Egy gyerek nem gyerek?
2004/06/15 08:00
1923 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Számos oka van annak, hogy az egygyermekes családmodell egyre általánosabbá kezd válni. Manapság, hála a fejlődő orvostudománynak, kevesebben vannak azok, akiknek valamilyen egészségügyi probléma miatt nem lehet egynél több gyereke, többen döntenek viszont tudatosan csupán egy gyermek vállalása mellett.

"Egy gyerek nem gyerek" - tartja a mondás, utalva ezzel arra a régebben általánosnak mondható felfogásra, mely szerint a csupán egy gyermeket vállaló családok valójában nem is igaziak, kevesebbet érnek, mint a nagyobbak, és hogy az egyke gyerekek lényegesen, (ráadásul leginkább hátrányukra) különböznek testvérrel rendelkező társaiktól.

A szüleink, nagyszüleink generációja sajnálta, vagy kissé lenézte azokat a szülőket, akik nem tudtak, vagy nem akartak egynél több gyereket vállalni, ám manapság az egygyermekes családok megítélése már nem ennyire egyértelműen negatív. Ez érthető, hiszen ma már a gyerekek közel fele egykeként nő fel, vagy ha van is testvére, az (a válások magas száma miatt), sokszor a másik szülővel lakik, és csak egy-két hetente lehet találkozni vele.
Számos oka van annak, hogy az egygyermekes családmodell egyre általánosabbá kezd válni. Manapság, hála az egyre fejlődő orvostudománynak, szerencsére kevesebben vannak azok, akiknek valamilyen egészségügyi probléma miatt nem lehet egynél több gyereke, egyre többen döntenek viszont tudatosan csupán egy gyermek vállalása mellett.

Sokan hivatkoznak anyagi okokra, arra, hogy a mai világban bizony már sem az ennivaló, sem a lakhatás, sem az egyéb alapvető költségek nem olyan filléres tételek, mint amilyenek a "fridzsider szocializmus" legszebb éveiben voltak. Nemcsak a szerényebb körülmények között élő családok gondolkodnak azonban így: a jobb módú szülők is gyakran tudatosan választják 2-3 gyermek átlagos körülmények közötti felnevelése helyett azt, hogy csak egyet vállalnak, de annak igyekeznek mindenből a legjobbat megadni. Talán nem annyira meglepő ez egy olyan kultúrában, ami lépten-nyomon arról igyekszik meggyőzni: nekem mindenből a legjobb és legújabb jár, és csak akkor lehetek igazán boldog, ha minden vágyott dologhoz hozzájutok.

Szintén fontos változás az elmúlt generációkhoz képest, hogy a nők nem akarják, vagy nem tudják az egész életüket csupán anyaként és háziasszonyként leélni. Munkájuk, karrierjük van, amit azonban több gyerek nevelése mellett gyakran nehéz megtartani, és sikerrel végezni. Az önmegvalósítás és a karrier fontossága abban is tetten érhető, hogy egyre több nő halogatja a gyermekszülést addig, amíg úgy nem érzi, valamit már elért, bizonyított szakmai téren is. A 25 év fölötti első szülés már csak az orvosi szaknyelvben számít későinek, valójában a 35 éves kor sem ritka. A késői gyermekvállalás stratégiája azonban azzal a kockázattal jár, hogy csak orvosi segítséggel sikerül a nőnek teherbe esnie, a második terhesség pedig gyakran már össze sem jön. Az egygyermekes családmodell tehát egyre erősödő trend, így a közgondolkodás is jóval toleránsabbá kezd válni az egykeség jelenségével szemben.
Sztereotípiák azonban még ma is jócskán vannak. Általános vélekedés, hogy a testvér nélkül felnövő gyerekek önzők, irigyek, nyafkák és elkényeztetettek. Gyerektársaságban ügyetlenebbek, félénkek, visszahúzódók, esetleg stréberek: mindenben a felnőttek kegyeit keresik, miközben hiányzik belőlük a csapatszellem, a kooperáció és az áldozatvállalás. Mivel sokat tartózkodnak felnőtt társaságban, vagy túlságosan kisbabásak a korukhoz képest, hiszen folyton csak kényeztetik, körülugrálják őket, vagy épp ellenkezőleg: koravének, komolykodók, tudálékosak. Nincs otthoni játszótársuk, ezért bizonyára sokat unatkoznak, és, szegények, minden bizonnyal nagyon magányosak is.

A valós helyzet ezzel szemben talán nem ennyire borús. Ez idáig semmilyen tudományos vizsgálat nem igazolta, hogy az egyedüli gyerekek személyisége vagy társas helyzete jelentősen különbözne a nagyobb családokban felnövekvőkétől, sem azt, hogy könnyebben érvényesülnének az életben amiatt, hogy senkivel nem kellett osztozniuk szüleik gondoskodásán. (A felmérések sokkal inkább azt mutatják, hogy az első szülött és az egyedüli gyerekek hasonlóbbak egymáshoz, mint a testvérsorban később születettek.) Ha ezek a túlzó előítéletek nem igazak is, annyi mindenesetre biztos; sok szempontból más tapasztalatok és hatások érik azt a gyereket, aki szülei egyetlen féltett kincse, mint, akinek osztoznia kell a felnőttek figyelmén és szabadidején.

Az egykeségnek kétségkívül vannak előnyei, de olyan hátrányai is, amik a nevelés számára kihívást jelenthetnek. Igaz, hogy az egyedüli gyerekre több szülői figyelem, idő, energia és pénz ráfordítás jut, ami az elkényeztetés veszélyével járhat, de csak abban az esetben, ha a szülő a "juttatásokért" semmilyen teljesítményt nem vár el a gyerektől; nem követel a korának nem megfelelő önállóságot, türelmet, önfegyelmet, együttműködést, túlzott iskolai jó teljesítményt.
Ehhez a fajta, feltételek nélküli elkényeztetéshez azonban egyáltalán nem kell egykének lenni, sőt: egy többgyermekes, elfoglaltabb, többfelé figyelő, a kicsik igényei között folyton lavírozó anyuka talán gyakrabban is kényszerül megalkuvásokra. "Jól van, egyed meg az egész doboz mézes puszedlit, csak maradj már egy kicsit csendben, amíg Pisti iskolájával beszélek telefonon és Julcsit végre tisztába teszem", stb.

Az egyedüli gyerekre jutó nagyobb figyelem sokszor épp az ellenkezőjét okozza: a kicsi nagyon jólnevelt, nagyon fegyelmezett, és erőn felül igyekszik jól teljesíteni, ami miatt nemegyszer szorong. Nem csoda, hiszen a szülők minden szülői ambíciójukat ezen az egy gyereken igyekeznek kiélni, ennek az egynek kell tökéletesnek lennie, míg más családokban esetleg az egyik gyerek lehet az ügyes, a másik az okos, a harmadik meg a szép.
Cseppet sem bizonyított az a hiedelem sem, miszerint az egyedüli gyerekek magányosak, irigyek, vagy közösségben nehezebben alkalmazkodóak lennének. Lehet, hogy az egyke gyereknek furcsa a közösségbe kerüléskor, hogy itt bizonyos dolgokon osztozni kell, vagy nem élvezhetnek privilégiumokat, ugyanakkor talán nem is reagálnak erre a jelenségre olyan hisztérikusan, mint pl. azok az első szülöttek, akiket ez a közösségi helyzet is csak arra a szörnyű alapélményükre emlékezteti, amikor megjelent életükben a kistestvér, és onnantól mindenben osztozkodniuk kellett a szülőkön. Igaz viszont, hogy az egykék magányosabbak lehetnek felnőtt korukban, hiszen a barátságok, munkahelyi, szakmai kapcsolatok az idővel, és az élet viszontagságaival könnyebben szakadnak meg, mint a rokoni szálak.
Az egyedüli gyerek továbbá egyedül marad idős szülei ápolásával, elvesztésével is, ami nagyobb érzelmi teher, mintha mellette lennének testvérei, akik emlékezetükben továbbra is őrzik egymás számára a közös gyermekkor emlékét.

Ahogy egyre több és több az egyedül felnövekvő gyerek, a gyanakvás és előítélet is fokozatosan csökken velük szemben. Nyilvánvaló, hogy az egykék nem térnek el oly nagyon társaiktól, mint azt korábban feltételezték, nincs tehát különösebb okunk arra, hogy előítélettel nézzünk rájuk. Van, amiben többet kapnak a környezetüktől, és van, amiben kevesebbet, de ezeket a lehetőségeket és hiányokat ugyanúgy maguknak kell az előnyökre fordítaniuk, ugyanúgy ezek segítségével, vagy éppen ellenére kell érvényesülniük és boldognak lenniük, mint mindenki másnak az élete során.


Győrfi Anna
pszichológus
lelekbuvar@sulinet.hu

Kép:

www.anthonyofadelaide.com.au
www.smartazzkids.com/ search.asp?brand=12
www.guilfordcenter.com/.../ child/programs.htm
www.ftj.com/naeyc/ ccpfeatures.asp