Féltékenység
Szendrei Judit
2003/07/16 08:00
1025 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Mindannyian tudjuk, - akár szülői, akár gyermekkori tapasztalatból, - hogy egy újabb baba érkezése a családba főként a felnőttekből vált ki felhőtlen örömöt, esetenként a nagyobb testvérek már kevésbé lelkesek.

Hiába győzködik őket, hogy milyen jó is lesz majd neki ez a kis játszótárs, és hogy ezentúl lesz valakije, akire egész életében számíthat, az idősebb gyerek rendszerint átlát a szitán: "Eddig én voltam a szüleim egyetlen kedvence, s most majd tán még azért is pedálozhatok, hogy legalább ugyanannyira szeressenek."

A kicsik kezdeti féltékenységét a szülők még így-úgy tolerálják; bizonygatják az idősebbnek, hogy továbbra is ugyanúgy szeretik, őt is babusgatják, és mindenféle ajándékot vesznek neki a kistestvér nevében. Egy idő után azonban a gyerekek közötti ellenségesség egyre zavaróbbá válik a szülők szemében, és az óvodás vagy kisiskolás korú testvérek viszálykodására már aggodalommal és haraggal reagálnak.

"Jó testvérek legyetek! Ne féltékenykedjetek! Ne irigyeld mindig a másét! - próbálják jobb belátásra bírni gyermekeiket, általában nem sok sikerrel. Valamilyen mértékű féltékenység és rivalizáció - bármennyire gyerekesnek tartjuk is, - a testvéreket akár életük végéig is elkísérheti. Nem mindegy azonban, hogy ezek a negatív érzések mennyire gyakoriak és intenzívek, és hogy kialakul-e mellettük az összetartozás, a szolidaritás és az egymás iránti szeretet is.

A féltékenység érzése tulajdonképpen a szenvedélyes szeretet egy megnyilvánulási formája: a kizárólagosság deklarálásának vagy visszaállításának igénye a kapcsolatban, vágy arra, hogy én legyek a legfontosabb a másik ember számára. Nemcsak ellenségesség tehát a betolakodóval szemben, de ragaszkodás és rajongás is, a hűség és az odafigyelés számonkérése a másikon.

Egy párkapcsolatban, de akár barátok közt is mindezt természetesnek találjuk, testvérek esetében azonban nem kívánatos, sőt egy bizonyos kor után kimondottan erkölcstelen dolognak véljük. Fontos lenne pedig, hogy se magunkkal, se gyermekeinkkel ne legyünk képmutatóak! Hiába tudjuk, hogy az összes gyerekünket egyformán szeretjük, és hogy a szeretetet nem kell elosztani köztük csak azért, mert eggyel többen lettek, azért az időnk és a figyelmünk terjedelme nem végtelen.

Ha több gyerek van, ha kisbaba van, bizony sokszor kiabáljuk oda a nagyobbnak oda se nézve a vállunk fölött, hogy "Mindjárt megyek, most nem érek rá!" vagy azt hogy "Csináld meg szépen egyedül, mert tele van mindkét kezem!" El kell fogadnunk tehát, hogy a féltékenység nem feltétlenül a gyerek eltúlzott, beteges fantáziája, és hogy akármilyen jó szülők igyekszünk is lenni, bizony a mi gyerekeink is megtapasztalhatják ezt az érzést.

A kicsi személyisége, életkora, testvérsorban elfoglalt helye valamint számos már környezeti tényező befolyásolhatja azt, hogyan reagál egy gyerek a féltékenység érzésére. A nagyobb testvérnek mindig lehetősége van arra, hogy "emelt fővel" távozzon az összeütközésekből, és ő legyen a bölcsebb, a felnőttebb, aki, ha nem is jár jól, de erkölcsileg mindenképp felülkerekedhet.

A kicsik viszont babaságukra tanulhatnak meg rájátszani, és esetleg olyankor is segítséget és kényeztetést kérnek, amikor ez nem lenne indokolt. A testvérsor közepén lévő gyerekeknek a legnehezebb a helyzete: okos és megbízható idősebb már van, gyámolítandó legkisebb szintén, ezért számukra a valamiben való kitűnés, sokszor sajnos a bohóckodás vagy a rosszalkodás tűnhet az egyetlen járható útnak szüleik figyelmének elnyerésére.

Nem ritka azonban az sem, ha a nagyobb testvér ahelyett, hogy büszkén példát mutatna a kisebbeknek önállóságból és kompromisszumkészségből, lélekben és viselkedésben maga is csecsemővé válik. Selypít, totyog, cumiból akar inni, sőt még az is előfordulhat, hogy bepisil, vagy nem hajlandó óvodába menni. Nyilván valami olyasmit szeretne kifejezni, hogy szerinte a kisbabának jobb, mint neki, ezért szeretne ő is ugyanolyan lenni. Ameddig ez a visszaesés nem hatja át a gyerek napjának minden percét, és egy-két hónap alatt elmúlik, nincs ok aggodalomra, akár egy kicsit utána is engedhetünk. Nem szerencsés azonban, ha a kisbabaságba menekülés általános megküzdési stratégiává válik, melyet a gyerek minden versenyhelyzetben azonnal elővesz.

A figyelem elnyerésének másik gyakori, ám nem igazán előrevivő módja az, amikor a féltékeny testvér rosszalkodással igyekszik felhívni magára a figyelmet. Ezzel a viselkedéssel nemcsak az anya figyelméért (még ha szidás, rosszallás lesz is a vége) indulhat jó eséllyel küzdelembe, hanem egyben az őt elhanyagoló szülő iránti haragja is megnyilvánulhat. A féltékeny gyerek rosszaságában akarva-akaratlanul a felnőtt is ludas lehet, hiszen a pici baba mellett olyan elfoglalt és kimerült lehet, hogy egy csendesen játszó vagy a tányérjából szépen kanalazó gyerekre szinte rá se néz. Bezzeg, ha az ablakpárkányon ugrál vagy a főzeléket a falra önti, mindjárt odaszaladnak többen is!

A nagyobb gyerek anyukája iránti féltékenységén, az elveszett kizárólagosság iránti sóvárgásán úgy is enyhíthet, hogy érzelmileg egy kicsit elfordul a mamától, és a másik szülőjéhez pártol. Kistestvér születésekor, de akár pár év múlva sem ritka, hogy az idősebb gyerek nagyon apás lesz, s így szabadítja ki magát az anyával és a testvérrel kialakult háromszög helyzetből.Mivel a féltékenység és a testvér iránti agresszió egy bizonyos kor után (kb. 3-4 év) már a gyerek számára sem elfogadható érzések, ő maga is szégyelli és küzd ellenük, ezért amikor mégis jelentkeznek, bűntudatot, belső konfliktust él át.

Az ellenséges indulatokkal való küzdelem eredményeképp néha meglepően kedvező fordulat áll be a kicsi viselkedésében. Az addig mindenért irigykedő, verekedő nagytestvér egyszercsak aggódni kezd a kicsi épségéért, és ahol tudja, segíti, gyámolítja. A pszichoanalízis reakcióképződménynek hívja a negatív érzéseknek ilyen fajta ellentétbe fordítását, és úgy gondolja, hogy a pozitív irányú jellemfejlődés hátterében gyakran találjuk ezt a jelenséget. Az irigységükkel küzdő emberek hangsúlyosan nagyvonalúak, az agresszívek pedig túlságosan szelídek és másokat gyámolítóak lehetnek.

Ne lepődjünk meg, sőt akár fel is lélegezhetünk, ha egyszercsak azt tapasztaljuk, hogy az eddig kistesóját püfölő gyermekünk egyszercsak atyai gondoskodásra vált, és éppen ő lesz aki, a nagyobb fiúkkal szemben megvédi majd az öcsit.