Igen / nem! Pfuj / hurrá!
2013/12/18 08:00
548 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Nem is olyan ritkán esik meg velünk, hogy oly hirtelen kell erkölcsi jellegű döntést hoznunk, hogy nincs időnk alaposan megfontolnunk a válaszunkat, reakciónkat. Ilyenkor általában érzelmi alapon cselekszünk, s az adott szituációban azt döntjük el, hogy a bekövetkező eseményhez pozitívan avagy negatívan viszonyuljunk. Miként és miért tesszük mindezt, és miért nem törekszünk minden esetben a rációt érvényre juttatni – többek közt ezt vizsgálja az emotivizmus irányzata.

Mivégre is a morális érzék?

Ha a hírekben gyilkosságról tudósítanak bennünket, azt mint bűnt mélységesen elítéljük. De belegondoltál-e abba, hogy akárhogy is keressük a gyilkosságban a bűnt, azt mint tényszerű adottságot nem találjuk. Pusztán a „morális érzék”, az együttérzés mondatja velünk, hogy ez rossz, elítélendő dolog … és ez az érzület tekinthető igazán moralitásunk hajtóerejének. Az értelem tehát Hume szerint nem elégséges erkölcsi ítéletek megalkotásához, ugyanis csak arra alkalmas, hogy segítségével a hamis dolgokat az igazaktól meg tudjuk különböztetni. Emellett az értelem ahhoz is kell, hogy megértsük tetteink következményeit, illetve hogy morális céljaink kivitelezését meg tudjuk tervezni. Arra viszont egyáltalán nem alkalmas, hogy motiváljon is a cselekedeteink végrehajtására, erre az érzelmek, érzések hivatottak. Tehát „… az értelem az érzelmek rabszolgája …” (Hume: Értekezés az emberi természetről) Legalábbis Hume, illetve az emotivisták szerint.

emoti1

Az emotivizmus szándéka

Alapvetően metaetikai irányzatról van szó, mely „alapvetően azt a kérdést teszi föl, hogy mi a természetük a morális állításoknak, honnan ered az etika. A beszélgetésekben, cselekvésről való gondolkodásban és a társadalmi törvényalkotásban miért van inkább etika, és miért nem inkább hanyagolják ezeket a kérdéseket, és egyáltalán milyen alapon mondhatjuk egy cselekvésről, hogy jó.” (Boros János: Filozófia)

Az emotivizmus kifejezés a latin emotio érzelem, érzés szóból származik. A XVIII. századi Nagy-Britanniában ugyanis néhány gondolkodó (pl. Hume, A. Smith) az erkölcsi érzést (moral sense-t) olyan egyedi megismerésmódnak tekintette, amely az erkölcsöt segíti eligazodni a jó és rossz kérdésében. Ezt az erkölcsi érzéket, érzést egyfajta sajátos a priori intuíciónak tekintették. Abból indultak ki, hogy a tényigazságokra vonatkozó értékítéletektől meg kell különböztetnünk a morális igazságokra vonatkozó értékítéleteket, ugyanis ez utóbbiakhoz nem rendelhetők igazságértékek. Ennek folytán azt is mondhatjuk, hogy az etikai állítások értelmetlenek, mivel nincs jelentésük – azaz nem fejeznek ki konkrét tényt. Pusztán a beszélő érzelmeit közvetítik. Emiatt ezt az irányzatot nevezik még expresszivizmusnak, illetve non-kognitivizmusnak is. Mivel az erkölcsi ítéletek egyfajta ízlésként jelentkeznek, ezért gyakran azonosítják az erkölcsi szubjektivizmussal is, ám attól abban különbözik, hogy az erkölcsi értékítéleteket az emotivista nem tekinti értelmesnek, ugyanis az erkölcsi kijelentéseknek nem tulajdonít szó szerinti jelentést, pusztán az érzelmek olyan kifejeződéseinek tartja azokat, mint egy nevetés vagy egy sóhaj. Ha pl. azt állítjuk, hogy lopni bűn, akkor az emotivista nem végső, egyetemes igazság megfogalmazására törekszik, nem azt állítja, hogy e kijelentése aktuálisan igaz avagy hamis. Idézett állításunk egyszerűen a Pfuj! kimondására késztet, miként az az állítás, hogy a másikat tisztelni kell a Hurrá! érzelmét váltja ki belőlünk. Ezen érzelmek alapján ezt a felfogást némi iróniával szokták pfuj/hurrá-elméletként is aposztrofálni.

Csakhogy amikor Pfujt! vagy Hurrát! kiáltunk, nemcsak egyszerűen kifejezzük az érzelmeinket, hanem ezáltal a másikra is hatni kívánunk, arra szeretnénk sarkallni, hogy ő is átérezze a mi álláspontunkat, sőt, hogy hasonlóképpen gondolkozzon az adott dologról, s hozzánk hasonlóan cselekedjék. Vagyis, ha valaki azt állítja, hogy lopni bűn, akkor lényegében arra sarkall, hogy ne lopj!

emoti2

Ami az emotivizmus ellen szól …

A legerőteljesebb kritikák egyikét a preskriptivizmus fogalmazza meg: az erkölcsre jellemző racionális érvrendszert meglátása szerint az emotivizmus nem tudja feltárni. A preskriptivisták szerint az erkölcs előíró (preskriptív jellegű), vagyis meghatározza, hogy mit tegyünk, illetve mit kerüljünk el, nem ragad le a konkrét szituációknál jelentkező morális érzéseknél. Másfelől azt vetik az emotivisták szemére, hogy az egyes erkölcsi ítéletek között nem kerekedhet vita, holott a gyakorlat épp azt mutatja, hogy az erkölcsi értékítéletek közötti feszültség, ellentmondás gyakorta generál vitát. Az emotivizmus szerint azonban legfeljebb az etikai terminusok definiálása során merülhet fel vita, a valódi erkölcsi ítéletek esetében nem. Pl. abban a kérdésben sem, hogy az emberölés helytelen.

Ugyancsak az emotivizmus tarthatatlan voltára figyelmeztetnek a kötelesség- (deontológiai) etikák, melyek abból indulnak ki, hogy az erkölcsi ítéleteknek mindenkire érvényesnek, vagyis univerzálisnak, ebből adódóan személytelennek kell lenniük (vö. kanti kategorikus imperatívusz). Ezzel szemben az emotivizmus csak aktuális állapotokra vonatkoztatja értékítéleteit, amikre nem lehet kötelezettségeket alapozni.

További érdekes oldalak: 

• Nigel Warburton: A filozófia világa
Kossuth K., 1993

• Ben Dupré: Filozófia – 50 fogalom, amit ismerni kell
Ventus Libro K., 2013

Farkas Zoltán cikke