Leggyakoribb nevelési hibáink - 2. rész
2005/03/22 08:00
534 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Mint minden tudomány, így a pedagógia is halad a korral: új tapasztalatok és bizonyítékok nyomán új szempontok és elvek fogalmazódnak meg, sok régi kérdésre, problémára ma már más választ adunk, mint 50-100 évvel korábban. Van azonban jó néhány helyzet, amely, úgy tűnik, örök. Lássuk, mik a leggyakoribb nevelési hibák!

A gyerekek, ahogy régen is, ma is gyakran elfelejtenek hangosan előre köszönni a szomszéd néninek vagy sapka nélkül akarnak az udvarra menni. Nemcsak a kicsik követik el azonban generációkról generációkra ugyanazokat a csínytevéseket, de mi, szülők is valószínűleg hasonló hibákba esünk, mint elődeink.

A felelősség megosztása
Az egyik jó dolog a gyermeki létben az, hogy nem kell túl sok praktikus, evilági gonddal törődnie az embernek, figyelmét, idejét sokkal fontosabb dolgoknak szentelheti: játszhat, tanulhat, ábrándozhat. Nem szerencsés azonban, ha a szülő ezt a védett burkot túl sokáig, túl szorosan fenntartja.
Már egy óvodásnak is tisztában kell lennie valamennyire azzal, hogy a pénz nem a fán terem a kertünkben, ezért nem vehetünk meg mindent a boltban, ami eszünkbe jut. Egy kisiskolást lassan rá lehet ébreszteni arra, hogy a házimunkákat nem kis manók végzik el, amíg mi alszunk, hanem bizony fáradságba kerülnek, illene segíteni bennük.
Amelyik gyerek már biztosan számol ezres számkörben, annak lassan elkezdhetünk zsebpénzt adni, hogy megtanuljon felelősen bánni a pénzzel. A kamaszokat már komolyabban is bevonhatjuk a család pénzügyi terveibe, akár a véleményüket is kikérhetjük.
Még a legkövetelőzőbb, legnagyszájúbb tinédzser is könnyebben elfogadja, hogy ezúttal nem kap új nadrágot, vagy nem fizetjük ki a koncertjegyét akkor, ha tudja, hogy egy szobával nagyobb lakásra, vagy éppen az ő külföldi tanulmányútjára spórol a család.

Együttérzés helyett hibáztatás
Senki se szereti, ha gyermekét valamilyen sérelem, hátrány, megaláztatás éri. Természetes, hogy együtt érzünk vele; ami őt bántja, egy kicsit nekünk is fáj, a vele történt igazságtalanság minket is indulatba hoz.
A szülő feszültsége azonban gyakran nem az empátia és a vigasztalás irányába fordul, épp ellenkezőleg, a történtek okát, magyarázatát (sokszor csak első felindultságában) a gyerekben igyekszik megtalálni. "Ennek is te vagy az oka. Ha többet jelentkeznél/ kevesebbet vitatkoznál/ rendesebben felöltöznél, stb., akkor nem pont veled történt volna ez."

Az "Én megmondtam előre..." kezdetű okfejtések szintén ebbe, a bajáért a gyereket hibáztató viszonyulás típusba tartoznak. A segítségre és megértésre vágyó gyereket nem igazán vigasztalja az a tény, hogy, ha jobban belegondol, anyja vagy apja talán csak látszólag mérges az őt ért szerencsétlenségért: valójában sajnálják őt, és segíteni szeretnének.
Sok szülő valószínűleg felelősnek, ugyanakkor tehetetlennek is érzi magát a gyermekével történtekkel kapcsolatban Ez az ellentmondás okozza a feszültséget, amit, eléggé szerencsétlen módon, a gyereken vezet le.
Pedig nem kell mindenből feltétlenül tanulságot levonni: sokszor az is elég, ha csak ennyit mondunk: "Hát, ez nem jó hír. Most biztos el vagy keseredve." vagy: "Megértem, hogy most csalódott vagy, ha egy kicsit megnyugodtál, esetleg átgondolhatnánk, mit lehetne legközelebb másképp csinálni."
Inkább önállóan csinálja, mintsem tökéletesen

A maximalista szülők gyerekei gyakran jóval önállótlanabbak, elkényeztetettebbek, mint a tökéletességre kevésbé törekvő anyák csemetéi. A kicsik kezdettől fogva szívesen utánoznák a felnőtteket: öntenének maguknak az üdítőből, megkennék a vajas kenyerüket, nyomnának a fogrémből a fogkefére, stb.
Sok szülő azonban inkább kiveszi a feladatot gyermeke kezéből, mondván: ki fog loccsanni, mellé fog menni, le fog esni. Egy idő után azonban azt veszi észre, fáradt és rosszkedvű attól, hogy mindent neki kell csinálnia a kicsi körül, mert az még egy pohár vizet sem tud egyedül inni, miközben vele egykorú társai már egyedül öltöznek reggelente, és leszedik az asztalt a vasárnapi ebéd után.
Pedig a mondás is úgy tartja: gyakorlat teszi a mestert. Hosszútávon sokkal jobban járunk, ha önállóságot, gyakorlási lehetőséget biztosítunk gyermekünknek, akár némi piszok, kellemetlenség, vagy lassúság árán is. Szoktassuk rá, hogy tegye be maga után a mosogatóba a piszkos edényt: nem baj, ha néha ráejti a tányért egy pohárra, és az eltörik! Tanítsuk meg, hogyan kell egyedül öltözködni, tisztálkodni, még ha eleinte kifröcsköli is a vizet, és jóval lassabban készülünk is el reggelente! Ez a kezdeti befektetés később többszörösen megtérül.

(folytatjuk)

Győrfi Anna


Kép:
www.exceptionalleadership.com/ succplan.htm
www.fotosearch.com