották uralmuk alá az új földet. A kövér új-zélandi madaraknak - a kiviknek, a takahéknak és természetesen a kakapóknak - nagy hirtelen az életükért kellett totyogniuk, hogy mekkora sikerrel tették ezt, jobb nem belegondolni. Ha egy bagolypapagájra támad mondjuk egy macska, egyszerűen nem tudja, hogy mi a teendő, csak ül a fészkén zavarodottan és várja, hogy mi fog történni. A macska persze nem küzd efféle tehetetlenséggel, gyorsan és végzetesen teszi a dolgát.

Sok mindent csak úgy lehet elmondani a kakapókról, hogy leggel kezdődik, a legritkább, a legesetlenebb, a legvédtelenebb és nem utolsó sorban a legfurcsább hangú madár. Hangjuk ugyanis semmilyen természetben előforduló hanghoz nem hasonlít. Olyan, mint egy szívdobbanás, annyira mély, hogy előbb érzi az ember a gyomrában, mint meghallaná. A vidék sötét szakadékai felerősítik, visszaverik ezt a bummszerű hangot, amelyet a hím madár azzal tesz még erőteljesebbé, hogy olyan helyre építi üreges ösvényrendszerét, ahol az akusztikai viszonyok a legmegfelelőbbek. A hangkibocsátás és az üreges ösvényrendszer építése a párzást szolgálja. Az ösvény egy durván kivájt, sekély mélyedés a földben a hozzá vezető egy-két ösvénnyel a bozótosból. Az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a többi állat által kitaposott utaktól, az, hogy a járat két oldalán a növényzet gondosan le van nyírva. Ha megvan az ösvény és beköszönt a párzási időszak, akkor a hím beleül gödrébe és elkezd dürrögni.

A bagolypapagájok párzási szokásai sem mindennapiak. A nőstényt magához csalogató hang kiadásához a hím két, hatalmas légzsákot fúj fel mellkasa két oldalán, belehajtja fejét, és elkezdi kiadni eleinte röfögésre hasonlító hangját. A hang magassága fokozatosan lecsökken, rezonál a légzsákokban és kilométereken át szétterül a völgyekben, mint egy óriási, éjszakai szívverés. A nőstények, hallva ezt a csodás hangot elkezdik keresni a hímet, ami nem könnyű feladat, minthogy a mély basszus hangot egyszerre mindenfelől hallani.

Tudnak olyan nőstényről, amelyik harminc kilométer gyalogolt egyetlen éjszaka alatt, hogy találkozzon szíve választottjával, aztán reggel visszagyalogolt. A hímek párzási hajlandósága sokáig eltart, néha hónapokon keresztül, egész éjszaka megy a dürgés. Ezzel szemben a nőstényeknél ez az időszak csak egészen rövid ideig tart. Ráadásul csak akkor kerül fogamzóképes állapotba, ha egy bizonyos növény, a podocarpusz éppen gyümölcsöt terem. Ez pedig csak kétévente történik. A kakapók próbálkozásai az utódok létrehozására általában csak 3-4 évente sikeresek, a nőstény egyetlen tojást rak, amelyet szinte azonnal felfal egy hermelin.

Vadon, eredeti környezetükben már egyáltalán nem élnek bagolypapagájok. A pusztulásukat hozó emberek hoztak létre számukra élőhelyeket. Néhány kisebb szigetről kiirtották az ott elszaporodó ragadozó emlősöket. Az egyik ilyen hely a Codfish-sziget, ide hordják helikopterrel a máshol még elvétve előforduló, ám biztosan halálra ítélt madarakat, akik talán évmilliók elteltével újra a levegőbe emelkednek. Az új-zélandi kormány nagyon sok áldozatot hoz, hogy megmentsék a kakapókat, ám erőfeszítéseik meglehetősen kétségesek, minthogy nagyon kicsi a fennmaradt állomány, és abból is sokkal több a hím, mint a nőstény. Talán a génkutatás fejlődése enyhít valamennyit a problémán, amit egyetlen, valamelyik védett szigetre tévedt, vemhes macska képes lenne végleg megoldani.

Egykor, az ember megjelenése előtt sok százezer kakapo élt Új-Zélandon, aztán néhány ezer, majd néhány száz, napjainkra pedig alig félszáz példány maradt belőlük. Szomorú tény, de számuk még most is csökken.

Kakapo Recovery