Hogyan segíthetünk hiperaktív gyerekünknek?
Szendrei Judit
2003/05/21 08:00
2194 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Természetes dolog, hogy amikor gyermekünknél valamilyen viselkedési zavart, az átlagostól való eltérést fedeznek fel az orvosok, szorongani kezdünk. Vajon hogyan alakult ki a betegség? Örökölte vagy mi rontottunk el valamit? Lehet-e rajta segíteni? Mit tehetnek a szakemberek, és mit tehetünk érte mi, a szülei?

A figyelemzavaros vagy hiperaktív gyerekek esetében évek telhetnek el állandó veszekedéssel, iskolai kudarcokkal és intőkkel, mire a háttérben álló részképesség-zavar diagnózisa megszületik. A szülők bár tehetetlennek érzik magukat, mégis bűntudatuk lehet: mégiscsak az ő gyerekük az, aki rosszul tanul, akivel nem lehet bírni. Amikor azután a hiperaktivitásról és a figyelemzavarról kiderül, hogy egyfajta idegrendszeri eltérés, öröklött képességzavar okozza, a szülők hirtelen nem is tudják inkább örüljenek-e, vagy még jobban elszomorodjanak.

Egyrészt megkönnyebbülést jelenthet, hogy ezek szerint gyermekük mégsem szánt-szándékkal rosszalkodik, amikor hangoskodik és szaladgál az órán, talán mégsem jellemhiba, elvetemültség, hogy nem figyel oda a tanárra, inkább beszélget, a padban matat vagy kibámul az ablakon. Másrészt, ha mindez adottság, vajon befolyásolható-e? Segíthetünk-e gyermekünknek abban, hogy kevesebb kudarc érje, hogy jobban meg tudjon felelni a környezet követelményeinek?

A helyzet szerencsére nem reménytelen. A hiperaktív, figyelemzavaros gyerekek iskolai teljesítményén és viselkedésén a szakszerű terápia és a gyermek speciális igényeihez alkalmazkodó szülői, tanári hozzáállás nagyon sokat javíthat. Sőt, egyben elengedhetetlenül fontos is ahhoz, hogy az adottságokra épülő másodlagos ártalmakat minél jobban csökkenteni tudjuk. Minél hamarabb felismerjük, és a kicsi környezetében is tudatosítjuk, hogy más módszerekkel, nagyobb türelemmel kell bánni vele, annál kevesebb csalódás, harag és szégyen nehezíti majd gyermekünk beilleszkedését.

A hiperaktív, figyelemhiányos gyerekek már csecsemőkorukban nehezebb helyzetben vannak társaiknál. A könnyen síró, nehezebben nyugatható, szeszélyes étvágyú és zaklatott alvású kisbabával nehezebb megtalálni a hangot. A mamák gyakran csalódottak, fáradtak, bűntudatosak, ami egyik fél önbecsülésének, lelki békéjének sem tesz jót. A lakásban mindent kirámoló, az utcán mindenre felmászó tipegő azután óhatatlanul több szidásban, mozgáskorlátozásban részesül, mint átlagos kortársai. A nagyobb mozgásigényű hiperaktív gyerek számára igyekeznünk kell nagyobb teret, több mozgási lehetőséget találnunk, különben irritálttá, még nehezebben kezelhetővé válik, még több korlátozást igényel, ami a hiperaktivitás ördögi körét indítja be.

A közösségbe kerülő, túlmozgásos óvodás hamar összeütközésbe kerül a csoport (számára nehezebben betartható) szabályaival, és rövid úton kivívja magának a "rossz gyerek" címet. Aki nem tud egy helyben ülni, hiába mondják neki, az nyilván szófogadatlan. Akinek evés közben önkéntelenül jár a keze, lába, az biztos lökdösődik, verekszik. A gyerek egy idő után már maga sem tudja, mit is gondoljon önmagáról.

Sokan dacosan azonosulnak a rossz gyerek szereppel, vagy szándékos bohóckodásnak álcázzák másságukat. Az iskolában pedig a befejezetlenül maradt feladatok, az órai figyelmetlenség és az otthon felejtett füzetek már igazi gondot jelentenek. Már nemcsak rossznak, de butának is kell érezniük magukat. Pedig ezek a gyerekek semmivel sem rosszabb felfogásúak, mint sikeresebb osztálytársaik, sőt, sokuk kifejezetten intelligensebb az átlagnál. Környezetük mégis hajlik arra, hogy őket tegye felelőssé kudarcaikért: ha okos, (mint ahogy ez néha kiderül) akkor ne legyen lusta befejezni a leckéjét, vagy ne legyen olyan hanyag, hogy mindig otthon felejt valamit.

A hiperaktív, figyelemhiányos kisgyerek tehát, ha nem kap megfelelő segítséget, számtalan kudarccal és családi veszekedéssel a háta mögött, erősen megrongált énképpel jut el a serdülőkorig. Nem csoda, hogy közülük nagyobb számban kerülnek ki galeribe keveredő, kábítószerező, tanulmányait félbeszakító, otthonról elcsavargó fiatalok, vagy egyszerűen csak olyanok, akik jó képességeik ellenére sehol nem tudnak jól teljesíteni az életben.

Mit tehet a szülő?

A hiperaktivitás vagy a figyelemzavart megállapító szakember minden bizonnyal megfelelő terápiát is javasol majd a gyermek számára, ami a gyógyszeres kezelést, viselkedés terápiát, fejlesztő pedagógusi segítséget, speciális tanrendű iskolában való elhelyezést, szülőkonzultációt, egyéni pszichoterápiát, vagy leggyakrabban ezek egyénre szabott kombinációját szokta jelenteni. A szülőkre azonban mindemellett továbbra is fontos feladatok hárulnak.

Miközben képviselnie kell gyermeke érdekeit az iskolában, (nagyobb türelem, másfajta számonkérés, az igényeihez igazodó tanórai feladatsor, stb.), otthon is folyamatos odafigyelést, segítséget kell nyújtania a gyereknek. Ne szégyelljük, ne bosszankodjunk miatta, ha felsős gyerekünknek még mindig ellenőriznünk kell a leckéjét és azt, hogy becsomagolta-e a tornafelszerelését, holott évekkel fiatalabb öccse erre már régóta képes. Ha túl sokat veszekedünk efféle dolgok miatt, esetleg készítsünk egy listát, melynek segítségével gyermekünk önállóan is ellenőrizheti, mindennel elkészült-e.

Segítsünk a tanulásban! A hiperaktív, nehezen koncentráló gyerek jobban jár, ha nem egy szuszra akarja megtanulni az összes leckéjét, hiszen két-három órát bizonyosan nem tud egy helyben ülni. Szervezzük úgy a délutánját, hogy kisebb megszakításokkal, többször rövidebb időre kelljen összpontosítania, közben mozoghasson, lazíthasson. Ha igényli (és eltűri) üljünk mellé, hogy amikor elkalandozik a figyelme, visszaterelhessük a feladathoz.

A figyelemhiányos gyerekek gyakori megerősítést, sok konkrét, lehetőleg pozitív visszajelzést igényelnek munka közben, hogy érdeklődésük ne lankadjon.
A túlmozgásosság és az impulzivitás ugyanakkor szigorú kontrollt is igényel.
Hirtelen felcsattanások és szeszélyes, kiszámíthatatlan büntetések helyett, (ami sosem túl hatékony nevelési módszer, de hiperaktív gyerekek esetében különösen kevés látszata van), igyekezzünk a viselkedés szabályait pontosan, részletesen, jó előre lefektetni, beleértve a szabályszegésért járó, jól kiszámítható következményeket is!

Bármennyire nehéz, dühítő vagy kínos is néha egy túlmozgásos, nehezen kezelhető gyerekkel együtt lenni, a szülőnek éreznie kell, hogy a kontroll az ő kezében van! Biztosnak kell lennie abban, hogy meg tudja nyugtatni gyermekét, és meg tudja védeni azoktól a veszélyes helyzetektől is, amikbe a szertelensége sodorná! Példát kell mutatnia arra, hogy a gyerekben lévő impulzivitás, csapongás, szétfeszítő erő szabályosabb, értelmesebb mederbe is terelhető! A szülő ereje, nyugalma, elfogadása jelentheti az első lépést a gyermek jobb önszabályozása és nagyobb önbecsülése felé.


Képek forrása

  • www.nurseweek.com
  • www.pavevision.org
  • www.theaffinitycenter.com
  • www.continuingeducation.com