Khadzsuráhó
2001/10/07 00:00
1194 megtekintés
A cikk lejárt! Valószínű, hogy már nem aktuális információkat tartalmaz!
Khadzsuráhó templomait a IX. és XI. század között a Csandélla királyok uralkodása alatt építették. A templomok egy része olyan erotikus szobrokkal van díszítve, melyek - miközben mély vallási tartalmat jelenítenek meg - rendkívül magas művészi színvonalon ábrázolják az emberi testet és a szexualitást. Khadzsuráhó, az egykori kultikus központ, a hatalmas és virágzó város, ma kis falucska Közép-Indiában. Templomai azonban, ma is egy rég letűnt birodalom emlékét idézik. A kiállítás több mint ötven, jórészt nagy méretű fotográfia segítségével ismerteti meg a látogatót Khadzsuráhó templomaival. A fotókat Csortos Szabó Sándor készítette, aki a tavalyi nagy sikerű Angkor kiállítás egyik szervezője és kiállítója volt.

A khadzsuráhói Visvanatha-templom téglalap alakú teraszának négy sarkán állól, négy építmény egyike

század között a Csandélla királyok uralkodása alatt építették. A templomok egy része olyan erotikus szobrokkal van díszítve, melyek - miközben mély vallási tartalmat jelenítenek meg - rendkívül magas művészi színvonalon ábrázolják az emberi testet és a szexualitást. Khadzsuráhó, az egykori kultikus központ, a hatalmas és virágzó város, ma kis falucska Közép-Indiában. Templomai azonban, ma is egy rég letűnt birodalom emlékét idézik. A kiállítás több mint ötven, jórészt nagy méretű fotográfia segítségével ismerteti meg a látogatót Khadzsuráhó templomaival. A fotókat Csortos Szabó Sándor készítette, aki a tavalyi nagy sikerű Angkor kiállítás egyik szervezője és kiállítója volt. A kiállításra kerülő képekhez Renner Zsuzsanna indológus írt magyarázatot, így a látogatók a látványon kívül azzal a korral is megismerkedhetnek, amelyben ezek a templomok megszülettek.

(Nők Lapja)

Pillanatfelvétel a középkori Indiai művészetéből: Az ívelt tetőzetű templom

Az ívelt tetőzetű templom a VIII. században bukkant föl. A IX. század elején az északi királyságokban is elterjedt ez a forma, amely a mai napig érvényesül ezen a vidéken. Elöljáróban mindjárt a két legfontosabbat kell megemlítenünk, nem csupán művészi értékük miatt, hanem azért is, mert a IX. századtól a XV-ig folyamatosan tanulmányozhatjuk őket, méghozzá számos, egyazon helyen fönnmaradt alkotáson.

Az első az oriszai stílus (India északkeleti részén), mely a Szómavamsi- és a Ganga-uralkodóház idejében virágzott, kiváltképpen Bhuvanésvar szent városában, a IX. század végétől a XIII. század közepéig. Ide tartoznak még a környékbeli szentélyek is, mint a Szúrja-templom Konárakban (a XIII. század közepéről), valamint a Dzsagannátha-templom Muriban, mely a XII. század elején épült, de mára már többször is átépítették. A másik ilyen stílus, amely még az előbbinél is kifinomultabb művészi értékeket hordoz, a bundelkhandi (Közép-Indiában), mely a Csandélla-uralkodók idejében élte a maga fénykorát, akiknek vallási fővárosa, Khadzsuráhó, az egyik legnagyobb becsben álló szent hely volt a középkori Indiában a IX. századtól a XIV század elejéig.

Nőalak a khadzsuráhói Visvanatha-templom faláról

A többi négy stílus Rádzsputána és Közép-India között oszlik meg, ahol a XI. századtól kezdve - akárcsak Gválijarban - a muzulmán hódítás törte meg a hindu vallásos építészet fejlődésének lendületét: utoljára a Dekkánon, ahol a XI. századtól a XIII-ig tartott. A tanulmányozandó példák nagy bősége, valamint a helyi stílusok szükségszerű eltérései ellenére is föl tudjuk vázolni a fejlődés fő vonalát, és kiemelni legalább az alapvető sajátosságokat, egyrészt az alaprajz, másrészt a tetőzet vizsgálata révén.

Ami az alaprajzot illeti, a korai időszakban a síkhara rendszerű templom mindössze egy ívelt tetőzetű szentélyből és egy előcsarnokból állott.
Később, a IX. és a X. században a szentély, az előcsarnok és a híveket befogadó pavilon sorban egymás mögött helyezkedett el. Az egész együttest kerítésfal övezte, amelyen két jókora pillér között, amit fölül gazdagon díszített ív fogott össze, kapu nyílott, ily módon csarnokszerű bejáratot képezve. Ennek a típusnak a legszebb példája, minden bizonnyal a kis Muktesvara-templom, az oriszai Bhuvanesvarban, melynek kiegyensúlyozott arányai tökéletes díszítéssel párosulnak.

Szép női szoboralakok váltakoznak nagy műgonddal készült díszítőelemekkel.
A templom három fő részét más-más tetőzet fedi: a szentélyt síkhara borítja, az előcsarnokot alacsonyabb, piramis alakú tető, sűrű és egyre kisebbedő párkányzattal, a pavilon teteje pedig még ennél is alacsonyabb és lépcsőzetes.

Ez a típus a XI. század kezdetétől egészen a XII. század végéig élte virágkorát. A hindu vallásgyakorlat számára nélkülözhetetlen három fő épületrész egyetlen láncba kapcsolódik itt össze és ugyanabban a tengelyben helyezkednek el, egy tömbben, kelet felől nyugati irányba haladva.
(E kiegészítő helyiségek felszaporodása a kor hindu szentélyeinek kedvező anyagi helyzetét is tanúsítja.)
Ennek az elrendezésnek a legszebb példáit Bhuvanesvarban és Khadzsuráhóban látjuk. A magas, párkányzatos, lapos domborművekkel ékesített lábazaton nyugvó templomépület alaprajza gyakran a sokkarú lotaringiai kereszt alakját idézi. Széles lépcsőzeten fölfelé haladva jutunk a templomba, először egy oszlopcsarnokba, majd innen ismét lejjebb ereszkedünk, azután egyazon szinten egy külső előcsarnokba és egy másik előcsarnokba (mandapam) lépünk, amelyet kétfelől erkélyes ablakok világítanak meg.

A szerelmespárokat ábrázoló szobrászat páratlan virágzása, amely már az első századtól kezdve jelen volt a buddhista művészetben. Ez a témakör most erotikus jelenetekkel bővül. Az erotika: az istenséggel való misztikus egyesülés. A szekták, melyek ezt a tant vallották egyfajta szerelmi együttélésben meg is valósították tanaikat.

Innen tovább egy tágas négyzetes terembe jutunk, amelyet nagy előcsarnoknak (mahámandapam) neveznek: ennek a tetőzete általában gúla alakú (kadamba típusú), és egy közbülső termen keresztül (antarálá) a tulajdonképpeni szentélybe nyílik. Egy folyosó pedig a terem és a szentély körüljárásának (pradaksina) szertartását szolgálja. Ilyenformán a templom lenyűgöző együttessé alakul. Ritmusát kívülről a különböző magasságú tetők adják meg, és közöttük is a szentély messze kimagasló síkharája uralkodik. Az egyes épületek külsejét erősen hangsúlyozott, alakos domborművek díszítik, ügyesen sávokba rendezve, vagy pedig többé-kevésbé mély fülkékbe rejtve: jelenlétük lüktető életet varázsol ezekbe a falakba a fény és az árnyék váltakozása révén, ami szinte kizárólag ezt a stílust jellemzi. A belső teret istenszobrok és igen szép mennyezetek ékesítik, az egymás fölé helyezett kiszögelléseket finom mértani díszítmények borítják, amelyek közül a legszebbek sugarasan elhelyezkedő alakokkal bontott kupolákat formáznak. E típus legszebb templomai: a bhuvanesvari Lingarádzsa (a XI. századból), melynek tornya mintegy 50 méter magas, valamint a khadzsuráhói Khandárija-Mahádéva (ugyanebből az időből). Ebből a korszakból egy másfajta alaprajzot is találunk Khadzsuráhóban (például a Visvanátha- és a Laksmana-templornét): itt közös, téglalap alakú teraszon lóhereszerűen van elrendezve egry középponti szentély és a négy sarkon négy kisebb kápolna.

A khadzsuráhói Dévi Dzsgadamba-temploma, melynek falát a szerelem őszinte dicsőítésének ábrázolásai fedik, minden dolgok filozófikus jelképiségével

Ez a típus az istenek lakóhelyének, az ötcsúcsú Méru-hegynek, a világ sarkpontjának építészeti modellje, mely továbbterjedt Délkelet-Ázsia országaiba is, és nagyszabású építkezések ihletőjévé vált, mint amilyen a maga nemében kétségtelenül leghíresebb Angkor-Vat, a Khmer-dinasztia földjén, Kambodzsában (a XII. század első feléből).

Ha mármost magát a síkharát vesszük szemügyre, fejlődésének főbb vonásait a következőkben foglalhatjuk össze: a korai időszakban (a VII.-től a IX. századig) egymás fölött elhelyezkedő párkányokból állott, úgyhogy az együttes összképét a vízszintesek határozták meg, és ez a fejlődés során egyre nagyobb hangsúlyt kapott. A sarkokon függőleges rendben váltakoznak a gavaksza vagy tamilul kudu néven ismert díszablakok motívumaival ékesített párkányok, illetve a lapított és gerezdekre szabdalt párnaszerű tagok (árvalaka). Ennek a tetőzetnek minden egyes oldala függőlegesen három szeletre oszlik, köztük a középső, kiugró rész mindenkor sűrűbb díszítésű, mint a másik kettő, alsó részén pedig olykor kis toronyhoz hasonló kudu van. Leginkább Yattadakalból idézhetünk erre példákat, elsősorban a Dzsambhulinga-, illetve a Papanátha-templomot.

Felhasznált és ajánlott szakirodalom: A gótika és a Távol-Kelet (A művészet története sorozat darabja) Corvina