Enyém, tied, övé
Szendrei Judit
2003/03/01 08:00
1227 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Vajon személyiségünk jellemző jegyei tovább öröklődnek? Vagy mindent a nevelés határoz meg? Komoly kérdésként merül ez fel azokban, akik úgy döntenek, örökbe fogadnak egy kisgyereket.

A világon sok millió házaspár hiába szeretne saját gyermeket, vágyuk nem teljesül. Számukra a családdá válás egyetlen lehetőségét az örökbefogadás jelenti. Bár az adoptálás folyamata hosszadalmas és bonyolult, mégsem lehetetlen, hiszen sajnos nagyon sok gyermekről mondanak le a biológiai szülei. Adva van tehát az egyik oldalon egy gyermekre vágyó pár, a másik oldalon pedig egy család nélkül maradt csecsemő. Mi sem egyszerűbb, megnyugtatóbb, mindkét fél számára kielégítőbb - gondolhatnánk, - mint, ha egymásra találnak, hogy azután boldog családként éljenek együtt.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű.

A szülővé válás még azoknak is nehéz, stresszes és sokszor felkavaró élmény, akik gyermeküket maguk nemzették vagy szülték meg. A gyermekvárás izgalma és pozitív várakozása után a mindennapok új kihívásainak való megfelelés nem mindig megy zökkenőmentesen. A gyermekágyas anyák fáradtságát, enyhe levertségét, idegességét a környezet elnézéssel fogadja, hiszen a szülés és szoptatás testileg nyilván igénybe veszi a kismamát, és a hormonális változások is köztudomásúlag negatívan befolyásolhatják a kedélyállapotát. De milyen mentsége lehet a kétségbeesésre és szomorúságra egy örökbefogadó párnak, hiszen ők évekig vártak és harcoltak azért, hogy a kicsit végre megkaphassák, akkor miért nem boldogok maradéktalanul?

Talán éppen azért, mert ezt a nézetet öntudatlanul maguk is osztják. Amikor a gyermeket végre hazavihetik, először fürdetik, etetik, fektetik le a kiságyba, arra gondolnak, hogy most már ők is pont olyanok, mint bármelyik szomszéd család, az idáig vezető hosszú és fájdalmas utat pedig legjobb lesz elfelejteni. Ha a kezdeti eufóriát - mint minden más családban, - idővel beárnyékolja a gyesen lévő kismamák szokásos depressziója: a bezártság, fáradtság és a felnőtt társaság hiánya miatt érzett rosszkedv, bűntudatuk támad. Ha másnak lehet is panaszkodni, úgy érzik, nekik nem. Azt gondolják, ők ahhoz túlságosan szerencsések, hogy problémáik legyenek. Pedig az örökbefogadó családokban mind a felnőttekre, mind a gyerekre nagyobb érzelmi teher hárul, és a családdá válás történetébe az örömön kívül mindig vegyül valamennyi szomorúság is.

Az örökbefogadás mindkét fél számára csak a második legjobb megoldást jelentette egy kritikus élethelyzetben. Senki sem ábrándozik arról kiskorában, hogy megismerkedik a párjával, összeházasodnak, majd örökbe fogadnak egy gyereket. Egy kisbaba számára is az volna az ideális, ha szülőanyja fel tudná, fel akarná nevelni. Az örökbefogadás általi egymásra találás boldog történetét tehát megelőzi egy szomorú történet. Egy veszteségélmény, amit nem lehet egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyni, mert az együtt töltött évek során újra meg újra hallat magáról.

Mások terhessége akaratlanul is féltékenységet, irigységet válthat ki, és a gyermeket nem vállaló, vagy a gyermekáldást nem felhőtlen örömmel fogadó ismerősökkel is könnyen az átlagnál szigorúbb, elítélőbb lehet az, akinek jobban meg kellett küzdenie azért, hogy szülő lehessen. Az örökbefogadó anyák a várakozás hosszú évei alatt számos fantáziát szőnek arról, milyen felhőtlen boldogságot, mennyire ideális körülményeket biztosítanak majd gyermeküknek, és megfogadják, hogy a világ legideálisabb édesanyái lesznek, csak egyszer legyen már valakijük, akit felnevelhetnek.

A tökéletesség vágya azonban nagy teher, és legtöbbször bűntudatot okoz, ha nem sikerül megfelelnünk neki. A túlságosan igyekvő szülőkben néha nincs elég türelem és elnézés saját negatív érzéseik és nevelői kudarcaik iránt. Egy biológiai anyának, bármennyire tehetetlen és kétségbeesett legyen is gyermeke viselkedése miatt, valószínűleg soha nem jutna eszébe, hogy talán valaki más jobb anyja lenne az ő gyermekének, és valószínűleg az a gondolat is ritkábban kísérti, hogy talán azért vannak vele gondok, mert a génjeiben hordoz valamilyen nehezen befolyásolható rossz sorsot. Pedig minden gyermek, a saját leszármazottunk is alapvetően rejtélyes, előre nem kiszámítható adottságokkal születik, a család csak a kedvező környezeti feltételeket tudja biztosítani. Ráadásul az örökbefogadó szülők legalább a gyermek egy-két látható tulajdonságával tisztában vannak, amikor kiválasztják, valamilyen szimpátiát, összeillést az első perctől érezhetnek, míg egy biológiai anyának azért is imádkoznia kell, hogy a gyermeke egészségesnek szülessen. Az örökbefogadott gyermekkel való kapcsolat nehézsége tehát nem annyira az öröklött adottságokban, inkább saját érzéseinkben és fantáziáinkban rejlik.

Nehéz, nyomasztó érzéseket okozhat, pl. gyermekünk rosszasága, kicsapongása, nagyotmondó hajlama akkor, ha folyton az a gondolat kísért, hogy vérszerinti szülei talán bűnözők vagy drogosok voltak. Gyakori az is, hogy az örökbefogadó szülő a serdülő bontakozó szexualitását is gyanakvó aggodalommal fogadja: ki tudja, tán prostituált volt a biológiai anya, vagy valami perverz, erőszakos alak az apa. A gyermek ezt a kimondatlan félelmet, bizalmatlanságot megérzi, ami nemcsak rosszul esik neki, de ő maga is bizalmatlanná, gyanakvóvá válhat saját indulataival és szexualitásával kapcsolatban. Ráadásul akármennyire szereti is örökbefogadó szüleit, a kamaszkor önmagát felfedező, identitásért küzdő időszakában fantáziája, kíváncsisága vérszerinti szülei felé fordul.

Az örökbefogadott gyerekek többsége egy felmérés során úgy nyilatkozott, hogy tizennyolc éves kora után szeretné majd megismerni a biológiai családját. Ez a vágy, ha érthető is, minden bizonnyal érzelmileg nehezen megélhető a gyermeket felnevelő szülők számára.Ráadásul a nagy kamaszkori veszekedések hangulatát is a kelleténél jobban megnyomja az, ha a gyerek, amúgy minden családban menetrend szerint elhangzó panaszai, akár szó szerint is érthetők. A "Nem vagy az apám, teljesen idegennek érzem magam köztetek, másoknak sokkal jobbfej szülei vannak, stb." jellegű kijelentéseket több humorral, könnyebben veszi az a szülő, aki megnyugtathatja magát azzal, hogy a vér nem válik vízzé, az ő gyereke, ha feje tetejére áll is, mindig az ő gyereke marad.

Az örökbefogadott gyermek nevelése tehát, miközben ugyanannyi örömet, meghittséget és büszkeséget rejt magában, mint bármely más gyermeké, sajátos szorongásokkal és fájdalmakkal is járhat. Olyan nehéz érzésekkel, melyekkel a vérszerinti gyermeküket nevelő családoknak nem kell megküzdeniük. Ezt felismerve, ma már egyre több örökbefogadást intéző civil szervezet és szakember foglalkozik az ilyen családok lelki segítésével. Ha gondjaink vannak, ne szégyelljünk tanácsot kérni!

Képek forrásai:

  • www.kent.gov.uk/ss/ adoption/home.html
  • www.comeunity.com/ adoption/books/
  • www.cincinnatichildrens.org/ programs_services/308/