Nem akarok lefeküdni!
Szendrei Judit
2004/09/29 08:00
951 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.
Az elalvás, elaltatás és a zavartalan éjszakai pihenés elérése a legtöbb családban időről-időre gondot okoz a szülőknek. A gyereknevelés körüli problémák közül ez az egyik legáltalánosabb, és egyben legkimerítőbb is. Vannak kezdettől nehezen elaltatható, gyakran felriadó, "rossz alvó" babák, de sok gyereknél csak 2-3 éves kor körül kezdődnek a gondok.

Van, akinek fogni kell a kezét, amíg elalszik, másoknál égve kell hagyni a lámpát, nyitva az ajtót, és sokan hívják be még 3-szor, 4-szer a szüleiket valamilyen ürüggyel, míg végül elalszanak. Ezek a dolgok, bármennyire zavarják is az embert, tulajdonképpen normálisnak tekinthetők: a gyerekek fejlődésük egy szakaszában, vagy életük nehezebb időszakaiban szorongóbbá, a szülőktől való elválásra érzékenyebbé válhatnak, ilyenkor mindig nehezebben megy az esti búcsúzás. Azok a gyerekek például, akiket akár csak néhány napra kórházba kellett vinni, vagy egyszerűen csak házon kívül töltöttek egy-két éjszakát, hazatérésük után sokszor nehezen alszanak el.

De semmilyen komolyabb megrázkódtatás nem kell ahhoz, hogy esténként nehezen váljon el tőlünk a gyerek, az elalvási nehézségek gyakran fokozatosan alakulnak ki. Hátterükben egyszerűen az áll, hogy a kicsi nagyon ragaszkodik hozzánk: ha hagyja, hogy legyűrje az álom, úgy érzi, el fog tőlünk szakadni. Ezért inkább sír és tiltakozik, amikor magára hagyjuk, megörül, ha visszamegyünk hozzá, és ismét tiltakozik, ha kimennénk. Amíg mellette vagyunk, nyugodtan fekszik, ám amint felállnánk mellőle, megint éberebb lesz. Rendszerint tovább marad fenn, mint ameddig a mi türelmünk tart, hiszen neki semmi más dolga nincs este, nekünk viszont annál több.

Sok szülő (különösen az apukák), vagy a jóakaró rokonság a következetes szigor hívei a kérdésben: ők bizony nem mennének be hozzá, nem ugrálnának körülötte lámpaoltás után, hadd sírjon, egy pár nap után majd megszokja, megtanulja, hogy este alvás van. Vannak családok, ahol ez a politika remekül be is válik, jóval többször tapasztaljuk azonban, hogy az elalvás körüli gondokon kevéssé fog a szigor, és az esti idegőrlő és szívtépő hercehurca csak rosszabbodik, huzamosabban fennáll tőle. Nem biztos tehát, hogy hibát követ el az a szülő, aki a nehezebb, hisztizősebb időszakokban megértő, és egy kicsit engedékenyebb. Miért ne hagyhatná égve a villanyt, vagy mehetne be még lámpaoltás után is párszor 1-1 percre adni egy puszit, megigazítani a takarót, ha a kicsit ez megnyugtatja?

Az ördög persze mindig a részletekben lakozik: nem mindegy, mi köré, hogyan szerveződik az esti rituálé, mennyi ideig tart, és hogyan éreznek vele kapcsolatban a család tagjai. Ha a gyereknél a félelem és a felnőttek feletti hatalom rafinált gyakorlása dominál, a szülő pedig leginkább dühös és tehetetlen, az nem ugyanaz, mintha egyszerűen csak megadnánk a módját az esti búcsúzásnak. Ráadásul az efféle huzavona rossz köröket indít be: a gyerek fél az esti egyedülléttől, ezért csimpaszkodik az anyába, aki viszont már szabadulni szeretne. A gyerek érzi, hogy az anya nem szívesen marad már vele, ez egyrészt növeli az elválás miatt érzett szorongását, másrészt arra kényszeríti, hogy erőszakosan tartsa maga mellett a felnőttet. A nyafogástól, követelőzéstől a szülő dühös lesz, ez még jobban megijeszti a gyereket, ezért még jobban csimpaszkodik, viszont már csak egy veszekedő, tőle szabadulni igyekvő szülőt tud maga mellett tartani, aki ebben a helyzetben már nem igazán tud megnyugtató lenni, tehát hiába van fizikailag ott, jelenléte nem segíti az elalvást.

A probléma megoldása elvileg az lenne, hogy lehetővé tesszük a gyermek számára a fokozatos és jó hangulatú esti elválást, hogy minél kisebb legyen a szakadék a szülei társaságában töltött ébrenlét, és a sötét szoba magánya között. Ehhez elsősorban az kell, hogy az elalvást megelőző időszak, a család esti együttléte mentesüljön a háborús felhangoktól: ne sürgessük, ne veszekedjünk vele, lehetőleg ne azt érezze, hogy minél hamarabb meg akarunk szabadulni tőle. Legyen meg az esti készülődés mindennapi, kellemes és biztonságot adó rendje, a mi kis közös rituáléink, amiktől csak a legvégső esetben térünk el! Ha szeretnénk a gyereket nyolc órára ágyban tudni, de az a tapasztalatunk, hogy ez a hosszúra nyúló lefekvési ceremónia miatt elhúzódik, akkor kezdjünk neki a készülődésnek hamarabb. (A vacsorától a lámpaoltásig a legtöbb kisgyermekes családban másfél, de inkább két óra telik el, akkor is, ha a kicsi együttműködik, nem húzza az időt. Legalább ennyi meghitt együttlétre, babusgatásra, mesélésre, beszélgetésre vagy éneklésre a legtöbb gyereknek szüksége van ahhoz, hogy nyugodtan, önszántából tudjon búcsút venni este a felnőttektől.

Ha a szülő fektetéssel kapcsolatos elvárásai irreálisak (pl. negyed óra, egyszer se kelljen bemenni hozzá lámpaoltás után, stb.), ha nem szán a fektetésre elég időt, ha feszült, türelmetlen, és sürgeti a kicsit, a lefekvés akkor is hosszúra nyúlhat (mert a gyerek harcolni kezd), csak éppen jókedvű, meghitt együttlét helyett veszekedés lesz belőle.Ha azonban nyugodtan, beszélgetve együtt vacsorázunk, egy kicsit hagyjuk játszani a fürdőkádban, ha ezután még van mese, egy kis összebújás, dögönyözés, vagy altatódal, jó éjt puszi, akkor a gyereknek van ideje fokozatosan ráhangolódni az elalvásra. A meghitt együttlét megnyugtatja, érzelmileg felvértezi az egyedül alvással kapcsolatos szorongásaival szemben. Arról nem is beszélve, mennyivel kellemesebb, vidámabb, szívet melengetőbb 1-2 óra lehet így a gyerekkel töltött este a szülő számára!

Ha lámpaoltás után a kicsi mégis nyugtalan, hívogat, mindenféle kérésekkel áll elő, még ha nem érezzük is indokoltnak a kéréseit, lehetőleg indulatok nélkül mondjunk nemet. Kedvesen, némi rugalmassággal is következetesen tarthatjuk magunkat a szavunkhoz, pl. barátságos, megnyugtató hangon is beszólhatunk a szobájába (akár 15-ször is), hogy most már aludjon szépen, nem feltétlenül kell dühbe gurulni és fenyegetőzni, épp elég, ha nem gyújtunk újra lámpát, vagy mondunk el egy újabb mesét. A célunk végül is nem az, hogy jól móresre tanítsuk, hanem hogy biztonságban érezve magát minél hamarabb álom jöjjön a szemére.

Kép

  • www.jimgrahamphotography.com