Kórházban a gyerekkel
Szendrei Judit
2003/09/15 08:00
446 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Szülőnek lenni sohasem egyszerű. A sok öröm, büszkeség és meghitt pillanat mellett aggodalomra, részvétre és szorongásra is akad okunk az évek során bőven. A legnehezebb napokat kétségkívül akkor éljük át, amikor gyermekünk betegségtől szenved és mindenféle kellemetlen orvosi beavatkozásra szorul.

Az is előfordulhat, hogy egy időre kórházba kell mennünk, sőt, a kicsit esetleg meg is operálják. Bármit megtennénk, hogy ezt elkerüljük, néha mégis át kell esnünk rajta, s közben mindent meg kell tennünk azért, hogy gyermekünk a lehető legkevesebb szenvedést élje át. A kezelések testi kellemetlenségeinek csökkentése mellett a tortúra lelki elviselhetőségére tett erőfeszítések épp ennyire fontosak. Lélekben fel kell készülnünk a nehéz napokra, és segítenünk kell gyermekünknek is megérteni, elviselni, ami vele történik.

Furcsának tűnhet, hogy a szülőnek is készülnie kell lélekben, hiszen nem ő él majd át fájdalmas, félelmetes élményeket. A felnőtt lelkiállapota azonban szinte elválaszthatatlan a gyermekétől; ha az anya fél, vagy a kezelés jogosságával, eredményességével kapcsolatban bizonytalan, esetleg nem bízik az orvosokban, azt gyermeke megérzi. Csak akkor tudjuk a kicsi szorongását enyhíteni, ha a sajátunkén valahogy felülkerekedtünk. Kérjünk tehát minél több információt a betegséggel, a beavatkozással és a kórházi tartózkodással kapcsolatban, és csak akkor egyezzünk bele a kezelésbe, ha biztosak vagyunk benne, hogy ez szolgálja leginkább gyermekünk érdekét!

Az információk begyűjtése azért is fontos, hogy gyermekünket fel tudjuk készíteni arra, ami rá vár. A kicsinek joga van tudni, hogy hová viszik, mit csinálnak vele, és egyáltalán miért van minderre szükség. A gyermek életkorától függ, hogy mikor, milyen szavakkal, mennyire hosszan és bonyolultan magyarázzuk el a kezelés lényegét, melynek elsődleges célja nem az, hogy a beleegyezését megnyerjük, (mint a felnőtt páciensek esetében), hiszen erről úgyis a gondviselő dönt, hanem inkább az, hogy megnyugodjon. Egy kisebb, óvodás gyereknek elég pár nappal a beavatkozás előtt szólni, hogy nemsokára megyünk, hiszen az ő időfogalma hosszabb periódusok esetében bizonytalanul működik.

Vigyázzunk arra is, nehogy éppen megnyugtatásul szánt magyarázatunk túl felnőttes, érthetetlen szóhasználata keltsen a gyerekben félelmeket! (Egy óvodás kisfiú például nagyon megijedt, amikor szülei azt mondták neki az EKG vizsgálatról, hogy most meg fogják mérni a szívverését. Azt hitte ugyanis, hogy ehhez ki kell tenni a szívét valamilyen mérlegre. Így minél tovább magyarázták neki a dolgot, annál kétségbeesettebben tiltakozott. )

Sokan talán úgy gondolják, jobb a kellemetlenségekről nem beszélni, minek ijesztgessük előre a gyereket, csak jobban fog félni, tiltakozni. Ezzel a stratégiával megspórolhatjuk ugyan a kórházba kerülés előtti szorongásokat, annál nagyobb lesz azonban a gyerek ijedelme, amikor mégis bekerül. A váratlan, ismeretlen dolgok mindig félelmetesebbek, mint azok, melyekre volt időnk felkészülni, s akkor a szülők szavahihetőségébe vetett hit megingásáról még nem is beszéltünk.

Igyekezzünk kerülni továbbá, hogy olyasmit ígérjünk, amit nem tudunk betartani, vagy garantálni, mert nem rajtunk múlik, és főleg ne vezessük félre a gyereket! Ha nem tudjuk, hogy pontosan hány napig kell benn maradunk, ne ígérjük meg, hogy a hétvégén már otthon lehet, se azt, hogy minden kezelésen bent lehetünk, vagy hogy holnap már biztosan felkelhet! És bár a fájdalomtól mindketten nagyon félünk, mégsem mondhatjuk, hogy nem érez majd semmit, vagy, hogy úgy veszik majd ki a vakbelét, hogy közben se tű, se szike, se keserű pirula nem lesz. A gyerek nem hülye, a lelke mélyén tudja, hogy ez nem lehetséges. Sumákolásunk láttán csak még jobban megijed: talán valami olyan szörnyűség vár rá, amit be sem merünk vallani neki.

A magyarázathoz hozzátartozik az okok feltárása is. Nem elég megmondani neki, hogy kiveszik a manduláját, vagy megoperálják a sérvét, mert így ez számára még semmit sem jelent. Ha nincs kézzel fogható fájdalma, aminek maga is véget szeretne vetni, a kicsi kevéssé motivált arra, hogy együttműködjön. Ha azonban elmagyarázzuk, hogy milyen kellemetlen betegségeknek vehetjük a műtéttel elejét, hogy mi az, ami nem működik a testében tökéletesen, s ezért egy kis javításra szorul, akkor könnyebben aláveti magát annak, amire a felnőttek kérik.

A kis páciens megnyerése pszichológiai szempontból is nagyon fontos: egyáltalán nem mindegy, hogy valakit lefognak, és kétségbeesett tiltakozása ellenére megszúrják, megvágják, bekötözik, vagy a bátorságára apellálva, menet közben mindent elmagyarázva partnernek tekintve kezelik, és a végén megdicsérik. Az egészen kicsiknél sajnos némi erőszakra így is sor kerülhet. Egy két éves gyerek lelki apparátusa egyszerűen még nem elég érett ahhoz, hogy az önfegyelmére vagy a türelmére apelláljunk.

Ilyenkor is sokkal szerencsésebb azonban, ha a mama az, aki a vérvételnél ölbe veszi, és egyik kezével a karját szorítja, míg a másikkal a fejét simogatja és gyengéden, nyugtatgatva duruzsol a fülébe. Nincs az a rátermett nővérke, aki az effajta asszisztenciánál hathatósabb segítséget tudna nyújtani.

Fontos tisztázni továbbá, hogy mit jelent az, hogy el fogják altatni. Sok gyerek számára ugyanis ez meglehetősen félelmetesen hangzik. Hallott már olyasmiről, hogy kutyát, macskát elaltattak, és talán azt is, hogy valaki végső nyugalomra szenderül. Mások esetleg amiatt aggódhatnak, hogy elég mélyen alszanak-e ahhoz, hogy ne ébredjenek fel, amikor belevágnak a hasukba. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ő néhány óra elteltével biztosan fel fog ébredni, addig azonban tényleg nem fog érezni semmit.

A kórházra való felkészülés lazább, játékos formában is történhet. Jópofa, barátságos ismeretterjesztő mesekönyvek éppúgy segíthetik a szülőt, mint a játék orvosi készlet és a plüssmackók mancsának kendővel való bekötése. Ha a gyereknek megengedjük, hogy ő legyen a doktorbácsival, és mi vagyunk a beteg kiselefánttal, aki fél ugyan, de bátran viselkedik, (és esetleg kineveti a nyuszit, aki sivalkodott, pedig csak meg akarták vizsgálni,) akkor nemcsak példát mutatunk neki a kívánatos viselkedésből, de a helyzet feszültségét gyakorlással előre oldjuk, ráadásul a kicsi az orvos szerepét alakítva, ehhez a félelmetes fehérköpenyes varázslóhoz is közelebb kerülhet lélekben.

Ne várjuk azonban a felkészítéstől, hogy minden simán fog menni: nem lesz sírás, tiltakozás, rosszkedv és hiszti. A betegség és a fájdalom mindenkit kiszolgáltatottá, elesetté, érvekkel nehezen megközelíthetővé tesz, egy gyermekkel ez a helyzet fokozottan fennáll. Bármennyit készültünk is együtt, lehet, hogy az utolsó percben mégis bepánikol, zokog, könyörög, csimpaszkodik.

Az is előfordulhat, hogy annyira szorong, hogy újra bepisil, az ujját szopja, vagy csak az ölünkben tud elaludni. Soha ne veszekedjünk a beteg gyerekkel, ne mondjuk, hogy csalódtunk benne, bezzeg mások nem cirkuszolnak, vagy, hogy "De hiszen nem ezt ígérted." Amikor a kicsi viselkedése felett a félelem és a fájdalom vette át az irányítást, egyetlen dolognak veszi hasznát: a megnyugtatásnak és az együttérzésnek.