Járjon pszichológushoz?
Szabó Éva
2003/05/28 08:00
1145 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
A legtöbb szülő érdeklődéssel olvassa az újságok pszichológiai ismeretterjesztő vagy tanácsadó cikkeit, s talán arra is viszonylag könnyen szánja rá magát, hogy levélben kérjen tanácsot egy-egy nehezebbnek tűnő nevelési kérdésben.

Amikor azonban a gyerekorvos, vagy az óvó néni javasolja, hogy talán érdemes lenne szakemberhez fordulni, sokan megijednek. Még azok az édesanyák vagy apák is szívesebben halogatják a pszichológus felkeresését, akiket senki nem küld, hanem maguk érzik, az idő múlásával egyre világosabban, hogy gyermeküknek olyan nehézsége, lelki eredetű baja van, amivel a család nem tud egyedül megbirkózni. A betegség, a fájdalom, valamilyen zavaró tünet jelentkezése persze soha nem öröm, a testi panaszokkal mégis előbb keressük fel az orvost, mint lelki nyavalyáinkkal.

A pszichoterápiás segítségnyújtáshoz gyakran még a legfelvilágosultabb, legtájékozottabb szülők fejében is valamiféle szégyenérzet társul: az ő gyerekük nem "bolond", nem "fogyatékos", hogy holmi agyturkászra legyen szüksége. Sokakban a szégyenérzetnél erősebb a bűntudat: érzik, hogy valami módon részük van a gyermek lelki problémáiban, amiért magukat, esetleg kölcsönösen egymást vádolják.

Várandós szülőként titkon mindannyian tökéletes gyermekre vágytunk, olyanra, aki szép, okos és tehetséges, nemcsak jól tanul és kifogástalanul viselkedik, de népszerű és életvidám is. Ez, a tökéletes gyermekről szőtt a fantáziánk nehezen foszlik szét, sokáig hisszük, csak igyekeznünk kell, s mindez valóra válik. Miközben saját hiányosságainkért szüleinket hibáztatjuk, nehéz lehet elfogadnunk, hogy hozzájuk hasonlóan, nekünk sem sikerül tökéletes gyermeket nevelnünk. Az a tény, hogy a gyereket pszichológushoz kell vinni, sokakban a kudarc és az önvádlás érzését kelti fel.

Van, aki arra gyanakszik, talán elhanyagolta a kicsit, nem töltött vele elég időt, vagy túl szigorú volt. Mások, épp ellenkezőleg, attól tartanak, elkényeztették a gyereket, nem fogták elég keményen időben, és most már talán késő. A gyermekük betegsége miatt érzett bűntudat számos szülőben fel is nagyítja a problémát, és a gyereket betegebbnek érzik, mint amilyen az valójában. A felnőttek ugyanakkor védekezhetnek is a gyermek betegsége keltette bűntudat ellen, ami tagadáshoz is vezethet. Úgy hiszik, gyermekükkel minden tökéletesen rendben van, s nem értik, mások miért nem fogadják el a kicsit olyanak, amilyen. Talán még haragszanak is az iskolára vagy az orvosra, aki pszichológushoz akarja küldeni a gyereket.

Az is előfordul, hogy a szülő, kimondva-kimondatlanul mérges a gyerekre, amiért az kínos tüneteivel (pl. bepisilés, verekedés, dadogás, stb.) kellemetlen helyzetbe hozza őt. Ezek az anyukák és apukák általában úgy beszélnek a gyerek bajairól, mintha fogalmuk sem lenne, vajon mi okozhatja azokat, esetleg egy távoli rokontól öröklött génekre gyanakodnak. A pszichológusra úgy tekintenek, mint valami szerelőféle mesteremberre, aki majd megjavítja, ami rejtélyes módon elromlott, de ők, a maguk részéről mossák kezeiket.

Szintén gyakori érzés a féltékenység. Azok a nagyon lelkiismeretes, nagyon gondos szülők, akik mindig mindenből a legtöbbet, legjobbat adták gyermeküknek, gyakran nem értik, mindez miért nem elég. Hogy lehet, hogy ennyi figyelem és önfeláldozás mellett a gyereknek mégis segítségre van szüksége? Mi lehet az a szaktudás, az a speciális bánásmód, amivel ők nem rendelkeznek? Ez a rejtett féltékenység akár meg is nehezítheti a gyerekek gyógyulását, amennyiben a szülő, bár elvileg a gyógyulásban érdekelt, a lelke mélyén nem bánná, ha a pszichológus is felsülne ott, ahol ő tehetetlen volt.

A féltékenység miatt néha annak sem tud egy anyuka felhőtlenül örülni, ha a gyermeke megszereti a terapeutát és szívesen jár hozzá. Titkon attól tarthat, elszeretik, valami trükkel elcsábítják, ellene fordítják a kicsit. Ezek a félelmek azonban alaptalanok, a pszichológusok pontosan tudják, hogy egy gyereknek a szülei, a családja a legfontosabb. Még ha néha veszekednek is otthon, a gyógyulást a családi viszonyok rendeződése, békésebbé, szeretettelibbé válása segíti elő a leginkább.

A szülőkben felmerülő érzéseket, szorongásokat és félelmeket tehát mindig figyelembe kell venni. Bár a gyerek a páciens, mégis a szülő az, aki a kezelés feltételeit, a hátterét biztosítja, ha kételyei, kérdései sokáig megválaszolatlanok maradnak, elveszítheti a bizalmát a kezelésben és megszakíthatja azt. A gyerekpszichológus ezért, a gyermek gyógyítása mellett, mindig tartja a kapcsolatot a szülőkkel is. Először velük találkozik, nem a kicsivel, és nemcsak a tünetek iránt érdeklődik, hanem aziránt is, mit éreznek ezzel kapcsolatban a szülők. Ha a beszélgetés végén úgy döntenek, a kicsi egy ideig terápiába fog járni, akkor megállapodást kötnek: a szülő biztosítja a kezelés feltételeit, rendszeresen elhozza a gyereket, és mellette áll, lehetőleg nem kritizálja, érzelmileg támogatja a folyamatot.

Ugyanakkor a pszichológus időről-időre a szülők rendelkezésére áll: megosztják a tapasztalataikat, megbeszélik a gyerek életében történt fontosabb változásokat és azokat az érzéseket, konfliktusokat, melyeket a kezelés a család életében kiváltott. Ha a szülők és a pszichológus kapcsolata jó kommunikáción és kölcsönös bizalmon alapul, az mindkét fél dolgát megkönnyíti. A szakember is, a szülő is jobban megérti a gyereket, és hatékonyabban tud változtatni, beavatkozni az ő érdekében.