Kis bandavezérek
2003/05/09 08:00
1246 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Minden szülő izgul, amikor gyermekét iskolába adja. Ha pár hónap alatt azután kiderül, hogy csemeténk igazi kis bandavezér, akit falkában követetnek a többiek, felsóhajtunk: 'hál istennek' minden rendben van. De mit érzünk akkor, amikor egyre többen kezdenek panaszkodni rá, hogy túl erőszakos, mindenkinek parancsolgat, és ha valami nem a kedve szerint történik, akkor zsarol, duzzog, verekedik?

Minden szülő izgul, amikor gyermekét iskolába adja.
Legtöbbünket nemcsak az előmenetel, a jó jegyek és a tanárok dicsérete foglalkoztat, de azt is szeretnénk, ha gyermekünk "második otthonában" jól is érezné magát. Aggódva figyeljük, vajon lesz-e barátja, népszerű lesz-e, vagy inkább a perifériára szorul, esetleg bántják, csúfolják is. Ha pár hónap alatt azután kiderül, hogy csemeténk igazi kis bandavezér, akit falkában követetnek a többiek, felsóhajtunk: 'hál istennek' minden rendben van. De mit érzünk akkor, amikor egyre többen kezdenek panaszkodni rá, - szülők, tanárok, sőt maguk a gyerekek is, - hogy túl erőszakos, mindenkinek parancsolgat, és ha valami nem a kedve szerint történik, akkor zsarol, duzzog, verekedik? Mit szólunk hozzá, ha lassan az egész iskola megismeri a nevét, mert már minden kisebb gyereket fellökött egyszer, és az ebédlőben is csak az ő kiabálását hallani? Valószínűleg nem efféle népszerűségre vágytunk.

Szülőként nehéz elfogadnunk, hogy gyermekünk kifogásolt viselkedésében gyakran saját türelmetlenségünket, akaratosságunkat vagy agresszivitásunkat látjuk viszont. Ha nem is tartozunk azok közé a szülők közé, akik helyeslik, vagy legalábbis elnézik csemetéjük erőszakosságát, mondván "legalább nem mulya, kiharcolja az élettől, ami neki jár", akkor is részünk lehet a jelenség kialakulásában. Igaz, a legrosszabb, legverekedősebb, legzsarnokibb módon viselkedő gyerekek általában maguk is áldozatok: durva, autoriter családokból kerülnek ki, és csak az otthoni bánásmódot gyakorolják el társaikon az iskolában. A manipuláció, zsarolás és kiközösítés kifinomultabb eszközeivel élő kis Machiavellik azonban a legjobb családokban is cseperedhetnek.

Szülőként gyakran nem vesszük észre, magunk is mennyire nehezen viseljük el, ha a kicsik nem engedelmeskednek nekünk, vagy egyszerűen csak vonakodva, késlekedve teszik meg, amit kérünk. Nemcsak erősebbek vagyunk, de őszintén hisszük is, hogy igazunk van, és hogy csak a gyermek érdekeit szolgáljuk, amikor ráerőltetjük az akaratunkat. Minden bizonnyal helyesen is tesszük, ha decemberben nem veszünk jégkrémet, és nem hagyjuk, hogy négy év tanulás után, csak úgy abbahagyja a zongorázást. Ha azonban sikerülne magyarázattal, ésszerű kompromisszum kereséssel beleegyezésre bírnunk, bizonyára ő is kellemesebb, rugalmasabb modorban adná elő igényeit nemcsak otthon, de az iskolában is.
Sok szülő nem érti, hogy lehet éppen az ő gyereke verekedős, parancsolgatós, amikor az ilyen viselkedést otthon különösen szigorúan büntetik. A testvérek közötti veszekedést, civakodást azonnal leállítják, és elvárják, hogy a gyerekek jóban legyenek, és játszanak szépen együtt.

Pedig a testvérek közötti féltékenykedés és időről-időre fellángoló ellenségeskedés tulajdonképpen természetes dolog. Ha nem is örülünk neki, és ahol tudjuk, enyhíteni próbáljuk, nagyon szigorúan tiltani mégsem szerencsés, mert az a visszájára sülhet el. A féltékeny testvér otthon látszólag megbékél és kedves, előzékeny a kistestvérével, de az iskolában minden nála gyengébbet elgáncsol, megüt, kicsúfol. A tiltott érzések nem tűnnek el, csak áttolódnak az eredeti tárgyukról egy hasonlóra, egy másik kisebb gyerekre.

Különösen fonák helyzet alakul ki akkor, ha a szülők a testvérek közötti civakodásnak egy-egy hathatós pofonnal vetnek véget. Mert, bár a tettlegességet tényleg nem szabad megengedni a kicsiknek, és nem helyes, ha a nagyobb és erősebb gyerek kihasználja a gyengébbet, mégsem igazán hiteles, ha fizikai fölényünk fitogtatásával szerzünk érvényt e nézetünknek. A gyerekek elsősorban utánzás és a felnőtt szerepekkel való azonosulás útján tanulnak, az erkölcsi prédikáció sokkal kevésbé hat.

Ezért nem hatásos az sem, ha egy-egy vendégség, vagy az iskolába menetel előtt felkészítjük a gyereket a helyes viselkedésre. Hiába magyarázzuk el ugyanis, hogy a süteményosztáskor ki kell várnia a sorát, vagy, hogy a többi gyerek nem fogja engedni, hogy mindig ő nyerjen a társasjátékban, ha otthon eddig még egyszer sem mertük megverni a Fekete Péterben.
Az illedelmes viselkedést és a társas együttélés szabályait persze meg kell tanítanunk gyermekünknek! Nem várhatjuk el, hogy magától kitalálja, másoktól spontán ellesse, kinek kell átadnia a helyét, vagy kit kell előreengednie az ajtóban. De a konkrét szabályoknál, a törvény betűjénél a szellemisége mindig fontosabb: hiába adom át a helyem, ha utána tiszteletlenül beszélek a "vén szatyorról", és felesleges leülni társasozni, ha bár nem vitatom, hogy szabályosan győztek le, mégsem tudok a végén jó szívvel gratulálni a nyertesnek.


Győrfi Anna
pszichológus


Képek forrása:
www.calgaryschild.com
www.canoe.ca
www.croydon.gov.uk